Vannak pillanatok, amikor az ember észreveszi magát. Észreveszi a világot. Észreveszi, hogy megszűnik a harmónia, kezd kifordulni alóla a föld, már nem ő az élet főszereplője. Nőknél ez szokott lenni, amikor először csókolommal köszönnek neki (bár ez nyilván egyre ritkább), férfiaknál, amikor feltűnik, hogy az összes labdarúgó a pályán fiatalabb náluk. Lemezhallgatónál… - hát ez. Június 30-án bezár a Kodály Zoltán Zeneműbolt és Antikvárium.

1952-ben nyitottak, arra még emlékszem, amikor a bolt előtt a nepperek nagy táskákban árulták a nyugati vinileket. Aztán jöttek a CD-k, felvirágzott a piac, volt olyan időszak, hogy bármerre is indultam otthonról, lemezbolt felé mentem. Mikor hirtelen meg lehetett venni mindent. Kérdeztem az eladótól, hogy ez most komoly? Van minden? Meddig lesz ez így? Ezután mindig így lesz, mondta.

Mindig nem lesz így.

Tudom, streamelés, meg ha valaki a lemezeket szereti, meg tudja rendelni magának, de hát a régi Woody Allen-filmekben is visszatérő jelenet, hogy a szereplők a lemezboltban találkoznak, válogatnak, élnek. Hogyan szoktunk le a lemezhallgatásról, és miért? És ha a lemez kinyíródik, jön a könyv, színház, múzeum?

Örülj neki, hogy eddig bírta, mondják külföldön élő ismerőseim. Bécsben milyen rég bezárt a Caruso, Párizsban a Lido Musique a Champs-Elysées-n, Londonban édességet árulnak a nagy HMV helyén az Oxford Streeten.

Örülök és hálás vagyok. De azért rossz.