Martina Arroyo

Tegnap Martina Arroyo emlékére játszották (és közvetítették) a Macbethet a Metropolitanben. Arroyo a hatvanas évek közepétől énekelt főszerepeket a színházban, és nemcsak nagy hang, nagy énekes volt, de ők ketten törték át a határokat, Leontyne Price-szal. Ha nem is az első afro-amerikai (ahogy látom, most így szokás és szabad írni: Fekete, nagybetűvel) főszereplők voltak, de az elsők, akik rendszeresen, közszeretetnek és közelfogadásnak örvendve énekeltek a színházban. Arroyo ehhez nagyon bájosan és egészségesen viszonyult: ha ezen valaki nem tudott túllépni, az nem az ő, mármint nem Arroyo problémája volt.

Klasszikus története volt, Harlemben született, nagy és támogató családban, tanárnő akart lenni, de operát adtak elő a középiskolában, ő meg a kislány barátnőivel utánozni kezdte az énekeseket, öblösen, áriázva énekeltek. Az operai társaság vezetője meg azt mondta: várjunk csak. Neked van hangod.

Tényleg volt. Nem nagyon sokára már a Metropolitanben énekelt, égi hangot a Don Carlosban, vagyis még csak a színfalak mögött dalolt, míg az eretnekek lelke a mennybe szállt. Az anyukája, aki aztán minden előadását megnézte (leszámítva a Wagnereket) a debütálásról lemaradt. Nem tudta, hogy ennyi az egész szerep, és pisilnie kellett, nem bírta kivárni a felvonás végét.

Volt lehetősége pótolni a mulasztást. Hamarosan jött a nagy beugrás, a megbetegedett Birgit Nilssont kellett pótolni (ahogy Arroyo mondta: Nilssont pótolni nem lehetett, de lehetett helyette énekelni), aztán még húsz sikeres évad, egészen 1986-ig. Visszavonult, tanított, alapítványt hozott létre fiatal énekesek segítésére, járt az operába, élte az életét, amíg lehetett. Kilencvenéves koráig.