Van a művészetnek egy ötletelős változata, amikor nem a megvalósításon ámul a néző, hanem a gondolaton. Valakinek eszébe jut, hogy lefessen egy leveskonzervet. Másvalakinek eszébe jut, hogy a telefont a homárral párosítsa, kicsit a szó szoros értelmében, a hallgató helyén egy nagy, vörös rák legyen. Nem mondom, hogy nem akad meg az ember szeme rajta, még talán a Dali által emlegetett erotikus borzongás is utolérhető, ez a vörös és fekete mégis dögös valami, síkos izé, amit a szánkhoz emelünk. És belebeszélünk.

A kérdés az, hogy az ilyesmi nem jár le az idők múlásával? Már most, kilencven év múltán sem ilyen a telefon, sem formára, sem méretre, sem tárcsára. De még felismerjük, hogy egyáltalán mit látunk. Száz év múlva is felismerik? És ha Leonardo egy palavesszőt kombinált volna egybe egy számszeríj-felhúzóval, értenénk az üzenetet?

Lehet, hogy csak az a bajom, hogy a magyar nyelv megelőzte Dalit, mert a régi telefon hallgató-beszélő részét mi telefonkagylónak mondjuk. Rájöttünk magunktól is a készülék és a tengeri állatok közötti mélységes És erotikus kapcsolatra.