Időnként előkerülnek bizonyos oda nem való emberek, akik aztán óriási közönségsikert és szeretetet söpörnek be az oda nem valóságukkal. Ilyen volt Eddie, a sas, aki önveszélyesen síugrott, vagy Eric, az angolna, akiért izgulni lehetett, hogy bele ne fulladjon az ötvenméteres medencébe. És vannak énekesek is, a legismertebb közülük Florence Foster Jenkins, akiről még film is készült. Nyilván magunkat szeretjük bennük, a zuhany alatti éneklésünket, ami körülbelül ilyen lehet, csak szerencsére nem hallja senki. Vagy csak a csöndesen tiltakozó család. Irigyeljük őket, hogy kiállnak magukért, van bátorságuk, megvalósítják az álmukat, csak hát kimerül a dolog: jó, hamisan énekel, de azon túl? Azon túl is. 

Jönnek-mennek, többnyire elfelejtődnek, aztán előkerülnek az internetnek köszönhetően, mint Mrs Miller, aki szintén az éneklést választotta hivatásául, aki rémes hangjával, és még rémesebb tempóérzékével a hatvanas években nagy siker volt, tévéműsorokban lépett föl, slágerlistákra is fölkerült.

Az ember soha nem tudja, mennyire vannak tisztában önmagukkal. A lényeg persze az, hogy soha ne is árulják ezt el, Eddie, a sas ugyan körülbelül feleakkorát repült, mint a kollégák, de repült, Mrs Miller is csak mosolyog, miközben kihajtogatja a kottát és fölteszi a szemüvegét. Legalább tud kottát olvasni.

Egyébként tényleg tudott, zeneszerzést is tanult.

Engem az is érdekelne, vannak-e ilyenek olyan művészeti ágban is, ahol nehezebb lebukni. Festők, költők, rendezők?