Biztosan gyakori a félreértés, hogy ha az ember valahol jól érzi magát, akkor ott mindenki jól érzi magát. Ui bene, ubi patria, az lesz a vége, hogy a nagyszámú emberiség a földnek egészen kis részére gyűlik majd össze. Nyaranta többé-kevésbé így is van.
Jött szembe, súlyosan bicegve egy ember, rázza a poharát, magyarul kérincsél.
- Maga is magyar?
- Az vagyok.
- Mikor jött?
- Hát, már hónapok óta itt vagyok.
- Honnét?
- Nyíregyházáról. Vissza kéne menni, de hát...
Tessék, van valaki, aki a tenger partjáról is Nyíregyházára vágyik. Ez már olyan, mint a Heltai-féle János vitéz, jó ez a Tündérország, de a nyáj, meg a tilinkó. Ezt is csak mi, magyarok tudjuk.
Hanem aztán szóba elegyedtem egy tengerparti masszírozó asszonnyal is. Ő Sanghajból keveredett ide, és csak vágyik, vágyakozik haza. Itt van a férje, meg két fia is, ők szeretik Olaszországot, de neki hiányzik Sanghaj, ott jó csak igazán élni. Szóval ezt csak mi, magyarok tudjuk, meg mi, kínaiak. Így már kicsit jobbak az arányok.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.