Szélfútta

Szélfútta

p2200080.jpg

Tudom, hogy nem szép dolog lángelmékhez hasonlítgatni nem lángelméket – de lehet, hogy Frank Gehry nem is lángelme. Csak fantáziadús építész, meg korának gyermeke, és tudja, hogy hiheteten előnyt lehet összehozni a hihetetlen hátrányból. Ha az ember a város szélére épít közcélú épületet, akkor egyfelől fennáll az a veszély, hogy senki nem veszi magának a fáradságot, hogy kiutazzon oda, másfelől nem is szorongatja a tervezőt a környezet, amit illik vagy kötelező tiszteletben tartani. És akkor előfordulhat, hogy nem is azért mennek oda az emberek, mert kiváncsiak az épületben zajló dolgokra, hanem magát az épületet akarják látni.

Csak azért mondom, mert leszállva a metróról nem tudtam, merre induljak a Louis Vuitton Alapítvány múzeuma felé, de nem kellett sokat gondolkodni rajta, mert szépen mentek arra az extrém módon felöltözött emberek, csak be kellett állni a sorba.

Odabent meg Charlotte Perriand kiállítás van, még két napig. Sajnos túl sokat nem mondott nekem a név, pedig éppenséggel mndhatott is volna, Charlotte Perriand építész volt, belsőépítész vagy talán lakberendező, elég súlyos művészek társaságában. A kezdetekkor Le Corbusier és Fernand Léger mellett és ihletésével dolgozott, aztán, szerencsére jó hosszú élete volt, így rengeteg egyéb művész köthető a nevéhez, a fraciák mellett japánok és brazilok, meg Hantai Simon is. Megmutatják a pályaívet, látni hogyan lesz nagyon csinos lányból nagyon csinos öregasszonnyá, és közben végigsétál az ember a világon, a világban berendezett lakásokon. Többnyire gazdag lakásokon, ahol lóg egy-egy Picasso vagy Le Corbusier a falon, de néha csak egy általa tervezett sí menedékház berendezéséért áll sorba az ember.

p2200073.jpg

Nem mondom, hogy nem dolgozik odabent valami kis méretű ördög, és úgy a negyedik szint táján nem azt érzem, hogy jó, jó, de mégis olyan, mintha egy nagyon színvonalas IKEÁban sétálgatnánk, bele lehet ülni a fotelekbe (nem mindegyikbe), lehet nézni, hogy itt állt az ágy, itt a grafikai gyűjteménynek tervezett polcsor, de akkor át lehet fejben kapcsolni: nem kell a szobabelsőnél leragadni, lehet nézni a falon a képeket. Színvonalas barátok, színvonalas kiállítás – ez is egy tanulság.

 

Zsötem

Zsötem

p2190032.JPG

A Saint Sulpice-szel szemben, egy ártatlan utcában, egy ártatlan kirakat fölött van ez a tábla. Itt lakott, 1926-ban, huszonegy éves korában.

1926 nem hozott különösebben jelentős költeményeket, bár egy aforizmát igen, azt, hogy érted haragszom, nem ellened, de még az értők is talán csak egy verset tudnának idézni ebből az évből, a Kopogtatás nélkült. Párizs nem jelenik meg József Attila költészetében, nem kap ihletet, neki nem lett Bakonya, talán csak annyi nyoma marad az utazásnak, hogy a következő év elején ír egy francia nyelvű verset: Chant de proletaire. Az sem épp főmű, tekintve, hogy a négy versszakban a második és a negyedik sor ugyanaz, a harmadik meg mindig csak annyi: parapamm, paramm, papamm.

Nem jártunk rosszul azzal, hogy nem lett belőle francia költő.

A megtalált Jóisten

A megtalált Jóisten

lewandowski.jpg

Ha Ki nyer mában adják föl, azt mondtam volna Mendelssohn. Zsoltárszöveg, szép, tiszta, nem heves zenével, ki más. Nem is lett volna nagyon rossz tipp, mert Mendelssohn valóban segítette Louis Lewandowski karrierjét, például odahatott, hogy fölvegyék a berlini zeneakadémiára.

Most előkerült a világ számára is Louis Lewandowski, erősen a magyarok közreműködésével, ugyanis a Rádiókórus énekel a Deutsche Grammophon Lewandowski-lemezén,Izsák Andor vezényletével, és a jelenségnek van egy viszonylag profán magyarázata: valakit énekelni kell. Úgy értem, annyi mindenki van már a katalógusokban, annyi zeneszerzőt dolgoztak föl a lemezcégek meglehetős alapossággal, hogy nagyon meg kellene magyarázni, mi értelme van egy újabb Mahler-szimfóniának. Lewandowskit (vagy Weinberget) nem kell megmagyarázni, és hátha valakit érdekel.

Van egy kicsit elszálltabb értelmezése is a jelenségnek. Mintha a 20. század óta más sem volna a nagy zene jelentése, mint hogy a világ szörnyű, elviselhetetlen és keserves, az egyetlen oka az életben maradásnak, hogy ezt nagyon választékosan és változatosan is el lehet mondani, hosszan és röviden, Mahlertől Kurtágig. Ami nem ezt mondja, az popzene. Most meg mintha visszalépnénk a kiindulási ponthoz, és azt mondjuk: hol is léptünk rá erre az útra? Kik is írtak akkor még zenét? No lám, itt ez a Lewandowski. Nála még él a Jóisten. Mi az, hogy „még”? Örökkévaló. Ha Ő nem keres, nekünk kell keresni.

Nem biztos, hogy nagyon könnyű lesz.

Ülök egy versben

Ülök egy versben

Nádasdy Ádám legutóbbi kötetének utolsó verse… Olyan jól megpöndít az ember szívében valamit, a közvetlensége, a zavar és az ártatlanság furcsa keveredése. Meg Esterházy Péter jelenléte, mert így kezdődik: Van egy Mark. Szeret. (Bocsánat, ha rosszul idéznék valamit, nem lelem a kötetet, pedig itt van valahol.) A költő épp bemutatja a választottját az édesanyjának, aki reméli, hogy nem kettessel kezdődik annak életkora, mi, persze, azt reméljük, hogy de igenis, kettessel, és tényleg, bár már nem sokáig. Ha jól tippelem a megírás és megjelenés között eltelt időket, akkor már hármassal. Szóval van egy Mark, van egy Ádám, és van egy édesanya, róla is lehet tudni, hogy ki az, Birkás Lilian, a Magyar Állami Operaház magánénekese, érdemes művész.

birkaslilian.jpg

Amikor közvetlenségről beszélek, arra is gondolok, hogy egyszer valami meglehetősen hasonlót átéltem a szereplők közül kettővel. Nem lovagként voltam jelen, hanem újságíróként, aki könyvet szeretne írni Nádasdy Kálmánról, és ehhez szépen, módszeresen fölkeresi azokat, akik ismerték Nádasdy Kálmánt. Legelőször is az özvegyet, aki azért már van annyi idős, hogy ne akarjon egyedül idegen gonosztevőkkel találkozni, tehát jelen van a fia is, Nádasdy Ádám. Ülünk, próbálok kérdéseket megfogalmazni, és közben félig hipnotizáltan nézem Birkás Lilian fülbevalóit, ahogy minden fejmozdulatra harangoznak. Ezen túl csak annyit érzek, hogy ez nem fog menni. Látom az énekesnő elrévedező pillantását, hogy ez a kapcsolat sokkal bonyolultabb, mint látszik, hogy ez nem egyszerűen a nagy ember nagy özvegyének története, sokkal több benne a szomorúság vagy talán csalódás, az el nem mondott és el nem mondható. Rendes újságíró azon dolgozik, hogy az el nem mondott legyen elmondott, de se a tehetséget nem érzem magamban, hogy majd szépen kivallatom őt (a fia jelenlétében, vagy pláne, a bizalmába férkőzve, a fia jelenléte nélkül), se a vágyat, hogy esetleg megtudjak valami titkot az Operaház legendás főrendezőjéről.

Készítettem magamnak egy feljegyzést a beszélgetésről, amit idővel a betörők elvittek a számítógépemmel együtt. A könyv nem íródott meg, az egészet el is feledtem volna, ha nem jön szembe egy vers, ami miatt az ember örülhet a meg nem írott könyvnek is.

Chabay

Chabay

Csabai László novelláit olvasom nagy rokonszenvvel, és közben eszembe jutott, hogy a magyar kultúrában volt már egy jelentős Csabay László. Énekes, tenorista. Rosszkor született Weinberger néven, így kénytelen volt maradandót alkotni: a Metropolitan Operában énekelt, Toscaninivel és Fritz Busch-sal, ezek a felvételek, Toscanini Otellója és Busch Figarója őrzik a hangját. Meg egy Hungaroton lemez is, Bach és Handel a műsor.

Az új nevét a születési helye után választotta, biztosan azt hitte, így kevesebb gondja lesz, pedig a Csabayval is gondjai voltak, próbálta Czabaynak is írni, hátha úgy megpróbálkoznak a cs hanggal. Aztán Amerikában lett Chabay. (Megjegyzem, a Bach-kantáta oldal a születési helyre ma is azt írja, hogy Beksesaba. Leslie Beksesaba, eszünkbe nem jutna magyar énekest keresni a név mögött.)

Öt év és 282 előadás után megunta, hogy a nagy tenor áriákat csak hallgathatja a színpadról vagy a takarásban, mert nem az ő hangjára gondolnak a szereposztásnál, és önállósította magát, hangversenyénekes lett belőle, és nem csak meg tudott élni belőle, de még a Charles Munch vezényelte, ma már klasszikusnak számító Berlioz Rómeó és Júliára is rákerült. 1989-ben halt meg, hálátlan utókor, nem nagyon jut eszünkbe, ha a világban éneklő magyar énekeseket számolgatjuk.  

chabay-leslie.jpg

Miért késik az Operaház átadása?

Miért késik az Operaház átadása?

p2150001.JPG

Nem akarok hálátlannak látszani, főleg, mert nem is vagyok az. Amennyi élményt a Müpától kaptam, nem is az évadok során, de akár csak idén, akár csak ebben a hónapban, vagy ezen a héten, az bőven sok, jár érte köszönöm meg hála. De azért néha, amikor be kell állni a koncert előtt és után a végtelennek tűnő autósorba, nézni az előttem álló féklámpáját, várni, hogy mozduljon már meg a sor, mondjuk a felszíni parkolónál, de hiába várja az ember, hiába mozdul, hiszen az az egy kis kapu rögtön odavezet a mélygarázsból feljövő autók sorának közepébe… A múltkor (egészen pontosan a Pletnyov koncert után), ahogy ott telnek múlnak a percek, ötpercek, tízpercek, mellettem valaki leereszti az ablakát, mondana valamit. Leeresztem én is.

  • Tudja, miért késik az Operaház felújítása?
  • Miért?
  • Mert a kormányközeli építészek egyelőre nem tudják megoldani, hogy esténként a látogatók csak egy szűk kis ajtón mehessenek ki s be.

Ha tényleg csak erről van szó, megoldják. Amilyenek.

Nem szédülnek a fényben

Nem szédülnek a fényben

p2140016.JPG

Parno Graszt koncert volt a Müpában, csodálatos hangulattal, pedig ez, ahogy ők mondták, ülős koncert volt, ami nem az ő világuk. De örültünk egymásnak, csettintgettünk, énekeltünk (már aki), vagy azon elmélkedtünk csöndben (már aki), hogy diákkorunkban autentikus magyar népzene volt az, hogy Én az éjjel nem aludtam egy órát, most meg autentikus cigányzene lett belőle, kit zavar. És akkor jöhetne egy ballada a muzsika hatalmáról, hogy tessék, itt aztán nincs meg nem értés, gyanakvás, félelem, mindent elsöpör a jókedv vagy a bánat, attól függően, hogy mit játszanak.

Csak épp egy kicsi rossz érzésem van. Nem miattuk, magam miatt. Hogy nem  azt csinálom-e, mint amit a régi magyar filmeken Jávor Pali, hogy húzatom velük, örülök nekik, de azért kicsit lefelé mosolygok, amikor ilyen elmésségeket fogalmazok meg magamban, hogy tessék, most nem a nézőtér foghíjas, hanem a pódium. Ők meg készséggel kiszolgálják a mosolygásomat, mulass rajtunk, évszázadok óta megy ez, miért változna meg épp egy péntek estén? Csak azt ne hidd, hogy közben olyan nyitott meg emberi meg jó fej vagy.  

Weltstar

Weltstar

Két éve, amikor Ute Lemper Drezdában bemutatta a Marlene Dietrich-műsorát, a német tévé nem kezdett el problémázni, hogy mit is írjon Lemper neve alá foglalkozásként, színész vagy énekes, előadóművész vagy chanteuse, egyszerűen azt írták oda: Weltstar. Világsztár. Tényleg az. Szerepelt Bécsben a Macskákban, Párizsban a Cabaret-ban, New Yorkban a Chicagóban (na jó, ez így hülyén hangzik), szerepelt filmen, a Pret-a-porter című Robert Altman rendezésben ő volt a film végi divatbemutatón a pucér modell, esküvői fátyollal a fején, terhesen.

Szóval: valaki. Ez sajnos nem nagyon mozgatta meg a hazai közönséget, nem csupán fordítva igaz, hogy vannak, akik csak Magyarországon világhírűek, olyan is van, aki csak Magyarországon nem világhírű. De sajnos nincs mit a honi közönség szemére vetni: Ute Lemper szörnyű volt a Müpában.

Pedig mennyi minden benne volt vagy lehetett volna az estében. Először is: ő ismerte Marlene Dietrichet. Ez a történet is szép, amikor a Cabaret-t énekelte, a francia sajtó az új Dietrichet üdvözölte benne, gondolom, leginkább a lábszépség miatt, ő azonban ebbe belepirult, és eszébe jutott, hogy hiszen egy városban laknak. Írt egy levelet, Marlene Dietrich, Avenue Montaigne, a házszámot nem tudta, de csak megtalálják, olyan sok Marlene Dietrich nem lakhat az utcában. Liebe Marlene, bocsánat azért, amit az újságok írnak, én tudom, hogy nem vagyok Ön. A második Ön sem.

Dietrich akkor már évek óta nem lépett ki az utcára, meg ne lássák, mi lett belőle, de telefonált. Így aztán egymásnak is telefonáltak, és ez a beszélgetés lett az előadás. Lemper órákon át Dietrichet utánozza, angolul és németül, néha franciául, és Dietrich-dalokat énekel. Na, most képzeljük el ennek a műsornak a magyar megfelelőjét: Latinovits Zoltán életéről szól a darab, így aztán Gálvölgyi János órákon át Latinovitsot parodizálja, és néha elénekli, hogy hol van az a nyár. Elég reménytelennek tűnik?

Még így is lehetne jó, vagy jobb, ha kevesebb a duma, több a dal. Ja, így sem, mert Lemper sajnos túl van a fénykorán, az éneklése sem élményszerű, műfajilag is problémás. Dizőznek jazz, jazznek béna, bénának túl jó. Leszámítva az első rész utolsó dalát, ami klezmerré szeretne válni, de sajnos inkább jódlizássá fajul.

Az a baj, hogy nincs még egy dobásunk. Nem jön el a régi Ute Lemper, hogy énekeljen, táncoljon, és megálljon tőle az ész. De annyit megért így is az este, hogy Marlene Dietrichre gondoljunk, úgyhogy most őt teszem ide, az estén is emlegetett düsseldorfi fellépést, az utolsót Németországban. Tényleg azt mondja benne, amit Lemper is mondott, hogy szívesen adna ráadást, de ezután a dal után nincs fokozás. Mondjuk az ő esetében ez igaz is.

Lehetett volna fordítva is

Lehetett volna fordítva is

frenipavi.jpg

Egyik mániám, hogy a kiválasztott, nagy művészek, előadók és alkotók egyaránt érzékelik a rendelkezésükre álló időt, Schubert tudta, hogy sietnie kell, Verdi tudta, hogy nem kell sietnie. Mirella Freni mit tudott?

Mindent, mondanám kapásból, de most kifejezetten a karrierre gondolok. Egyszerre sietett és ráért. Tizenkét éves korában már a Pillangókisasszony nagyáriáját énekelte valami helyi énekversenyen, nyert is vele, de a zsűri elnöke figyelmeztette: tudnia kell várni. Semmi sem sürgős a pályán.

A zsűrielnököt Beniamino Giglinek hívták.

Freni azonban csak annyit várt, hogy húszévesen már színpadon állt, Micaelát énekelt a Carmenből. Aztán persze észnél volt, anélkül nem lehet sokáig a pályán maradni, de sokkal több szerepet énekelt, mint amennyit egy természettől adódón lírai szoprán szokott. Vagyis a legtöbben azért megpróbálnak aidázni, és szépen bele is rokkannak. Más pályák, talán nekik úgy volt teljes a karrier.

Mirella Freninek meg így: énekes – élő legenda. Halott legenda.  

Köztudomású (és remélem, igaz is), hogy ő és Luciano Pavarotti tejtestvérek voltak. Mindkettejük anyja a dohánygyárban dolgozott, dajkát kellett fogadniuk, és ugyanazt választották. Ahogy Freni mondta: láthatóan nem kétséges, melyikünk kapta a több tejet. Freni aztán tizenhárom évvel élte túl Pavarottit, emiatt aztán a modenai Luciano Pavarotti Színházban fognak megemlékezni róla. De ne legyen kétely a művészi rangot illetően: lehetett volna fordítva is, és akkor Freniről nevezik el a színházat.  

(Ez most itt egy álzárlat volt, vagy ideillesztem a ráadást, a Bohémélet első felvonásából a kettőst. Ifjak mindketten, mennek az ének könnyű szárnyán a záró magas C felé. Látszik, hogy közben történik valami Frenivel, az utolsó hang előtt a nyelvével elkezd piszkálni valamit a szájában, kizökken, túl gyorsan megy föl a záró hangra, és aztán nem is tartja olyan sokáig, a végén Pavarotti egyedül marad, de nem erőlködik ő sem, és aztán odahajtja a fejét Freniéhez, egyszerre maradva a szerepben, és válva civillé, bocs, bocs, nem akartalak itten leénekelni. Helyes emberek.)

Bozse moj!

Bozse moj!

mirella1.jpg

Valamiért nehezen esett le, hogy karrierje végén, vagy inkább a második felében miért is énekelt Mirella Freni nagy, orosz szerepeket. Az ilyesmi nem szokott jól állni az olasz énekesnőknek, másik világ, és főleg: másik nyelv, nem tudnak olyan közvetlenül és daloló hatással megszólalni rajta, mint a sajátjukon. Freni azonban nagyon szépen formálta az orosz szavakat az Anyeginben is, meg a Pikk dámában is, legfeljebb néhány lágyítás maradt el, tényleg csak a kákán csomót keresgélők kedvéért. Meg ezen túl is, ahogy a Metropolitan 1989-es előadásában a Levéláriát énekli, annyi színnel, dinamikával, a szavak szintjéig kidolgozottan, az jelzi, hogy ez nem valami kósza ötlet, miért is ne énekeljek kamaszlányt ötven fölött, hanem nagy munka, felelős fellépés.

Persze, a megoldás egyszerű, vagy annak hiszem. Ghiaurov. Mirella Freni férje volt a bolgár basszista, és ha bolgár operára nem is tudta fölkészíteni a feleségét, a két Csajkovszkijt sikeresen meghódították.

Ez is Freni hitelességének egyik titka: az élet és a színpad egymást ihlette. Nem ugyanazt élte át, nyilván nem írt szerelmes leveleket idegen orosz léhűtőknek, de észrevette, ha valami felé taszigálja a valóság. Ahogy az első házasságából született lánya is a Micaela nevet kapta. Lehet mondani, milyen mázli, hogy korán szült, különben Aida lett volna a második gyerek. Vagy ha fiú, akkor Basilio.

Megint, mint elég sokszor, Miklós Tibor jut az eszembe, ő is így adott nevet a kislányának. Eponin, A nyomorultak miatt. Én nem mertem volna, annyira szomorú Eponin története, de ő nyilván a zenéből indult ki.

thumbnail_image_1.png