Ellenállnak egymásnak. Nem egyformán, hiszen Liszt meg tudta zenésíteni Michelangelót és Raffaellót, Respighi is egész szép Templomablakokat és Botticelliket komponált, de a képzőművészet sokszor kínlódik a muzsikusokkal. Nemcsak nálunk, legalábbis ha belegondolok a bécsi vagy salzburgi ábrándos Mozartokba, neki sem könnyű, de nálunk aztán igazán és visszatérően jönnek a bajok. Valaha levelezésbe kerültem Varga Imrével is, amikor az Erkelt ábrázoló domborművéről azt gondoltam, hogy véletlenül rossz oldalra lapozott a híres zeneszerzők portrékötetében, és az ifjú Verdit alkotta meg Erkelként, de most, a Strobl-kiállításon kiderült, hogy ez évszázados probléma. A korabeli sajtó vicces kíméletlenséggel írt Strobl Palestrina-vázlatáról, aztán mindenki vicces kíméletlenséggel fogadta az Operaház homlokzatán üldögélő komponistákat. Illetve Lisztről azt mondták, még viszonylag rendben van, na de Erkel… Mintha a kocsmában üldögélne a sarokban, és épp a következő sakklépésen törné a fejét.
Szerintem egyébként szebb lett, mint a lendületes szakinak faragott Liszt, de végül is mindegy, ott vannak. A kő silánysága miatt Erkel ma úgy néz ki, mintha himlő támadta volna meg, de kibírja. Ma inkább az az érdekes, hogy olyat kellett faragni, aki nincs, híres és közismert magyar operaszerzőket, Kodály és Bartók előtt. Erkelnek helye van, de Liszt? Az Operában? A Don Sanche miatt? Vagy hálából az operai átiratokért és parafrázisokért?
Igaz, Bartók még furcsább volna az operaházi homlokzaton.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.