A Time Out étteremközösség a Corvin Áruház felsőbb szintjén, egy közös, terítetlen asztalos rész, és körülötte minőségi (vagy annak mondott) éttermek kitelepülései, lehet próbálkozni, összehasonlítani, egyszerre több étterembe menni, innét kérni a levest, onnét a főételt, a harmadiktól a desszertet. Elvben nem rossz ötlet.

Elvben.

A gyakorlatban az ember már azért is átverve érzi magát, mert a dolog lényegéből fakadóan felszolgálás nincs, odajárul a pulthoz, rendel, kap egy csengőt, ami felnyöszörög, és újra odajárul a pulthoz, mégis automatikusan fölszámolnak 5 százalék felszolgálási díjat. Ha kártyával fizet, akkor megkérdezik, hány százalék borravalót kíván adni, és kevesen mondják azt, hogy adok én, de miért? Kinek? Magamnak?

Újra kérdezem: miért? Mert két napja gulyáslevest kértem a Canteen nevű helyen, kicsit várni kellett, megszólalt a csengő, megkaptam a levest meg a tálcát. Hűha. Ez a gulyásleves? A szaga a fehérrépáé, az állaga vékony, a színe átlátszó. Azért megmerítettem benne a kanalat, és már mentem is vissza, harmadik odajárulás, köszönöm, ezt nem kérem. Miért, mi a baj vele? Utoljára napközis koromban adtak ilyesmit a menzán. Akkor sem ettem meg, most már nem akarok változtatni a szokásaimon.

Ha gondolja, visszaadhatjuk a pénzt.

Ha én gondolom? Azt hittem, ezt nekik kell gondolniuk, ha rossz minőségű az étel, nem fogadnak el érte ellenértéket. Talán felszolgálási díjat sem. Borravalót meg végképp nem. Ezt nekem kell gondolnom?

Hangosan csak annyit mondtam, hogy nem kell, ha önöket nem bántja, akkor maradjon.

Nem bántotta őket.

Nyilván nevetséges azt mondani, hogy „ide sem jövök többet”, de nemcsak róluk van szó, hanem a többiekről is. Nekik sem jó, ha egyiküknél ez megy vendéglátás gyanánt. Van az a mondás, hogy akár egy hordó moslékhoz öntünk egy vödör bort, akár egy hordó borhoz egy vödör moslékot, mindenképpen moslékot kapunk.