Sejtem, hogy határt kellene már szabnom az Olaszország, az olaszok és az olasz nyelv iránti rajongásomnak, de egyelőre elég nehezen megy. Most is mi történt? Ebeim összeszólalkoztak egy olasz kollégával, bőszen csitítottam őket, a nevüket ordibálva, az ellenség tulajdonosa nem különben,, csak ő nem ezeket a két szótagú változatokat kiáltotta, hanem azt, hogy Armando. Armando!

Hiába erőlködtem, hogy legalább a Nusit úgy mondjam, mintha Nuscinak írnám. Le voltunk győzve a nevek terén. Egy korábbi szállásadónő csivaváját Leopoldónak hívták. Nekünk meg fejünkbe verték, hogy a kutyanév egy vagy két szótagos legyen, ennyi az, amit a kutya megért, felfog, önmagával azonosítani tud. A magyar kutya. 

Hogyan is írta Esterházy? "Közép-európaiak vagyunk, az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény." Az állítás második fele egyre kevésbé igaz, de kutyanévben még minden búsan és lassan ballagunk nyugat felé.