Operát néztem Veronában, ami nem olyan bonyolult feladat, az ember vesz jegyet, fütyörészve besétál a nézőtérre, és cincoghatnak a hegedűk, harsoghatnak a trombiták. De bejutni! Elképesztően magasak a lépcsőfokok, a felsősoros közönség nagy része a korlátba kapaszkodik, miközben felvonszolja magát a fordulóig. Ott elakad a sor, mert egy kihelyezett munkatárs vizet, sört, bort árul, hogy kipihenjük a szórakozást. Aztán lehet menni tovább. Azon az útvonalon mentem, ahol mutatta a jegyszedő, ami azt jelentette, hogy a szó szoros értelmében négykézláb jutottam el a helyemre, nem akartam megkockáztatni, hogy fejjel zuhanjak vissza a kiindulási pontra.
A pisilésről nem beszélek, mert ami nincs, arról minek beszélni. Mikor érdeklődtem, az előbbi jegyszedő azt javasolta, hogy menjek körbe az egész épületen, de ne reménykedjek, mert mire odaérek, más is oda fog érni. Az előadást viszont huszonöt perc múlva folytatják. Esetleg menjek ki a nézőtérről, és próbálkozzak meg a teret körülvevő éttermek és kávézók egyikében.
Elfogadom, mai vagy tegnapi pulya vagyok, ellógtam a kiképzést, most nem tudok teljesíteni. De kétezer évvel ezelőtt is ide jártak mulatni, vagy mulatni jártak ide a veronai rómaiak. Hát csoda, hogy meghódították az ismert világot?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.