Ha jól emlékszem, Picasso mondta, amikor felhagyott a kerámiakészítéssel, hogy az anyag nem bírta el az alkotó energiát, vagy annak súlyát. Az ember érteni véli, bár a festészet anyaga is többnyire vászon, hogyhogy az meg elbír mindenféle ilyesmit.
Bonyolult. Mindenesetre a mai közönséget ez nem zavarja, a legnehezebben megnézhető kiállítás ma Londonban az Elsa Schiaparelli életművét bemutató tárlat a Victoria and Albert alagsorában, napokra előre kell foglalni, hogy azután az ember miket is lásson? Kötött pulcsikat, karcsú nőkre tervezett blézereket, hosszú ruhákat.
Nem hülyéskednek ezek velünk? De nem. Tényleg szépek, még ha az egész kiállítás egy kicsit divatbemutatóra is van fazonírozva, végig szól valami rejtélyes elektronikus zene, a világítás változik, hogy jobban szórják a csillámok a fényt. És közben ott vannak a Schiaparelli körül megjelenő művészek, Man Ray és Salvador Dali. A homáros ruha, ami akkor szenzáció volt, egy földig érő női ruha szoknyarészét díszítette egy nagy, vörös homár.
A divat meg olyan, hogy szépen lassan leszivárog az alsóbb néposztályokhoz, homáros ruhám azóta nekem is van, az egyik pólómra Dali homártelefonját nyomták rá.
Szép is, jó is, érdekes is, az embert elkezdi foglalkoztatni Schiaparelli élete, megvásárolható az önéletrajza. Mire a shopba érek, sajnos már telítődök a szép ruhákkal, és már amikor a kis sárgarépagombos otthoni blézert néztem, eszembe jutott Leacock Karinthy fordításában: mikor megérkezik új állomáshelyére Gertrúd, a nevelőnő, egyszerű, túrósrétessel díszített kalapot visel.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.