Nem tudom, földolgozták-e valaha alaposan Rejtő Jenő dalait, úgy értem, a dalokat, amelyekre a regényeiben hivatkozik. Persze, csak a szövegükre hivatkozik  „Le sac, ma fois” éneklik az indulót a légionáriusok, ha jól tudom, ilyen szövegű induló nincsen. „Si l’on savait” – ez is az Előretolt helyőrségben van, az üres szobában énekli egy gramofon, ha be van csukva az ajtó. Ma ezen még meglepődni sem tud az ifjú olvasó, Rejtő idejében valószínűleg kivitelezhetetlen lett volna, hogy a géphang ne tűnjön géphangnak. De létezik ez a dal egyáltalán?

Viszont van egy a Vesztegzár a Grand Hotelben (-ban? Nekem még volt ilyen című papírkötésűm.), ami biztosan létezett, mert most is létezik. Miss Otis regrets, így kezdődik, aztán a régi kiadásokban úgy folytatódik, hogy „she is imable to lunch to day”. Ennek így persze nincs semmi értelme, irodalmi...

Nem tudok rájönni, Haydn Napszak-szimfóniái miért nem lettek annyira népszerűek, mint Vivaldi Évszak-concertói. Nyilván szó sincs színvonalbeli különbségről, vagy ha volna, akkor az mindenképpen Haydn javára volna, de inkább nincs, a remeknél nincs remekebb mű. Ráadásul elképzelhető, hogy a Napszak-szimfóniák épp az Évszak-concertók hatására jöttek létre. Haydn frissen szerződtetett munkatárs volt Esterházyéknál, mutassa meg az új seprű, hogy seper. Furcsa módon a herceg elég jól ismerte az itáliai barokk zenét, legalábbis voltak kották a könyvtárban, volt minta és versenytárs, és Haydn mintha ezen a nyomon is indult volna el, használni a barokk formát, de meg is újítani. Utólag azt mondjuk, hogy köztes alkotások jöttek létre, félig szimfónia, félig concerto grosso, de ez tényleg utólagos okosság, még nem lehetett tudni, hogy a szimfónia akkora karriert fut majd be az elkövetkező évtizedekben...

A Giocondát hallgattam tegnap, nincs óriási választékom itthon, de mindegyik nagymenő énekesnőkkel, Callas, Tebaldi, Caballé, Marton. Marton! Saját szemével látja, saját fülével hallja az ember, hogyan születnek az operai legendák, ott voltam a lemezfelvételek idején, 1988-ban az Olasz Intézetben, láttam színpadon őt ebben a szerepben, és mégis szinte hihetetlen, hogy ez a hang emberből jöhet elő, végigénekel valaki három felvonást, és mindez csak a bemelegítés, most jön majd a java, az ária és az egész negyedik felvonás. Nyilván lemezfelvételnél ez nem így megy, nem sorrendben haladnak, de ez a hallgatói élmény. Vagyis az, hogy hogyan szólhat így ez a hang alul-felül hibátlan, erőteljes, hogy úgy mondjam, ellentmondást nem tűrő. Marton Éva, rengeteg felkiáltójellel...

A 180-as Csoportról szóló könyvet olvasom, nem nosztalgikus szándékokkal, inkább csak hogy tudjam, miből is maradtam ki annak idején. Mert hát kimaradtam, koncerten sem láttam őket, a lemezeiket is úgy kaptam meg nyitottabb és alternativitásra hajlamosabb családtagjaimtól. Azt nem mondhatom, hogy könnyű, téli olvasmány, de nem is akar az lenni, Dargay Marcell zeneszerző doktori disszertációja a Prae kiadásában.

Fogok még mesélni róla vagy belőle. Egyelőre azt élvezem, hogy olyan kérdésekre is válaszol a könyv, amelyeket föl se tettem magamnak, például, hogy mitől 180-as a Csoport. Gondoltam, hogy valahogy a 180 fokkal van összefüggésben, megfordultak, mert mást akartak csinálni, mint a hivatalos...

Van ilyen pillanat is, amikor előadó és befogadó teljesen egyetért. Fischer Ádám ezzel zárta az újévi első koncertet, hallottuk ezt a csodálatos művet, A teremtést, most már muszáj az évnek boldognak lennie.

Hiába tudja az ember, hogy ilyen nincs, nem lehet mind az ezervalahány embernek boldog éve, aki itt ül a Müpában, most még itt tartunk. Még nincs elrontva semmi.

Fischer Ádám a koncert végén mondta, én a koncert elején éreztem, hogy ez mekkora szerencse, így kezdeni az évet, az első énekhang, amit hall az...

Soha nem tudni, mi vár ránk, lehet, hogy a ma délelőtti bécsi koncert lesz az évezred újévi hangversenye, de eddig az általános megítélés szerint három legnagyobb újévi koncert volt, a két Carlos Kleiberes meg az egy Karajanos. Az utóbbit ismételték tegnap a Mezzón, és tényleg, most is jó volt, súlyos és mégis viszonylag könnyed, bécsi könnyedség és karajani szigor. És, ami a legfontosabb, Kathleen Battle. Addig soha nem hívtak meg énekes szólistát a koncertre, talán azóta sem, teljes döbbenet volt, ahogy megérkezett a koncert vége felé Battle szemkápráztató szépségben, szemkápráztató gyűrűvel és fülbevalóval, gyönyörű, piros ruhában. És még énekelt is. És hogy! És mindehhez jött az operaéneklés nagy kiegyenlítő hatalma, a legcsúnyább embereket is megszépíti az éneklés, de egy ilyen szép nővel kitol a zene, a tartott, magas hangoknál grimaszolni is kell, Battle ráadásul még pislogott is ilyenkor, hehe...

Utolsó hetét kezdi Renoir a Szépművészetiben, ennek megfelelő az érdeklődés is, hosszan-hosszan állnak az utcán a bejutásért, legalábbis délelőtt, és az ember tudja, hogy nem érdemes délután se menni, mert ha be is jut előzetes regisztráció nélkül, megnézni akkor sem tud semmit, az a rengeteg látogató, aki délelőtt kint volt, este még bent lesz, a képekhez nem lehet odaférni.

Körülbelül így is van, de akkor is oda kell menni, szervusz, Pierre-Auguste, találkozunk még itt-ott-amott. Tulajdonképpen ez érdekelt, hogy van-e egy kiállításnak ilyen hatása is: ha már láttam, akkor vajon érdemes-e megnézni, hogy akkor mit láttam, ha most épp nem látom, vagy nem kényelmesen...