Kovács Krisztián könyvét olvasom, A fény magányossága a címe. Még nem jöttem rá pontosan, mire megy ki a játék, de gondolom, arra még sor kerül. A történet 1975-ben játszódik, tizenkét évvel az író valóságos születése előtt, csillagászat és besúgás keveredik benne, az ember akkoriban nem is gondolta, hogy az, amiben él, a következő generációnak ihletadó forrás lehet.
Csak hát persze, hogy nehéz nekik. Egyszer a főhős azt mondja magában, hogy a helyzet ironikus, amit 1975-ben nem mondhatott volna, mert az íronikus ebben a formában és értelemben, vagyis hogy a dolgokkal valami olyan történik, amire nem számítunk, de az nem mellőzi a humort, ez amit akkor (talán) úgy mondtak volna, hogy „mit tesz Isten” – akkor még nem létezett. Ha jól vettem észre, az ironikus csak az elmúlt tíz évben szivárgott be így az angolból a magyar nyelvbe. 1975-ben csak annyit jelentett, hogy gunyoros, cinizmusba hajlóan szellemes.
Lehet vitatkozni. De azon már semmiképpen sem, hogy a lánya edzésére ellátogató csillagász, amíg a lányt várja, nem olvashatott bele a Nemzeti Sportba. Sajnos ilyen újság akkor pont nem létezett. Ha mégis Nemzeti volt a Sport, akkor a lány a könyvtárban vívott. Vagy ez egy sci-fi, időutazó csillagásszal. (Most a régi értelemben próbáltam meg ironikus lenni.)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.