Van az a virtuozitás, hogy ide nézzetek, mit tudok, és ez már maga az üzenet. Úgy hegedülök, ahogy senki. Aztán van az a virtuozitás, ami összedolgozik a lényeggel, ezt a darabot csak az tudja jól elhegedülni, aki iszonyatosan tud. Most akkor az Argentin történetek hová tartozik. A főszereplő úgy játszik, ahogy senki. Vagy nagyon kevesen. Guillermo Francella. Az első két szkeccsnél rá sem jöttem, hgy ez ugyanaz. A szemüveges, szakállas értelmiségi a házi buliban, meg a bajuszos, bénácska biztonsági őr. És még tizennégy figura, mindegyiknek saját története, hangja, élete van. Ha nem néznénk olyan közelről, ha a fogsora nem volna elkerülhetetlenül ugyanaz, azt hinném, tizenhat jó argentin színészt kértek föl.
És? Mennyivel jobb így, mint tizenhat színésszel?
Tizenhat rövidfilm, darabonként pár perc, nem is értem egyébként mindegyiket, mi abban a tanulságos, hogy a sportriporter meghal, amikor a világbajnoki döntőn berúgják a tizenegyest? Mi az egészből a tanulság? Tényleg annyi, hogy Guillermo Francella azzá változik, akivé csak akar?
Mert ha nem, akkor mégis jobb forgatókönyvet kellett volna írni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.