Az egész úgy kezdődött, hogy találtam, borító nélkül egy Sting-lemezt. Borítója nem volt, de a címke a közepén azért elegendő felvilágosítást adott, előadó, album címe, kiadás éve, Nothing Like The Sun, és 1987. A címet magamtól úgy fordítottam volna, hogy Semmi sem olyan, mint a nap. Egy létige ugyan hiányzik ehhez a megoldáshoz, de miért én legyek kicsinyes, ha ők nem azok, a mai szövegek romlanak, és why can’t the English teach their children, how to speak.

Csakhogy a szöveg nem mai, még csak nem is tegnapi, hanem Shakespeare, a 130. szonett. My mistress’ eyes are nothing like the Sun. Akkor hát mi is a...

Pink Floydot hallgattam az éjjel, angyalom, ragyogóm, csillagom. Pótlás jelleggel, ez olyasmi, amiből pont kimaradtam. Mikor nyolcadikos voltam, ez a zene még túl nehéz volt, mire elsős lettem, már túl könnyű, mégis amolyan gitárzene, egy zenekarral, amelynek leginkább egy normális énekesre lett volna szüksége.

Ez az akkori álláspontom. A mostani az, hogy nem egy szörnyű csapás az egész, vagy az egészet nem tudom, csak a Meddle és az Atom Heart Mother alapján mondom, ámbár bevallom, az utóbbinak még a címét sem értem. Hogyhogy atom a szíve? Olyan kicsi? Vagy mi? De egyébként is nagyon érdekes a...

Nem azt mondom, hogy nem lehet Ives-dalok nélkül élni… Még azt sem mondom, hogy eddig Ives-dalok nélkül éltem volna, a Memoriest énekelte Kathleen Battle egy régi lemezre vett koncertjén (James Levine kísérte zongorán, és ő kiabálta be németül, hogy függönyt fel!), Susan Graham-lemezek is az eszembe jutnak, de csak a lemezek, nem a dalok.  

Ez tegnap valamicskét megváltozott. A Három holló volt a helyszín, a kávézó alagsora az Erzsébet-híd mellett, a három holló pedig három zeneszerző volt, Dargay Marcell, Dinyés Dániel és Horváth Balázs, ők viselték szívükön Ives (nem ív, hanem ájvsz) sorsát, dalesetet rendeztek az Átlátszó Fesztivál keretében...

Nagyon kis okos koncertprogrammal jöttek a chicagóiak. Olasz, de mégsem olasz, ahogy a világ látja az olaszokat vagy inkább Itáliát. A legfrissebb látvány tavalyi, Philip Glass írta a zenekarnak, az Oktogon dicsősége, ez így kicsit olyan, mintha a Nov 7 térről írta volna, de ez nem az az Oktogon, hanem Pugliában a Castel del Monte. A legrégibb mű a Mendelssohn Olasz szimfónia, 1833-ban volt a bemutatója. És köztük, a programban utánuk van az Aus Italien, egy korai Richard Strauss-darab, amelynek Muti már régóta bajnoka, a legjobb felvételt ő vezényelte a műből. Annyira jó lemez lett, hogy szinte minden recenzió úgy kezdődik vagy úgy végződik: miért nem játsszák ezt a művet gyakrabban? Nesze nekünk, most eljátsszák, és talán a válaszra is fény derül. De előbb Philip Glass, az ember rögtön azt kérdezi magától, szükség van-e ehhez a zenéhez a Chicago Symphonyra, de az biztos, hogy nem árt neki a csodásan homogén...

Az ember elszokott attól, hogy egy film ilyen is lehet. Ilyen mindenes. színészes, rendezős, díszletes, jelmezes. Filmnyelven beszél, és ha csak el akarom mesélni a történetet, nem is olyan érdekes. Ámbár… Egy öngyilkos nő fejébe ültetik a magzata agyvelejét, így felnőtt testben kezd el fejlődni a csecsemőagy. Azért nem egészen az a színvonal, mint a Coming out. De meg is kell csinálni. És meg is csinálják, nagy és eszelős utazás London-Lisszabon-Párizs-London vonalon. A javát itt csinálták, most már értem, miért állt sorba előttem Mark Ruffalo az Operaház büféjében, de ha tudom, hogy épp ezt forgatja, térden állva hoztam volna neki az islerét. Emma Stone-ra rá sem mertem volna nézni, de ő szerencsére nem jár operába...

A klasszikus kritika szerint (a Camelot című musicalről írtál) kétszer olyan hosszú, mint a Parsifal, és fele olyan vicces. Hát ez háromszor és harmadannyira. Az Orfeum mágusa az Operettszínházban, nagy erőkkel és nemes szándékkal, hogy fölélesztik az operettet, írnak egy újat a régiek nyomán. Nem azért, hogy választ adjon korunk égető kérdéseire, hanem hogy jól szórakozzon a közönség, magával vigyen néhány szép dallamot, és reggel derűsen induljon munkába.

A jelek szerint ez nem jó szándék kérdése. Ami régebben mindig izgatott, hogy a mai vagy tegnapi zeneszerzők miért nem írnak olyan zenét, mint Mozart, biztos tudnának, ha akarnának. Miért ne lehetne megállítani a zenetörténetet? Erre most Az Orfeum mágusa gyakorlati választ ad. Nem tudnak, még ha...

Valószínűleg nem kötött le teljesen Olga Peretyatko művészete az Operában, mert, miközben a művésznő nagy szenvedéllyel mindkét kezével a halántékához kapott, nekem a büntetőjogi tanárom jutott eszembe, dr. Pintér Jenő. Ő ugyanis a fent említett testrészt mindig úgy emlegette: hálánték. Két á-val.  És sokat emlegette a testrészt, mert a megoldandó jogesetekben gyakran fordult elő a halánték, nem nagyon szívderítő helyzetekben: „ököllel leütötte, majd hálántékon rúgta”.

Mindig ilyen jogeseteket hozott, erőszakosakat és gyakran szexuálisan is erőszakosakat, az volt a jobbik, ha csak agyonvertek valakit, de emlékszem egy magzatelhajtási kísérletre biciklipumpával. Nem győztünk jajgatni, meg az asztal alá ájuldozni, de a tanár vagy nem vette észre, vagy úgy tett, mint aki nem...