Azt lehetett sejteni, hogy Nagy Ervin nem kifejezetten stílusművész, legalábbis ha írásról van szó, most, ugye, sokat idézik a Lázár Jánosnak szóló bejegyzését, amelyben azt írja: „és közbe röfögve azon lamentáljatok, hogy itt lenne már az ideje, páros lábbal kib.szni egy 3 gyerekes hívő, református, székely származású családanyát 4 nappal a Jézuska születése előtt”. Nem is azon akadtam meg, hogy vajon lehet-e páros lábbal kib.szni valakit vagy valakivel, vagy egyáltalán fontos-e durvább szót használni az amúgy is elég kemény, bár a sok használattól puhulni látszó „kirúgni” helyett, hanem a lamentáláson.

Egy nappal korábban láttam a Nosferatu című filmet (bemutató január 2.), ahol két Nosferatu-ellenes férfi a felirat szerint így beszélt: „azon lamentálok, hogy most így legyen vagy úgy”. De hát a lamentálás siránkozást jelent, Incipit lamentatio Ieremiae prophetae. Nem azt jelenti tehát, hogy azon vacillálok, azon töröm a fejem, hanem hogy azon siránkozom. Márpedig, ha azon siránkoznának Lázár Jánosék (röfögve), hogy el kell bocsátani valakit, talán nem is volna semmi baj.

A dologban az az igazán különös, hogy a film felirattal ment, és ez a szótévesztés megvolt az eredeti, angol szövegben, Willem Dafoe is lamentált Nosferatu sorsát illetően, szóval ez egy nemzetközi szótévesztés, vagy a szó értelmének szemünk láttára történő megváltozása. Utolértük a Nyugatot.

Lelkesedünk, hogy környezetbarát, és szép, persze a városképet elrontja a drótjaival. Lelkesedünk a pesti sárgáért, a bécsi pirosért, aki teheti, a San Franciscó-iért, de közben van a milánói változat. Ami egyébként nincs messze a San Franciscó-itól, innét vették az amerikaiak, de tényleg különleges. Sárga az alapszíne, de nem is olyan könnyű alapszínűt találni, mert a reklámok többnyire beborítják a kocsikat.

Valószínűleg az a legszórakoztatóbb bennünk, hogy kiszámíthatatlanok, nem tudni, milyen jön legközelebb, szuper rozzant, vagy új modell, akkora a változatosság a kocsik között. Ha szerencsénk van, olyan régi, szó szerint fapados is jöhet, amiről azt hinné az ember, hogy még Garibaldit is szállította. Ámbár utánanéztem, a forgalomban a 700 –as a legrégebbi, a hatvanas évekből való, legfeljebb Maria Callast szállíthatta volna pályája hanyatló szakaszában, ha hajlandó lett volna ilyesmire felülni. Ellenállni nehéz, az ember felpattan, és azt hiszi magáról, hogy most mindenki hamisítatlan milánóinak nézi, aki békésen zötyög a kanyargós vasösvényen. Hogy miért jó hamisítatlan milánóinak látszani, az már nehezebb kérdés, de kell, hogy legyen benne valami. Még Stendhal sírjára is azt írták (talán ő íratta), hogy milanese.

Ezt mindig valami emberi gyengeségnek gondoltam, hogy az ember hallgat valakit, és közben másokon jár az esze. Hallgatja az operai jelent, és azon töri a fejét, hogy az opera múlt mennyivel szebb volt. Kerülendő, kerülendő.

Amennyire tudom, kerülöm is, de néha belelépek ebbe a keréknyomba. Hallgattam a Pace, pace áriát Anna Netrebkóval, és közben Tokody Ilonára gondoltam. Hogy ő ezt mennyire tudta. Mennyi szív volt benne, mennyi kimaradt év, Leonóra esztendők óta ott él a barlangban, élő embert többé nem lát (aztán majd lát mégis, de nincs benne köszönet), és azon agyal, hogy mennyire szereti Alvarót. Klassz dolog szépen énekelni, de ezt elénekelni, az teljességgel felfoghatatlan. Mégis mintha erre kellene törekednie minden valamirevaló operaénekesnek.

Mikor ide jutottam, mármint hogy klassz dolog énekelni, akkor meg Marton Éva jutott eszembe. A Pace, pace az opera legvégén van, miután mindenki jól kiénekelte már magát, csak a szopránra vár a legnagyobb feladat, és ez csupán azért nem embertelenség Verditől, mert előtte hagyta szegényt pihenni egy felvonáson át. De az ária azért mégis a Pace, pace, ezen áll vagy bukik az egész szerep, az egész előadás, ezért jöttünk, vagy ezért is, érthető, ha mindenki ideges előtte, meg kell fújni a dolgot. És akkor Marton Éva az Erkelben leült a színpad szélére mezítláb, és úgy kezdett bele az egészbe.

Ilyen énekeseket láttam. De azért örülök Netrebkónak is.

Vágyódtam ide, mióta csak tudom, hogy a hely létezik. San Bernardino alle ossa, Milánóban, nem messze a Dómtól, szóval nem valami titkos hely, mégis csak most jutottam el ide. Az osszáriumról híres a templom, csontkamra, vagy micsoda, jó kis hátborzongatás, a falakat emberi csontok díszítik. Emlékeztető, hogy porból vagyunk porrá leszünk, és ez még a jobbik eset, csontból vagyunk, és ha nem vigyázunk, szemléltető eszköz leszünk a biológia szertárban, vagy freskó helyetti falidísz a templomban.

Mert a szépség volna a lényeg, hogy az áttört csontban van valami piperkőc elegancia, csipkejelleg, rokokó szédület a szürke falon, és csak ha jobban megnézik, akkor derül ki, hogy ember volt, volt munkája, feladata az életben, sírt, nevetett, evett, ivott, gyereket hozott létre, és talán föl is nevelte. Hacsak a gyerek nincs a csontok között.

Hiába a komor gondolatok, igazából nem hideglelős a helyszín, ennyi csonttól már nem lehet megijedni, vagy csak annyira, amennyire a kalózok zászlajától. Valaha leszámoltak az élettel, akik meglátták, mára gyerekjáték lett. Élni akarunk, és nem a halálra gondolni.

Nem látó helyre szólt a jegyem a Scalában, tényleg annyit láttam a székből, amennyi a képen van. Ha nem világos, mi ez, az asszisztens karmester kottája, azé, ki olasz szokás szerint a súgólyukból, most viszont a színpad széléről, a takarásból irányította az énekeseket. Ilyenkor, előzetesen fölmerül az emberben, hogy vajon érdemes-e ezért ezer kilométert utazni, de a kérdés tényleg csak előzetesen érvényes. Amint elkezdi a Scala zenekar a nyitányt, már meg is van a válasz: hát hogyne. Hogyne.

Riccardo Chailly a karmester, és persze, hogy minden szépen szól, vonósok és rezek, klarinét és a többiek, de a lényeg mintha nem is ez volna, hanem a ritmus, hogy minden precíz, tiszta, és megy, megy előre, nyitánytól a negyedik felvonás végéig, végzetszerűen. Teljes értékű az élmény, akkor is, ha csak hallja az ember, amit hallani kell. Mert amit kell, azt hallja.

Felállva, pipiskedve persze lehet a színpadot is látni. Az énekeseket, Anna Netrebkót, Vasilisa Berzhanskayát, a nagyon vitézül helytálló fiatal tenort, Luciano Gancit, és a masszív hangú Ludovic Tézier-t, de nem érzem, hogy a látvány nagyon sokat hozzáadna, hozzáadhatna a hangzó élményhez. Forgószínpad, amitől a hosszabb bevezetések és előjátékok is mozgalmasak lesznek, a lassú megérkezés a mába, ne tévedj, közönség, a háború mindig borzalmas, nemcsak régen volt az. A végén lemaradtam a fa kivirágzásáról, de azt elmesélték. Amikor már mindennek vége, Carlos meghalt, Leonóra meghalt, Alvaro meg él, fejük fölött virágba borul a kopasz fa. Ha valakiben kétség merült volna föl, a rendező, Leo Muscato eloszlatja: van megváltás.  

Ahogy az a Csontbrigádban van: sajnos én is voltam Velencében. Úgy, szóval voltál Velencében. Igen, és az ég, köttessen ki, zárasson be kapitány úr, kék volt. Nem sárga, nem fehér, nem szürke, hanem kék.

Épp itt tartok. Nem a könyvben, hanem az ég szemléletében. Hogy mitől ennyire kék Velence környékén. Nyilván van valami oka, a napfény beesési szöge vagy a tenger közelsége, bár a tengernek sem kellene feltétlenül kéknek lennie, de hát december közepe van, az ember borús világra, szürkére, tajtékra, szélre számít, ehelyett ugyanaz a kék van odafönt. Az emberek fürdőnadrág helyett pufidzsekiben mászkálnak, meg karácsonyi vásár is van az utcán, minden más, de a kék az körülbelül ugyanaz.

Azt sem értem, miért kell ettől annyira odalenni, talán amikor először filctollat vagy színes ceruzát adtak a kezünkbe, és elkezdtük a hátteret satírozni, és nem azt színeztük, amit láttunk, hanem amiről tudtuk, hogy látnunk kellene, a kék eget. Itt kezdődött, hogy van a világ és van az ideális világ, a fű zöld, az ég kék, és akkor kiderült, hogy tényleg van, csak el kell indulni dél felé.

Itt állok azóta már a Scala előtt, este előadás, és nem vagyok benne biztos, hogy nagyobb hatással lesz majd, mint az, hogy az ég kék.

Milánóba tartok, hogy megnézzem A végzet hatalmát a Scalában, nyilván nem egyetlen magyarként, csak ahogy az ember a darab történetét nézegeti, rájön, hogy már a keletkezésénél, vagy majdnem a keletkezésénél is voltak magyarok. Az ősbemutató, illetve az ősváltozat bemutatója Szentpéterváron volt, de az első előadások hatására Verdi átdolgozta az operát. Az új Végzet új hatalmát 1869-ben mutatták be a Scalában, és Preziosilla szerepében Benza Ida tündökölt. Pontosabban: remélem, hogy tündökölt, de hát miért ne tündökölt volna. Verdi tudta, ki ez a nő, egy évvel korábban Eboli volt a Don Carlosban.

Furcsa módon Benza Ida teljesen eltűnt a magyar operai emlékezetből, persze, ki nem, ez az opera lényege, tegnap még mágnások húzzák a szánodat Szentpétervár fáklyával megvilágított utcáin (megtörtént Benza Idával), ma még halványan derengsz, holnaptól már a színháztörténészeké vagy.

Kivétel Schodelné Klein Rozália, aki 1840-ben a viharbükknél elénekelte a Casta divát, és a fa (helye) azóta is Normafa.

Távol álljon, távol is áll tőlem, hogy a műveletlenségemmel kérkedjek, de megkockáztatom, hogy Melchior de Hondecoeter nevű festőről nem is hallottam. Pedig amúgy van tőle kép a Szépművészeti Múzeumban, de a múzeumokban az ember azért mégis a főművekre hajt.

Körülbelül ez történik a National Gallery 200 évéről szóló filmben is, a megkérdezettek főművekről beszélnek, van bőven miről, de az, aki a festmények szállításával foglalkozik, az egy Melchior de Hondecoeter-képet jelöl meg kedvenceként. Azt azért hozzáteszi, hogy az elmúlt évtizedekben ez a kép legfeljebb egy évig volt látható, többnyire a raktárban van, de hát ő pont az az ember, aki lemehet a raktárba, hogy a kedvencét nézegesse. És neki ez tetszik, ez a se nem csendélet, se nem tájképfestészet, a címe is ennek megfelelően ötletes: Madarak, pillangók, egy béka, növények és gombák.

Fogalmam sincs, mi a hatás titka. Szépen beállított ellenségeskedés az aljnövényzetben, a madarak rávillantják csőrüket a békára, a pillangók mintha papírból volnának, és mintha sima fekete stúdióháttér előtt állnának, rossz szomszédsági idill, így élünk, talán ez a titok. A madarak is, a pillangók is, a békák is megvannak, de azért utálják is egymást, a náluk bonyolultabb emberek meg nézik őket.

Van egy Karinthy-írás, Tegezés a címe, két ember találkozik, akik nem tudják, hogy legutóbb összetegeződtek-e vagy még magázódniuk kellene, ezért várják, hogy a másik szólítsa őket megfelelően, addig meg próbálnak általános alannyal meg többes szám első személyben beszélni. Hogy van a családunk? Ajjaj, ráléptünk a lábamra. A végén összeverekednek, és megjelenik a mindenkit megváltó te, te gazember, és ettől megnyugodnak, összeölelkeznek.

Azt gondolja az ember, hogy ennek lassan vége, mindent visz a tegezés, ez a nagy közös fiatalság, amelyben élni próbálunk. Szokás az angol nyelvet tenni ezért felelőssé, ami szerintem teljes félreértés, angolul épp fordítva van, nem mindenkit tegezünk, hanem mindenkit magázunk, a többes számú személyes névmásból lett egyes számú, és aki nem akar archaikusan beszélni, az nem tud angolul tegezni.

Mégis megmarad a gond a hivatalos megszólításokkal meg a tiltásokkal. Talán rossz korban is vagyok, aki megszólít, nem tudja eldönteni, hogy örülnék-e a tegezésnek, vagy elkezdek pattogni, ne tegezz. Tegnap a Klauzál téren leültem az egyik üres standra, mandarint pucoltam, amikor a biztonsági őr kedvesen, normálisan, halk hangon azt mondta: le kellene szállni onnét.

Igaza volt, leszálltam, megettem, elindultam kerékpárral hazafelé. Szűk utcán, kivilágítatlan járművel, bevallom, fölhajtottam a járdára, amíg egy szembejövő nő rám nem kiabált, nem a járdán kéne biciklizni. Öt perc sem telt el közben. Nyilván meg tudták volna oldani mindketten akár tegezve, akár magázva, de inkább elkerülték az egész problémát, amitől viszont lett valami szentencia vagy életbölcsesség jellege a felszólításuknak. Az ember várja az új Biblia-fordítást, hátha az lesz majd benne: Nem kéne ölni. Lopni meg aztán végképp nem.

Nem mondom, hogy súlyos szorongás, de néha eszébe jut az embernek, hogy ebbe bele lehet szaladni. Ül a koncerten, mint valami nagy szakember, minden rendben is van, amíg nem jön a ráadás, és valaki megkérdezi tőle, mint szakembertől, hogy ne haragudjon, mi volt ez a darab.

Fogalmam sincs.

Ja, azt hittem, azért ül itt, mert van fogalma.

Pont ez történt a Fesztiválzenekar hétfői koncertjén, a szólista, Francesco Piemontesi ráadást adott, nyilvánvalóan remekművet, és nem valami titokzatos, történelem előtti délolasz komponista etűdjét, de hogy mit…?

Mint kiderült, Debussy Tüzijáték (Feux d’artifice) című prelűdjét. Elég jellegzetes darab, ráadásul a 24 prelűdből ez az utolsó, szóval nem lett volna akkora dicsőség felismerni, mint amilyen ciki nem felismerni, főleg, ha valaki Kocsis Zoltán művészete rajongójának képzeli magát. Hallgatnék is róla, mint az iruló-piruló csuka, ha nem tudnám, hogy az ilyesmi úgyis meg fog ismétlődni. Nem lehetne kötelezni a művészeket, hogy ráadásnak mindig csak a Für Elisét játsszák?