Az volt a szörnyülködések ideje. Mikor először jártam Padovában, és láttam Szent Antal ereklyéit. Az alsó állkapcsát, a gégéjét és a nyelvét. Mind szépen, ereklyetartókban, de akkor is. Sötét középkor, barbár eleink, nem sokat vacakoltak, ha hozzájutottak egy haldokló szenthez, hamar szétkapták darabokra. Még jó, ha megvárták, hogy valóban meghaljon.
Furcsa módon Vivaldi is írt egy concertót Szent Antal nyelvéről. Ő is borzadozott netán? Vagy mit bánta ő?
Ilyenkor jön rá az ember, mennyire igaztalan tud lenni. Mert szó sincs arról, hogy a frissen elhunyt Szent Antalból kimetszették volna a nyelvét, letörögették volna az állkapcsát. Valójában az történt, hogy 32 évvel a szent halála után exhumálták a holttestét, hogy áthelyezzék az új sírba, a bazilikában, és ekkor jött a meglepetés. Csak csont és csont, meg a hangképző szervek. Az se mind, csak a nyelv és a gége, a nyelv állítólag még nedvesen, mint újkorában. Ezeket aztán külön tették, hogy ha jön majd az Utolsó ítélet, ne kelljen sokáig keresgélni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.