Lehet, hogy olvasni nem kellene. Vagy zenét hallgatni. Nem általában, hanem a tengerparton. Az olvasás mégis azt okozza, hogy az ember nincs ott, ahol van, vagy nem teljesen van ott. Ez is változik, de tengerparti élmény, hogy olvasok, olvasok (ha számít, akkor Spirót, A fogságot, de lehet, hogy nem számít), tudom, hogy a tengerparton vagyok, fölnézek a könyvből, és mégis házakat látok. Egy pillanatnyi teljes zavar. Mert amikor kezdtem a könyvbújást, még a tengerre néztem, de a nyugszékkel követtem a nap járását, így a végére már a tengernek háttal ültem, de ezek félig feledésbe mentek közben, csak az ijedség maradt: hol vagyok.
Hogy csinálták a nagyok?
Csakhogy a nagyszívű Odüsszeuszt nem lelte meg ottbenn,
mert az a víz partján ült, és sírt, mint azelőtt is,
könnyel, sóhajjal, siralommal tépve a lelkét
Könnyhullajtva a meddő tengert nézte csak egyre.
Kérdés: így most jobb?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.