Álmodó rovar

Új Almodóvar megy a moziban, Keserű karácsony a címe, és, ahogy nézem, nem kell rá hetekkel előre jegyet foglalni, pedig jó. Vagy nem jó? Régies, és ezt tudja is magáról, de a szó jó értelmében régies. Nem szakma benne a filmrendezés, hanem művészet. A főhősnek azt mondják, nyugodtan rendezz valami kisebb, rövidebb filmet a Netflixre, majd épp olyan hálásak lesznek érte, mint Bergman és Fellini rövidebb dolgaiért. Ennél jobban aligha veregetheti meg a saját vállát egy filmrendező.

Amúgy is imponál, ha egy alanyi költő, alanyi festő, alanyi rendező arról beszél, amit ismer. És aligha meglepő, hogy egy Almodóvar leginkábba filmkészítést ismeri, tehát készül a film, ami egyben maga a film, írja a rendező, látjuk, hogy mit ír, látjuk, hogy ez hogyan táplálkozik a valóságból, látjuk, hogy a valóság meg visszautasítja azt, hogy csupán nyersanyag legyen a következő filmhez. Nem mondom, hogy a legégetőbb probléma a világban, de hát azt is elmondják a filmben, hogy ugyan, a legfontosabb filmjeidet már megrendezted.

Valamit akkor is kell csinálni az életben, nem elég az életműdíjakat átvenni.

Szép film. Átjárja a festészet, sőt, a spanyol festészet, színes felületek, nagy piros és zöld pulóverek, vagy egy falmélyedésben fehér fajansz edények – ez Zurbarán. A nők arca csupa Picasso. Ilyenkor érti meg az ember, hogy Picasso nem absztrahált, nem dolgozott egybe különböző nézőpontokat, hanem nagyon pontosan és szigorúan azt festette, amit látott.