A varázsfuvola már csak ilyen, mindig újra és újra beleszeret az ember. A részleteibe is, meg az egészbe is. Hiába dolgozik valami elméleti megfontolás, hogy azért ez mégis elég furcsa történet, vagy hogy kinőttünk már ebből a gyermekdedségből, tűzről pattant lánykákból, akik egyszerre hetykék, fürgék és frissek, eljátsszák a darabot (most a hétvégén eljátszotta a Fesztiválzenekar háromszor), és kész. Az egész meg a részletei.
Mondok egy kicsi részletet. Tamino már indulna a próbákra, amikor megjön Pamina. Ő az? Igen. És ő is jöhet velem a tűzbe meg a víz alá? Mehet. Belép a lány, és azt énekli: Tamino mein, o welch ein Glück. Nem egy világmegváltó gondolat, de úgy énekli, mint akit éppen szíven találtak bizonyos nyílvesszővel. És mit énekel? Hát igen, ez voltaképpen a Képária első sora, amikor Taminót találták szíven bizonyos nyílvesszővel. Csak hát ezt annak idején Pamina nem hallhatta, mert Tamino a kép láttán szerelmesedett el. Mint amikor valaki a másiknak meg akarja mutatni a kedvenc fáját, könyvét, festményét, és kiderül, hogy a másiknak is épp az a kedvenc fája, könyve, festménye. Rajongok a tobzoskáért. Te rajongasz? Nekem tobzoskákkal van tele a szobám.
O welch ein Glück.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.