Lassan ötven éve (negyvenkilenc) hogy elindították a két Voyager űrszondát, hogy vizsgálják meg a Naprendszer külső bolygóit, és ha már úgyis arra járnak, eredjenek tovább, bele a világűrbe, hátha valaki befogja őket, és elcsodálkozik: van élet rajtunk kívül? Az esélyek minimálisak, a számok is megdöbbentőek, itt lesz a Voyager-1 75 ezer év múlva, amott meg háromszázezer év múlva. Ha befogják, ha nem – nem mindegy?
Mindkét Voyager fedélzetén van egy-egy aranylemez, használati utasítással, hogyan is kell lejátszani. Azért megnézném a földönkívülieket, amikor forgatják a lemezt, épp olyna tanácstalanul, mint egy mai fiatal, mihez kezdjen ezzel a fekete koronggal. Az űrbe kilőtt legalább nem fekete, aranyból van. Hangok a Föld nevű bolygóról, Jimmy Carter szól, madárcsicsergés, Chuck Berry játssza a Johnny B. Goode-ot. Glenn Gould meg a C-dúr prelúdiumot és fúgát.
Éppen ezt? Pont ezt a vitatott interpretációt, amire azt mondják, túl lassú, túl staccato, efölé nem lehetne odaénekelni az Ave Mariát, így nem játssza senki, senki más, csak Glenn Gould. Vagy pont ez benne a szép, a szélsőséges individualizmus, Glenn Gould évezredekre bezárva egy űrszondába, csak megy és megy, és hasztalan várja, hogy valaki meghallgassa.
Jobb itt, a Földön.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.