Mindenki imponál, aki hosszú távra tervez. Aki nem hiszi el, hogy holnap összedől e bús világ, és diófát ültet (bár az inkább az önzetlenség jele), whiskeyt tesz el, hogy ebből majd tizennyolc év múlva nagyszerű ital lesz, tizennyolc hónap után azt mondja a nagy, kerek sajtnak, hogy na, még másfél évig érlelődj. Reklámot készít, az augusztusi hőségben a karácsonyi kampányt készíti elő.

A magam részéről... – elég szerény. Jegyet veszek az Operába, a decemberi Netrebko fellépésre, a Bohéméletre. Lesz még december, lesz Netrebko, lesz Operaház. Bohémélet – az lesz. Aztán eszembe jutott egy visszatérő szenvedés, a vécépapír-vásárlás. Nagy csomagokat veszek, eleve utálom, mint szemérmes várandós nő az állapotát, aki csak ránéz, tudja, hogy valakivel legalább egyszer intim kapcsolatban volt. Aki csak rám néz, amíg cipelem hazafelé a tizenhat gurigát – tudja, amit tud. Csak azt nem tudja, mit jelent ez a papírhalom. A jövőt. Hogy ez kitart, mondjuk januárig. Ha ő kitart, én is kitartok. Mindjárt megyek, és veszek még két göngyöleget.

Hajnalban akkora a pára a tenger fölött, hogy az ember összezavarodik. Mintha késő ősz volna, aminek ellenemondanak a fények, színek, nyugágyak. Gyönyörű. És ekkor eszembe jut a jelenet a Mephistóból, Höfgen a nyugszékben monologizál. Csak körülbelül tudom idézni: „azon gondolkodom, Barbara, hogy mindezt megérdemeljük-e. És a legszigorúbb önvizsgálat alapján, a legnagyobb önkritikával élve is csak azt tudom mondani: igen.”

Lehet, hogy csak ezt kell elhinni, és az ember minden kicsinyes és nagyszabású szörnyűségre képes.

Bűvölöm a hőmérőt. Más dolgom úgysincs, Ljubljanánál állok a dugóban, se té, se tova, valakik egymásba szaladtak a sor elején. Bűvölöm a hőmérőt, de megakadt 39,5-nél. Lehet, hogy nem is tud többet? Gyárilag ennyire van beállítva, efölé úgysem megy a hőmérséklet? Menjél már feljebb egy kicsit. Soha nem mutatott még annyit.

Közben arra gondolok, hogy ez az egyetlen igazi demokratikus helyzet. Tudom, évszázadokig a halált tartották a nagy demokratának, aki eljön mindenkiért egyformán, nem számít, hogy úr vagy paraszt, szép vagy csúnya, férfi vagy nő, koldus vagy király, de a helyzet azóta megváltozott. Megvannak a halál elvei, de lehet vele alkudni, és könnyen lehet, hogy túléli a rákot, aki megengedheti magának. De az egysávosra szűkített autópályán nincs mellébeszélés. Ha dugó van, akkor dugó van, mindegy, hogy Mercedesben, Ferrariban vagy Suzukiban ülsz, sorstársak vagyunk.

Leszámítva a motorosokat, mert ők oldalt elférnek, szépen előre csalinkázhatnak. Így lesznek az utolsókból elsők.

Bűvölöm a hőmérőt, és nem hiába, hirtelen vált, és már tényleg negyvenet mutat. Fél perc múlva már negyvenegyet. Azt mondják, ha láz volna, ez már ártana az agysejteknek.

Ellenállnak egymásnak. Nem egyformán, hiszen Liszt meg tudta zenésíteni Michelangelót és Raffaellót, Respighi is egész szép Templomablakokat és Botticelliket komponált, de a képzőművészet sokszor kínlódik a muzsikusokkal. Nemcsak nálunk, legalábbis ha belegondolok a bécsi vagy salzburgi ábrándos Mozartokba, neki sem könnyű, de nálunk aztán igazán és visszatérően jönnek a bajok. Valaha levelezésbe kerültem Varga Imrével is, amikor az Erkelt ábrázoló domborművéről azt gondoltam, hogy véletlenül rossz oldalra lapozott a híres zeneszerzők portrékötetében, és az ifjú Verdit alkotta meg Erkelként, de most, a Strobl-kiállításon kiderült, hogy ez évszázados probléma. A korabeli sajtó vicces kíméletlenséggel írt Strobl Palestrina-vázlatáról, aztán mindenki vicces kíméletlenséggel fogadta az Operaház homlokzatán üldögélő komponistákat. Illetve Lisztről azt mondták, még viszonylag rendben van, na de Erkel… Mintha a kocsmában üldögélne a sarokban, és épp a következő sakklépésen törné a fejét.

Szerintem egyébként szebb lett, mint a lendületes szakinak faragott Liszt, de végül is mindegy, ott vannak. A kő silánysága miatt Erkel ma úgy néz ki, mintha himlő támadta volna meg, de kibírja. Ma inkább az az érdekes, hogy olyat kellett faragni, aki nincs, híres és közismert magyar operaszerzőket, Kodály és Bartók előtt. Erkelnek helye van, de Liszt? Az Operában? A Don Sanche miatt? Vagy hálából az operai átiratokért és parafrázisokért?

Igaz, Bartók még furcsább volna az operaházi homlokzaton.

Kovács Krisztián könyvét olvasom, A fény magányossága a címe. Még nem jöttem rá pontosan, mire megy ki a játék, de gondolom, arra még sor kerül. A történet 1975-ben játszódik, tizenkét évvel az író valóságos születése előtt, csillagászat és besúgás keveredik benne, az ember akkoriban nem is gondolta, hogy az, amiben él, a következő generációnak ihletadó forrás lehet.

Csak hát persze, hogy nehéz nekik. Egyszer a főhős azt mondja magában, hogy a helyzet ironikus, amit 1975-ben nem mondhatott volna, mert az íronikus ebben a formában és értelemben, vagyis hogy a dolgokkal valami olyan történik, amire nem számítunk, de az nem mellőzi a humort, ez amit akkor (talán) úgy mondtak volna, hogy „mit tesz Isten” vagy "a sors ironiája" – akkor még nem létezett. Ha jól vettem észre, az ironikus csak az elmúlt tíz évben szivárgott be így az angolból a magyar nyelvbe. 1975-ben csak annyit jelentett, hogy gunyoros, cinizmusba hajlóan szellemes.   

Lehet vitatkozni. De azon már semmiképpen sem, hogy a lánya edzésére ellátogató csillagász, amíg a lányt várja, nem olvashatott bele a Nemzeti Sportba. Sajnos ilyen újság akkor pont nem létezett. Ha mégis Nemzeti volt a Sport, akkor a lány a könyvtárban vívott. Vagy ez egy sci-fi, időutazó csillagásszal. (Most a régi értelemben próbáltam meg ironikus lenni.)

Persze, hogy egy kérdés megválaszolt lehessen, nem ártana föl is tenni. De nem tettem. Nem mondom, hogy világokat vagy sorsokat fordított volna meg, ha tudom a választ, de nekem érdekes volt.

Az egész onnét jutott eszembe, hogy Henryk Szeryng Vivaldi-lemezét hallgattam. Négy concerto a L’estro armonico ciklusban, az egyik a D-dúr, no. 9. Ezt valamiért mindig szerettem, amióta először hallgattam a Liszt Ferenc Kamarazenekar albumán. Persze, a zenekar és a hangversenymester Rolla János azért is eszembe jut Szeryngről, mert Rollának volt róla egy története, amikor a tengerparton (vagy talán egy hajón a Földközi-tengeren?) játszottak. Fújt a tengeri szellő, folyton ellapozta Szeryng kottáját, míg a hegedűs meg nem unta, mutatóujjával odahívott a közönségből két csinos nőt, jöjjenek, segítsenek, fogják a kottát. Rolla ezt úgy tudta mesélni, hogy tényleg az élvetegség, a nagyvilágiság, a kifinomult szórakozás érződött a jelenetben.

A lényeg az, hogy a lemezen ezt a D-dúr No. 9-et Rolla szólójával vették föl. Mert egyébként szépen felosztották a szóló versenyműveket a zenekar tagjai között, játszottak a többiek is, Kostyál Kálmán, Tfirst Zoltán, Lovas György is. És a kérdés az lett volna, hogy vajon Rolla miért pont ezt választotta. Lehet, hogy csak véletlen, de érdekes módon a kísérőfüzetben szidják ezt a concertót, a legkevésbé karakterisztikus, tematikus gazdagságban, hangulatai sokféleségében meg sem közelíti a többieket, stb.

Közben meg igazán klassz darab, én ezt az orrhúzogatást nem értettem már negyvenöt éve sem, amikor új volt a kiadvány, vannak népszerűbbek a sorozatban, de ezzel sincs semmi baj. Most belefutottam egy ilyen késői igazolásba, hogy hiszen a nagy Henryk Szeryngnek is tetszett, ha a legjobb négybe beválasztotta, bár, ki tudja, ki választ, mikor és mit.

Hát ezt lehetett volna Rolla Jánostól megkérdezni.

Van egy barátom, aki prozopagnóziában szenved. Pontosabban nem szenved tőle, de megvan neki ez az arcvakság nevű betegség, legalábbis enyhe fokban, nehezen tudja megkülönböztetni az arcokat. Számára egy film, amelyikben bajuszos katonákkal történik valami, az maga az érthetetlenség, mintha ugyanaz az ember beszélgetne saját magával. Vagy több saját magával, és aztán lelövi egymást illetve önmagát.  

Mintha valami hasonló történne a Balatonszemesen fölállított Freddie Mercury-szobor kapcsán is, mindenkinek van ötlete, hogy kire is hasonlít a bronz-Freddie, leginkább József Attila jut az emberek eszébe (hiszen a szomszéd falu Szárszó, de emlegetik Petőfit, Farkas Bertalant, Sztálint. A különös az, hogy az emlegetettek egyébként nem hasonlítanak egymásra, de szobor formában, úgy látszik, mégis van bennük valami közös. A bajusz.

Az én javaslatom egyébként Puccini volna. Tegnap Puccini-gála volt az operában, a vasfüggönyre egy elszínezett Puccini-fejet is kivetítettek, és eszembe jutott: van Puccini-szobor Balatonszemesen? Pedig nem ártana. Ez volna a lényeg: bajuszos közéleti emberek közös szobra lehetne a szemesi Freddie, és akkor minden vonatkozó ember nevét rá lehetne írni a talapzatra. Sztálint nem is kell.  

CD 318-ra azt írja ki a kereső, hogy valószínűleg egy gyorstöltő az, ami után kutakodok. Így múlik a világ dicsősége, vagy inkább így győz a világ a zene fölött, hiszen a CD 318 (természetesen) egy zongora, a Steinway gyártotta 1943-ban. Ez volt Glenn Gould zongorája. Úgy talált rá, hogy az könyvbe vagy filmre illik, egy zongoraszalonban állt már vagy húsz éve, senki nem vette meg, senki nem szerette a hangját, épp vissza akarták küldeni a gyárba, ő meg odaült pötyögni, és… - hát ez az. Ezt kereste évek óta. Könnyű járású, és szárazon szól, mint egy álruhás csembaló, ezzel fogja készíteni a Bach-lemezeket, ha sikerül úgy átformálni, ahogy ő akarja.

Sikerült. És tényleg ezzel készítette a Bach-lemezeket, már azokat, amelyeket az 1960-ban történt találkozás után vett föl. Tisztában volt a hangszer gyengéivel, hogy a középső regiszterben időnként tapasztalható némi csuklás, ezt én nem nagyon hallom, de valami imbolygó hangmagasságot hallani vélek, legalábbis a Két-és háromszólamú invencióknál.

Persze azt is tudjuk, hogy a szerelem többnyire nem örök, és a nagy szerelemnek tragikus a vége. 1971-ben a CD 318-at a szállítók elejtették. Öt éven át dolgoztak a szakemberek a hangszer javításán, aztán, amikor a legvégső állapotát mutatták meg Gouldnak, ő dühöngeni kezdett: ez nem az én zongorám. Kezdődött a keresés, tíz év múlva talált egy megfelelő Yamahát, azon vette föl a második Goldberget, aztán körülbelül vége is volt az életnek. A CD 318 az ottawai könyvtárba került, ott van kiállítva, mint Glenn Gould zongorája, ami igaz is meg nem is, néha játszik is rajta valaki, hogy jelezzék, ez tényleg egy hangszer, nem egy múzeumi darab. Glenn Gould zongorája, hát igen. Melyik is a leghíresebb Gould-lemez? A két Goldberg. Egyiket sem ezen játszotta.  

Sárga szobor ül a Képzőművészeti Egyetem lépcsőjén, egy nagyszakállú próféta invitálja az arra sétálókat Strobl Alajoshoz. Odabent aztán kiderül, hogy a próféta nem próféta, és az a különös Birkenstock szandál sem gyógycipő a lábán, hanem munkavédelmi segédeszköz. Egy öntőmunkás szobra ez a sárga valami, vagyis annak 3D nyomtatott másolata. Valaha a Mechwart ligetnél nézett föl Mechwart András mellszobrára. Az emlékművet bomba találta, de ez a mellékalak túlélte. A modellt úgy hívták: Pospischil Mihály.

Egyre gyakrabban érzem, hogy a művészet egyik legfőbb célja, hogy hírt adjon más emberekről, itt voltak, éltek, festettek, faragtak, zenét szereztek. De ilyenkor a művész mindig csak magáról beszél. Hozzájuk képest Strobl Alajos önzetlen művész, elsősorban mindig másokról beszél, a modellekről vagy a megörökítettekről, Szent Istvánról és a lováról, Lisztről, Aranyról, Veres Pálnéról. Pálmay Ilkáról, aki, ahogy ma (inkább tegnap) mondani szokás, ledobta a textilt Alajosnak (vagy jól becsapják a nézőt). László főhercegről, erről a szép arcú, megnyerő Habsburgról, akinek sajnos szenvedélye volt a vadászat. Strobl is erdei legényként örökítette meg, kalapban, mellkasán egy óvatlan mókus szalad át. Emberek, vessetek a mókusok elé.

Sajnos nincs a történetben semmi vicces. Legközelebb már Strobl a halotti maszkot készíthette el, László főherceg vadmacskát sebesített meg, és amikor puskatussal akarta befejezni a munkát, a fegyver elsült, combjába fúródott a golyó, a seb elfertőződött, a húszéves főherceg meghalt.

Jó, hogy vannak kövek, és elmesélik a történetét.

Nyár van. A kulturális sűrűség kicsit alacsonyabb, így nincs az az őrület, hogy az egyik élmény kitaszítgatja a másikat, azt mondjuk egy koncertre, hogy míg élünk, nem felejtjük el, aztán a hét végén már nem emlékszünk, mit hallottunk a hét elején. Néhány nap elteltével még mindig a margitszigeti Trubadúrról levelezek a barátaimmal, és az egyik azt kérdezi, hogy ez hogy is van. A trubadúr, az valami udvari énekes, nem? És akkor egy ilyen dalosmadárra bízták a csapatokat? Magukra vessenek, ha végül elbuknak. Ámbár lehet, hogy ez valami romantikus képzelgés, mindenki ad szerenádot, még Luna gróf is.

Írom neki, hogy nem, Luna gróf nem ad szerenádot, ő csak a saját érzéseit foglalja össze az áriában, mint afféle operai hős, de ez voltaképpen tényleg egy érdekes probléma. Mi van akkor, ha az operai szereplőnek énekelnie kell? Hogy lehet ezt érzékelni akkor, ha amúgy is énekel. Hiszen ezért is szeretjük az operát, az érzelmi felfokozottságért, hogy mindenki csak dalban tudja kifejezni magát, különben megpattanna a kebele a felfokozott érzelmektől. De mi van, ha a történetben eljön a pillanat, amikor a megpattanó kebelű dalra fakad?

A legegyszerűbb az, amikor szerenádot ad, mert akkor többnyire el is dugják őket a színfalak mögé, és a zenekari kíséret pengetős hangszert utánoz, így jelzi, hogy a hős danol. Don Giovanni, Szöktetés, Trubadúr, Boccanegra, Don Pasquale, Beckmesser a Mesterdalnokokban. Tannhäuser, bár ő nem szerenádozik, hanem versenyez. De vannak bonyolultabb esetek. A Mesterdalnokokban Walter versenyt énekel, de már nem pengetve kísérődik. Nyilván ez fontos, valahogy az élet szól bele az énekverseny eredményébe. De a Giocondában sem lehet pontosan érezni, hogy Barnaba a halászdalában a saját gondolatait mondja, vagy csak dalol. Persze, csak teszi magát, olyan halász ő, mint én. És a Tannhäuserben ez hogy van? A Dal az esthajnalcsillagról az most dal, vagy privát halálsejtelem, énekli vagy gondolja? Vagy pont ez a lényeg, az operai élet, az érzelmi telítettség, így kell élni. Dalolva.

Már akinek van hangja.