Tegnap újra Európa-bajnok lett Gianmarco Tamberi, a versenyeken félszakállal induló olasz magasugró. Egész évben nem voltak jó eredményei, csak sérülései, mégis. Hiába, az atlétika igazságos verseny, nem pontoznak, nem fújnak sípot, aki átugrik a léc fölött, az nyer. Vagy, ha szigorúbbak vagyunk, akkor mindez csak még jobb, ahogy néztem, Tamberi körülbelül tíz centivel volt alacsonyabb a második és harmadik helyezetteknél, tehát ha azt mérnék, hogy ki tudta magasabbra megemelni a súlypontját, még inkább ő volna a győztes. De ha már mérik… mennyi is volt a győztes eredmény? 232 centiméter? Ilyen eredménnyel már ötven éve is versenyt lehetett nyerni, bár akkor ez világcsúcs-beállítást jelentett volna. Mégis különös, hogy a magasugrásban az érvényben lévő világcsúcs harminchárom éves eredmény. Mintha elértük volna a határokat, nem adódik már össze a közös tudás, nem veszi át azt a következő nemzedék, nem emelkedik tovább a léc, senki sem fog három métert ugrani.
Az ember körülnéz. Lehet, hogy ez másra is igaz? Regényben és szimfóniában is elértük már a világcsúcsot, jöhetnek félig borotvált írók, de csak legyintünk: nem egy Tolsztoj, nem Thomas Mann. Lefelé megyünk a hegyről? És meddig?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.