Harmincéves a BMC, és az eseményt úgy ünnepelték meg, hogy előadták a Goldberg-változatokat. Ária, harminc változat, és megint az ária. Az áriák hangfelvételről mentek az elején Kurtág és ifjabb Kurtág a végén Kurtág Márta előadásában. Közben meg minden variációt más játszott.

Nagy ötlet. Lehet, hogy nem sül ki belőle valami nagy előadás, nem a mű nyer az interpretációval, de alkalmi megoldás: ilyet sem hallottunk még. Csak kell hozzá harminc zongorista, aki hajlandó csak egy variációra odaülni, a két zongora valamelyikéhez, sima váltások, koncert és performansz.

Harminc zongorista? Hol az a tíz?

Számomra teljes döbbenet volt a produkció, még nem is ocsúdtam föl belőle. Mi ez? Senki nem készült? Senki nem tehetséges az újabb generációból? Döbbenetes klimpírozások, kavargások, idétlenség, tehetségtelenség, készületlenség. És az ilyesmi a jelek szerint lefelé húz, nem az jelentette, hogy akik el tudtak játszani egy-egy variációt, azok csodálatosan kiragyogtak a többi közül, hanem a hínár őket is húzta magával lefelé.

És mindenki ismétlésekkel játszott. Ó, borzalom, nemcsak egyszer nem tudta eljátszani a futamot, de kétszer sem. Tartsanak önvizsgálatot: lusták vagy tehetségtelenek?  

Hogy valami jót is mondjak: volt úgy öt zongorista, aki nem volt szörnyeteg. Az egyik Kocsis Krisztián, aki egy kicsit mégis úgy értelmezte a neki jutó variációt, ahogy az édesapja játszotta volna. Ami mégis élmény, mert Kocsis Zoltán soha nem játszotta nyilvánosan a Goldberget, de ha játszotta volna. És Krisztián is úgy harapja játék közben össze a száját, mint Zoltán.

A tanulság ennek ellenére az, hogy zongorázni nehéz. Még annál is nehezebb, mint gondolná az ember. Még szerencse, hogy nem kötelező.