Augusztusban meghalt egy ismert fotós, Jay Maisel, aki tényleg nagyon jól bánt fényekkel és színekkel, bár a leghíresebb képe nem ezért lett a leghíresebb, hanem azért, akit ábrázolt. Ahol ábrázolta: Miles Davis a Kind of Blue lemez borítóján. Jó a kép, és nem látszik rajta az áldozat, amit sokan meghoznak a trombitáért: Miles sebes ajka. Annyit játszanak, hogy kisebesedik tőle a szájuk, és nemcsak Davis, de Louis Armstrong is. Feltehetően a trombitálás nem tartozik a természet által támogatott emberi tevékenységek közé.

Van, aki másféle áldozatot hoz, Chet Baker például nem merte bepótoltatni a hiányzó metszőfogát, nehogy a beavatkozással megváltoztassa a levegő útját vagy vibrálását. Nem derül ki a szépséghiba minden fényképén, a fotósok szerint azért, mert annyira jó érzéke volt a kamerához, hogy ha ráírányult egy, rögtön becsukta a száját.

Nemcsak trombitások hoznak hasonló áldozatokat, az énekesek közül is sokan halasztgatják a fogorvoshoz menést, és nem félelemből, pontosabban nem a fájdalom miatti félelemből, hanem mert épp meg vannak elégedve a pillanatnyi állapottal, nem bolygatnák. Bryn Terfelnek ez jól is állt, úgyis rögbijátékosi volt a termete és az arcberendezése, csak erősített egy kicsit az imágón, de Thomas Hampson szerintem szenvedett attól, hogy a bal felső négyese hiányzik. Azóta pótolta. És van ellenpélda is elég, például Pavarotti hibátlan mosolya. De hát ő nemcsak emiatt volt különleges.