Az ember utazik, hogy találkozzék rég nem látott barátaival, vagy hogy megnézze azokat a fantasztikus építményeket, amelyeket mások építettek, megy múzeumokba, vagy csak bámulja a tengert, mind érthető és elfogadható. De abban azért van egy kis zavar, hogy az ember a szállásáért utazik, igazából azt akarja megnézni, ahol lakni fog.

Aztán nem ez lett belőle, de ennek indult.

Volt egy film, az volt a címe, hogy Az utolsó vakáció, és arról szólt, hogy valaki téves diagnózist kap, azt hiszi, hogy már csak fél éve van hátra az életből, hát elkezd jól élni és költekezni.

Hogy élnek jól és költekeznek egy amerikai filmben? Eljönnek Európába. De most nem Párizsba, hanem Karlovy Varyba, a Grandhotel Puppba.

Erre az útra léptem én is, bár remélem, hogy nem fél évem van még hátra. Puppékat egyébként eredetileg Popnak hívták, csak németesítették a nevüket.

A lényeg persze ma a hotel, ha valamiért ismerősnek tűnik, annak több oka is lehet. Egyrészt nemcsak Az utolsó vakációban szerepelt, hanem egy nagyobb szabású filmben is, a Casino Royale-ban, másrész mintha a Grand Budapest Hotel is erről a szállóról ihletődött volna. Ha ennyi nem volna elég, akkor a nagy átépítés a Fellner und Helmer építészeti iroda tervei alapján készült. Ők építették a színházakat a monarchiában, Bécs, Temesvár, Szeged, Operettszínház, Vígszínház, Kecskemét. Valamit tudhattak.

Nagyon drukkolok a Metropolitan Operának, hogy sikerüljön új közönséget toborozni az elveszőnek látszó régi helyett, és tetszik, ahogy az afro-amerikai közönséget próbálják becsábítani a színházba. A probléma persze nem annyi, hogy csak el kell menniük, és megszeretik a műfajt, mert miért is szeretnék meg. Úgy vannak vele, mint a nagy európai múzeumokkal: szép, szép, de nem nekem szól. Hol egy, amelyen önmagamat vagy valamelyik ősömet láthatom?

A jelenlegi közönség sem könnyíti meg a remélt jövendőbeli dolgát, én legalábbis azt hiszem, vagy attól tartok, Lawrence Brownlee-nak ötször-tízszer nehezebb dolga van önmaga elfogadtatásával, mint Pavarottinak, hiszen az utóbbi csak kövér volt.

Ne legyen igazam.

Mindenesetre fölmentem nemrég a Metropolitan honlapra, továbbra is nagyon igyekeznek közönséget toborozni, két audió-összeállítást is javasolnak, amelyen a nagy afrikai, vagyis, ahogy most mondják, fekete, írásban nagybetűvel, Fekete énekesek remekelnek. A videóajánlat pedig A kékszakállú herceg vára. Nem azért, mert azt hiszik, hogy Bartók afrikai lett volna, vagy legalább a szakálla kék, hanem mert Juditot Jessye Norman alakítja

Ezek ilyen hollywoodi alapszabályok: ha kövér embert kell játszani, akkor kérj föl egy soványat, és hizlald el. Ha csúnyát, akkor kérj föl egy szépet, és csúfítsd, és mindenki el lesz ájulva. Ebből lesz az Oscar-díj. Pedig egyszerűbb volna, ha a csúnyát csúnya játssza, de abban mi a színészet? Akkora színészet meg tényleg ritka, hogy a kövér játssza a soványat. Mindezt tudva és tudomásul véve, Oscar-díjat Timothée-nak.

Emlékszem, amikor először láttam, a Lady Birdben, még nincs tíz éve, na, Leonardo, nem da Vinci, hanem DiCaprio, itt a vége. Ez ugyanaz, ami te vagy. Szép is, tehetséges is, meg valami több is: körülötte zajlanak az események a vásznon. Ami körülbelül azt jelenti, hogy a nők szeretik, a férfiak utálják, mert mindenre emlékeztet, csak magukra nem. Nem ez voltunk egykoron, hanem az, akit már akkor is utáltunk, mert neki minden összejött. Csajok, siker, és még csak nem is hülye. Amikor ez megvan, akkor kell átigazítania dolgokat, elcsúfítani a szépet, nem vészesen, de például varázslatos kozmetikai munkával Chalamet-nak pattanásokat meg negatív pattanásokat varázsoltak az arcbőrére, a haját kifésülték, szemüveget tettek az orrára. A nők attól még szeretik, a férfiak meg megkönnyebbülnek, hogy olyan, mint a kislány a zongoránál, bizony, őrajta is fogtak az idők. Tessék kifáradni az arany szobrocskáért.

Ez a Marty Supreme, de a szó jó értelmében.

Meg Röhrig Géza.

Csináltam utcabált, és voltam utcagyerek,

 de a rock’n’roll diplomához nem jár díszkeret,

és utcanév tán soha nem leszek.

Fenyő Miklós szövege a Made in Hungária című számhoz, és ha hallottam, mindig arra gondoltam, hogy ezek szerint azért kicsit vágyik arra, hogy utcanév legyen. Ámbár nem áll rosszul, hiszen van Fenyő utca, van Miklós utca, és még Hungária körút is van.

Legyen Fenyő Miklós utca? Persze, hogy legyen, mindenki megérdemli, aki segít kortársainak élni, vidámnak lenni, valamilyen közösséghez tartozni, vagy csak dúdolni valamit. De állj, állj, tartsunk sorrendet. Legyen előbb Kocsis Zoltán utca. Tudom, hogy van Kocsis utca és van Zoltán utca, de legyen egyben is.    

Fischer Iván Mahler 3. szimfóniájának második tételét olyan karmesteri pálcával vezényelte, amelynek a végére egy rózsát szerkesztettek. Az üzenet ugyan szép és követhető, a tételnek programja is van, ha az programként elfogadható, hogy „Amit a mezei virágok mondanak nekem”, mégis, mégis. Pont olyan rossz ötlet, mint amikor Szabó István filmjében a karmesteri pálca kivirágzik a Tannhäuser fináléja alatt. Az érzelmileg felfokozott zenét a látvány eltereli a giccs felé. Mi lesz az utolsó tételkor, amelynek az a címe„ „Amit a szeretet mond nekem”? Szívecske a pálca végén?

Nemcsak ezért rossz az ötlet, hanem mert a látvány a végén mégis olyan lesz, mintha a karmester egy kisebb WC-kefével irányítaná a zenekart. De hát ez koncert, az ember megteheti azt, amit a filmnél aligha: becsukott szemmel is örülhet a műnek.

Van minek. Tényleg, nagyon komolyan van elvégezve a munka, szépségesen szól a zenekar, még szépségesebb a postakürt-szóló a színfalak mögül, fel van építve az egész óriási mű. Mintha kicsit másképp volna fölépítve, én legalábbis úgy emlékszem a régi fesztiválzenekari előadásokra, hogy a kórus után az utolsó tétel valahogy megindul, csoda a mennyország, de a földi világ is csoda, és egyelőre itt van dolgunk. Most meg nem kapja meg a zene az induló lendületet, a finálé mintha az origótól kezdődne, újra kell indulni, hogy odajussunk, ahová menni akartunk. Nem tudom, jelent-e ez valamit. Ami régebben logikus volt, az ma csakazértis? Egyre nehezebb a szeretet? Egyre nehezebb, de mégis törekedj, hallgató, örülj, szeress, élj?

Örülök.  

Vettem egy üveg tintát. Persze rögtön Petőfi jutott eszembe, meg Megyeri Károly, hogyan is lehetett ebből a semmi történetből olyan pompás verset kerekíteni. Nahát, kifolyt a zsebében a tinta? Őrület. Már gyerekkoromban is jobban érdekelt, hogy hol lehetett Megyeri kabátjának a hátsó zsebe. Hogyhogy volt hátsó zsebe?

Mindegy. Átrendeztem gondolataimat Kosztolányi irányba, mivel hogy én is színes tintát vásároltam. Illetve ez volna a lényeg, hogy talán nem én is, hanem csak én. Nem tudom, milyen volt A szegény kisgyermek panaszai idején a magyarországi tintaválaszték, zöld biztosan volt, ami nekem van Kosztolányi aláírás, az is zöld, de a vers lényege nyilván a képtelenség, hogy lila is, meg viola is, sárga és arany, csak álmodik róla, és feltételes módban beszél.

De hát van haladás, az én tintám színe például benitoit. Erről még Kosztolányi sem álmodott.

Azt szokás mondani, hogy nyolc napon belül érvényesek a születésnapi gratulációk. De nyolc napon túl vagyunk Renato Bruson 13.-án volt kilencvenéves. Még a hónap azonos, szerencsére.

A kor, vagyis korunk legnagyobb Verdi-baritonja, ezt is szokás mondani, ezt biztosan joggal, meg hogy „nem egy hangfenomén”. Ezt nem tudom, honnan veszik, de tény, hogy néha ő is mondott hasonlókat. Nem mennydörög a hangja. Abban a szerencsében volt részem, hogy ott voltam, amikor mesterkurzust tartott az Operában – dehogynem mennydörgött. Egy ifjú tenor a Macbethből énekelt, nagyon óvatosan, keresve a nem is tudom, mit, talán a pozíciót, nagy nyekeregve belekezdett, hogy O figli, o figli miei. Bruson megmutatta, szerinte hogyan kell, megküldte egyszerűen, keresetlenül. Te jó ég. Ilyen, amikor valaki operaénekes? Rossz lehet családi viszályba kerülni vele.

Nagyon bírtam ott, a mesterkurzuson. Minden szoprán a Rigolettóval jött, végül is az évtized legelismertebb Rigolettója, Rost Andreával énekelték a Scalában. De amikor a harmadik lány ugyanazzal az áriával, Bruson fölkiáltott: ne. Akármit, csak ezt ne.  

Mi a hosszú élet titka? Ezt akkor, talán 2004-ben még nem lehetett tőle megkérdezni. Hogy mi a hosszú karrier titka, azt elmondta. Minden előadás előtt ebédre megiszom egy üveg vörösbort, aztán lefekszem aludni, és akkor este minden rendben megy.

Ilyen egyszerű.

Az ember ámul és bámul, de voltaképpen min is? A kínai agyaghadseregen, hat terrakotta katonán, akik az első császár sírját őrizték. Nem tudom, a sírt mennyire tudták megőrizni, de saját magukat igen, 1974-ig voltak érintetlenül a föld alatt, akkor egy kútásás alkalmával kerültek elő. Érintetlen, ez persze túlzás, össze voltak törve, de összerakhatóak maradtak. A fegyverek túlnyomó többségét pedig még kétezer-akárhány évvel ezelőtt ellopták, nekik úgysincs szükségük rá.

Mi a megrendülés oka? Nem a szépségük, legalábbis azt hiszem, annyira azért nem szépek az agyaglábú gyerekek, nem is ez volt a cél, hanem hogy igazi hadsereg legyen, egyszerre egyforma és különböző, egyenruhás, vagy annak ható, mégis saját arccal rendelkező.

Emberábrázolás. Ezen a szón mostanában sokat töröm a fejem, ez mintha a legtöbb művészeti tevékenység sikerességére alkalmazható volna, de hát miért vagyunk oda az emberábrázolásért? Úgy értem, annyi ember él a földön, akit nem ismerünk, vagy nem is akarunk megismerni, mégis ragaszkodunk hozzá, hogy jöjjenek hozzá újak, művészek teremtette új emberek, akik nem is léteztek, vagy nem úgy, ahogy az életben. Ebből állna a rokonságunk a Jóistennel? Mi is tudunk embert formálni a saját képünkre. Csak az általunk teremtettek egy kicsit jobban sikerülnek a valóságosaknál?

Nekem a Tábori Nóra ne emberábrázoljon, mondta egyszer Molnár Gál Péter, és ez annyira vicces volt, hogy ha meglátom a tévében Tábori Nórát, mindig eszembe jut. Ámbár a kínai emberábrázolókkal talán ő is elégedett lett volna.

Már a zakójával megnyert magának Erik Bosgraaf, fekete alapon pillangók, kiskutyák, mintha valami különleges herendi kabátot viselne. Hóna alatt furulyakészlet, pedig az első számot csak vezényelni fogja.

Rettenthetetlen ember, a Rádiózenekarral dolgozik együtt. A társaságnak a barokk mégis idegen nyelv, és most nem is próbálom megfejteni, hogy vajon melyik az anyanyelv, csak annyit hallok, hogy el van játszva Telemann, de ami szól, az nem valami finom dolog. Modern hangszerek, viszonylag hangos, de nehézkes megszólalás, rá lehet ismerni a műre, de nem élmény.  

A 2. brandenburginak már emberpróbáló jellege van. Próbálok pozitív lenni. Imponáló, hogy a trombitás megpróbálkozott a szólamával, de azért úgy könnyű bátornak lenni, ha más issza meg a levét. Előzetesen azon morfondíroztam, hogy fogja a blockflöte tartani a hangerőversenyt a trombitával és a többiekkel, de aztán a hegedű volt a legkevésbé hallható szólóhangszer.

Talán rossz oldalon ültem.

Két mű, és máris kettő-null a középszer javára.  

Telemann versenyműve furulyára és fagottra kicsit javított az álláson. Bosgraaf fantasztikus játékos, a fagottos nem is tudta vele tartani a tempót, vagy ha a tempót tartotta, akkor az egész már nagyon mechanikus darálásnak hallatszott, a zenekar meg mintha ballasztként ült volna a kosárban, húzta vissza mindkettőjüket, de legalább meg lehetett sejteni a zene lényegét. Vagy Telemann nagyságát, szépségét, játékosságát, ötletességét.

Körülbelül ezen a szinten maradtunk a második részre. Erik Bosgraaf csodálatos szólista, de nem csodatévő karmester. Az ember tiszteli a Rádiózenekart, hogy Bosgraaf kedvéért ilyen kalandokba bocsátkozott, de egyszerűen nem engedte szárnyalni a szólistát, rákötötték magukat a csicsergő madárka lábára, sok lúd pacsirtát győz. Vagy le nem győzi, mert a Bach hegedűverseny blockflötén mégis maradandó, nyolc napon túl sem gyógyuló, a kép is megmarad, ahogy Bosgraaf a szólam magasabb részeit fél lábon állva fújta ki a tilinkóból. Én még a nadrágomat is egyre nehezebben húzom föl állva. De nemcsak ezért csodálom Erik Bosgraafot.

Utoljára az Átriumban láttam, A színházcsinálón, és igazán semmit nem sejtettem. Vagyis láttam, hogy sovány, de egy ideje már sovány volt, összenéztünk, mosolyogtunk, szia, sejtelmem nem volt, hogy ez a pillanat majd bevésődik az emlékezetembe, ekkor láttam utoljára.

Azt is tudom, mikor láttam először. 2009-ben, ha jól emlékszem, felhívtak telefonon, menjek el a Magyar Színházi Társaság irodájába, találkozzak Vajda Mártával. Arról volna szó, hogy van a POSZT, a színházi találkozó Pécsen, és oda mindig válogat valaki. Meg kell nézni a lehető legtöbb új előadást, kiválasztani, hogy melyik az a 10 + 10, amelyet bemutatnak a találkozón, abból kerül ki a legjobb, meg az Oscar-díj mintájára a legjobb színész és színésznő, rendező, díszlet, satöbbi.

Ajándék ez a nap, ajándék ez az év. Nincs más dolgom, mint színházba járni, olyan előadásokra, amire magamtól soha, de nyilván vannak titkos értékek, még titkosabb tehetségek, egy év ámulat.

Nem mondom, hogy pont ez lett belőle, amikor az ember félájultan nézi valahol az Éjjeli menedékhelyt, és már tudja, hogy nem szabad meglépni a szünetben, akkor érzi, hogy sokat áldozott a színházra. Bár nyilván nem annyit, mint az ott dolgozók.  

Azt persze eleinte nem sejtettem, hogy darázsfészekbe nyúltam, vagyis én magam vagyok a darázsfészek, nem mindenki örül, hogy én válogatok. Vajda Márta akkor, az első megbeszélésen mondta is, hogy nem tudja, mit fog ehhez szólni a sógornője.

A sógornője? Miért épp a sógornője a probléma? Hónapokkal, de tényleg hónapokkal később jöttem rá, amikor azt írta, este koncertre megy, mert az unokaöccse fog vezényelni, hogy ja, ez az a Vajda-család. Vajda József fagottművész, Vajda Gergely, az unokaöcs, Kincses Veronika, a sógornő. Szóval tenyerén hordozta a darázsfészket, és nemcsak a szakma előtt, de a családban is.

Hálás voltam neki, meg is írtam, egy időben azt terveztem, hogy minden évad kezdetekor elmondom, mennyit köszönhetek, vagyis köszönök neki, miatta nyílt meg egy új világ számomra, miatta ismertem meg, úgy-ahogy, a színházi környezetet.

Azóta az ismeretség alábbhagyott, a színházi világ ketté vagy legalább kettészakadt, lett ellen-Társaság, megszűnt a POSZT, neki végig kellett néznie, hogyan megy tönkre az egész, amiért dolgozott.

Szia, Márta, szia. Apróságok jutnak az eszembe, vagyis nem apróságok, nagy, kék szeme, vagy a telefoncsengése, ami akkoriban Bach G-dúr csellószvitjének prelúdiuma volt.

Még egyszer, gondolom, utoljára, köszönöm.