Glenn Gouldot hallgatom, vagy Bachot, ez koncepcionális kérdés, hogy melyiket, azt, amit Bach írt, vagy azt, amit Gould hallott ki a két- és háromszólamú invenciókból. Miközben hallgatom, azon (is) gondolkodom, hogy vajon hány lemezre van szüksége egy embernek. Hány könyvre?

Tényleg a szolgái vagyunk a kulturális tárgyainknak, tele van velük a polc, aztán már két sorban van tele velük a polc, aztán már ez sem elég, tele lesz velük a föld, állnak halmokban, oszlopokban, egymás hegyén-hátán. Végül is hány könyvre és lemezre van szüksége egy embernek?

Kevesebbre, mint amennyit tárol. Tegyük föl, hogy egy nagyon szorgalmas olvasóról és hallgatóról van szó, a könyvei kilencven százalékát akkor is csak egyszer fogja elolvasni. A lemezekkel kicsit jobb a helyzet, de ha sok van belőlük, akkor voltaképpen azok is hangversenyekké válnak, egyszer leül velük, meghallgatja, tudomásul veszi. Vannak, amelyekhez visszatér, de a legtöbb csak áll a polcon, reménykedik, hogy valami miatt talán újra sorra kerül, de mindennap romlanak az esélyei. Ahogy Paul Simon énekelte: könyvjelzővel jelöljük meg, hogy mi az, amit már elveszítettünk. Ha így mondja.

Szóval hány könyv is kell? Teljes Thomas Mann, teljes Dosztojevszkij, teljes Tolsztoj, teljes Shakespeare, minden vers. A többi elolvasás után mehet az antikváriumba, vagy a könyvszekérre. Kivétel Kosztolányi és Karinthy. Platón. Hemingway. Vonnegut. Agatha Christie. Rejtő. Nem jó, így nem jutunk sehova.

Hány lemez kell? Teljes Kocsis. Teljes Richter. Gouldból már nem teljes, de minden Bach. A száznégy Haydn-szimfónia. Az összes Beethoven. Plusz a vonósnégyesek. Teljes Callas. Kétszer a teljes Bernstein-Mahler. Brahms. Most jut eszembe, Gouldtól mégis kell a Brahms-intermezzók. Meg a Schönbergek. Jöjjön mégis inkább a teljes Gould. Ja, hogy innét indult a selejtezés. Akkor maradjon mindenki. És jöjjenek az újak.