Hidegbaj

Hidegbaj

iceroad.jpg

Ritka az annyira rossz film, mint a Jeges pokol, még annál is rosszabb, amilyennek a címe sejteti. Mintha Sylvester Stallonénak írták volna, csak ő menet közben megsértődött, hogy ezt a marhaságot akarják eljátszatni vele, és akkor jött Liam Neeson, és összevonta a szemöldökét. Annyira közhelyparádé a forgatókönyv, hogy menet közben inkább átálltam a gonoszok oldalára, egyrészt mert annyira ütésálló fickókból állt a csapat, hogy le a kalappal, másrészt az általuk bemutatott gonoszág már nem lehet pénzéhség (azt inkább a jók adják elő), csakis elvhűség, a gonosz áldozatos imádata.

A film elején azonban van egy párbeszéd, és nem tudom, hogy mindenki számára világos, hogy mit is mondanak. Azt mondja a főbányász: miért zártátok el a metángáz-érzékelőket? Mire albányász, aki egyben a metángáz-érzékelők elzárásáért is felelős, azt mondja, itt az ideje, hogy beszerezz egy kanárit. Főbányász erre érdemben nem mond semmit, hanem azt mondja, szinte kikacsintva a tájékozatlan nézőre: nem érted, hogy a metángáz-érzékelő arra való, hogy érzékelje a metángázt? Ezzel a társalgás véget is ér.

A kanári úgy kerül a párbeszédbe, hogy régebben a bányászok kanárit vittek magukkal a tárnába (legalábbis Amerikában), mert ha túl sok a metán a levegőben, a madár elpusztul, és a bányászok tudják, hogy menekülni kell. Azért vagyok ennyire művelt bányaügyben, mert Kurt Vonnegut számára a kanári a kalitkában metafora volt, az író volt a kanári, aki műveivel jelezte a világnak, ha nagy a baj.

Hogy a világban mekkora a baj, azt nem tudom, de ezek a Jeges pokol-szerzők nem szereztek be filmkanárit, az egészen biztos.

Felnőtt ember nem ír verseket

Felnőtt ember nem ír verseket

kantor_peter.jpg

Ezt Kántor Péter mondta egy interjúban, mármint, hogy „felnőtt ember nem ír verseket”. Kivéve, ha költő.

Nyilván ez volt az oka, hogy annyira bámultam őt. Hogy költő volt. Meg annyira felnőtt. Meg annyira gyerek is, már csak méreteiből adódóan, mert hogy igen alacsony volt.

Biztosan a régi oktatásnak is köze volt hozzá, vagy annak az oktatásnak, amit én kaptam, hogy az emberi foglalkozások elérhető csúcsa számomra a költő. És Kántor Péter költő volt, amikor először láttam-hallottam őt és róla, épp a saját versét mondta, és az is meglepő dolog volt: nagyon jól mondta. Az Úrral beszélgetett, hogy Menny vagy Pokol, arra tisztább a klíma (dehogy a klíma, a dunyha), erre jobb a konyha, de hát neki csak a Balassi-Stollár sarok.

Szóval, hogy költő volt, és efelől valahogy soha nem is volt kétség bennem, már hogy ő azokkal egy társaság, akiket tanultunk, Petőfi Sándornak vagy József Attilának. Ennek valahogy semmi köze nincs a színvonalhoz, csak a játéktérhez, mert az ember egy idő után rájön, hogy nincsenek rossz versek. Amik rosszak, azok nem versek, amik versek, azok nem rosszak. Aki felnőtt korában verset ír, az költő. Kántor Péter.

Telesport

Telesport

A jó sorsom hozta elém tegnap ezt a videót. 1974, London, Oscar Peterson Trio, de akármilyen nagyszerű gitáros is Barney Kessel, akármennyire legendás saját jogon is a bonyolult nevű Niels-Henning Orsted Pedersen, azért felfoghatatlan csak Oscar Peterson, ahogy játszik, amit csicsázik a dallamon, ahogy a hangsúlyt ide-oda helyezi jobb és balkéz között, miközben, persze, mindkettő éppen elég hangsúlyos együtt is, tényleg hihetetlen az egész.

Mégis valami hihetőbb dolog is eszembe jutott róla, a Telesport régi főcíme. Sokáig keresgéltem azelőtt, hogy mi lehet ez a zene, valami legendát is olvastam róla, hogy kellett valami a főcímhez, és „a Szabó József öt perc alatt játszotta föl az egészet”, de ez így biztosan nem igaz, egyrészt mert a végén a fanfárt is oda kellett valahogy illeszteni, másrészt mert nem csak zongora van benne, de dob és gitár is.

Ami régebben alig megoldható feladat volt, annak a megfejtése most körülbelül három másodpercet vesz igénybe, a szám a Jimmy Dorsey’s Boogie, az előadó Winifred Atwell. Jól nyomja, ha nem is Peterson szinten, de hát ki nyomja Peterson szinten? Leszámítva Petersont.

Hanem ki az a Winifred Atwell? Tényleg nő?

Tényleg az, ráadásul trinidadi. Gyógyszerésznek készült, csak keresetkiegészítésként zongorázott, viszont elég nagy sikerrel. Trinidad után Amerikában tanult, aztán Londonba költözött, és meglehetősen szép ívű karriert futott, rendszeresen fellépett a tévében. A pályáját végül Ausztráliában fejezte be, ott is halt meg, ott van eltemetve. A boogie-woogie meg a ragtime nyilván nem a halhatatlansághoz vezető út, de furcsa módon van egy generáció Magyarországon (ha mond valamit ez a szó), amelynek tagjai mind emlékeznek Atwell zongorahangjára. Mindjárt jön Szőnyi János vagy Vitár Róbert, és azt mondja, Atalanta-Cagliari nulla-nulla, iksz.

Az ecset akarata

Az ecset akarata

gerhardrichter1.jpg

Remélem, nem beszélek félre, és tényleg Gerhard Richter kiállításra készülnek Budapesten, ehhez kapcsolódik a Cirkóban péntektől játszott film, elmés címe az, hogy Gerhard Richter, a festő. De hát még mindig jobb, mint a még elmésebb Mű, szerző nélkül, amelyben, meg kell valljam (nem kell, de megteszem), kevés örömöm volt. Mindenesetre, ebben az igazi Gerhard Richterről van szó, ő látható bő tíz évvel ezelőtt, motyog, beszél, nézi a vásznat. Még nyolcvan sincs, szürke ember, busa szemöldökkel, keni, keni a festékrétegeket, és az ember nem tudja, mit is csinál, de azt azért érti, hogy az absztrakt szörnyű nehéz. Teljesen elrontottam ezzel a kékkel, mondja Richter, és biztosan így is van, de hogy mit rontott el, hol rossz, azt csak ő látja. Még az asszisztensei sem.

Lehetne a világ legunalmasabb filmje is, de egyáltalán nem az.

Amit most mesélek belőle, az még az elején van, úgyhogy nem spoiler, és lehet, hogy csak odaképzelem. A képen nem látszik semmi, csak a széles ecset. Keni vele Richter bőven a festéket, és ahogy az ecset halad, mintha másfelé akarna menni, mint ahogy a festő húzná. Látja az ember a feszülést, erre, nem inkább arra, aztán tényleg változik is a festés iránya, győz az anyag, vagy az anyag szelleme az emberi akarat fölött, mintha nem is Gerhard Richter volna a festő, ő csak a médium, aki fogja az ecset nyelét, és hagyja, hogy megszülessen a kép. Aztán, jobb híján, őt ünnepli a világ, de az egész mégis olyan, mintha a szülészorvost dicsérnénk, hogy be szép is lett ez a gyerek.

Az operaénekes szerencséje

Az operaénekes szerencséje

Liza Minnellit nézegettem, nyilván nem függetlenül a Vígszínház Kabaré-előadásától, de nem a musicalt, csak ezt a dalt. Liza With a Z, Liza z-vel, vagyis, hogy nem Lisa, hanem Lájza, ez a szöveg veleje, ehhez is kell némi tehetség: meglátni valaki nevében a dalszöveg-lehetőséget. A dal jó, Minnelli pedig egyszerűen fenomenális, már amikor az, mert ez is hozzátartozik az internet örömeihez, a YouTube-on van belőle néhány felvétel. Az egyiken még nyakigláb kislány, a másikon már terebély, hanem a hangja… Nem is a hangja, hanem a tempója, ahogy el tudja mondani a felvezető szöveget, ahogy megpörgeti a dalt, amitől az egész örvényleni kezd, az tényleg csoda.

Akármekkora csoda, azért csak arra gondoltam közben, hogy mennyire fárasztó ezt a csodát megteremteni. Csodának megtartani. Mégis egy hülye kis dal, nem túl elmés szöveggel, és mindig ugyanaz, ugyanazt mondja el a felvezetőben kislányként és öregen (az egyik poént leszámítva, de szerintem akkor még úgy izgult, hogy azt elfelejtette), közben lepereg egy hányatott, mégis teljes életpálya, siker és sikertelenség, csillogás és nem csillogás. Alapvetően mennyire unalmas lehet.

Tegnap a Figaro házassága ment az M5-ön, Fodor Beatrix volt a grófné, bejön a harmadik felvonásban, és elkezdi a recitativót: e Susanna non vien. Nem volt vele semmi baj, csak közben arra gondoltam, vajon tudják-e az operaénekesek, mekkora szerencséjük van? Hogy ilyesmit énekelhetnek, ami nem merül ki, ami lassan mutatja meg a szépségét, és ha megmutatta, akkor mindig kiderül, hogy még van benne, még újabb és újabb dolgokat lehet találni, még nem teljes az interpretáció, mert soha nem is lehet teljes, előbb ér véget az énekesi pálya, mint hogy kimerülne az ária.

Aztán jönnek az újak és még újabbak.

Magánhősök

Magánhősök

winkler.jpg

Biztosan mindenki számára ismerős: nem tudjuk, kik ezek. Akikről utcákat neveznek el, és valaha nyilván nagy sztárok voltak, vagy legalábbis derék emberek, de mára már utána kell nézni, műveltségi szinttől függően, hogy ki is volt Trefort Ágoston vagy Endrődi Sándor. Ki volt Winkler Lajos? Ráadásul egy Winkler Lajost ismertem is, egy másikat, a kémikust meg a Google ajánlja az ember figyelmébe. De ez egy harmadik Winkler Lajos, akinek emléktáblája van Velencében, nagyon elegáns helyen, szemben a San Marcóval (akiről szintén utca van elnevezve Óbudán, de persze, nem az evangélistáról, csak a biztosítótársaságról).

Ki volt Winkler Lajos? A tábla azt írja róla, magyarul is, hogy garibaldista alezredes, az már nem fért oda, hogy hadnagyként maga volt felelős azért, hogy a Kinsky ezred legényei nem lőttek a tömegbe a Szent Márk téren, szóval nagyon is a helyén van az emléktábla.

Remélem, nem csal meg a memóriám, mert nekem úgy rémlik, hogy az emlékmű felállításában Ráday Mihálynak és Katona Tamásnak voltak kimagasló érdemei. Tulajdonképpen ezért is mesélem az egészet: van egy felirat a falon Winkler Lajosról, és ha elmegyek előtte, akkor mindig két másik ember jut eszembe róla. Ez volna a személyes múzeum, magánhősökkel.   

Halszagú kurtizán

Halszagú kurtizán

r1-08347-0013.jpeg

Ez már a levezetés, mármint utókezelés, Velence-vágyakozás, Boros Géza könyvét olvasom, szép, kék valami, az az érzésem, hogy nem szabad sokat forgatni, mert szétesik, bár a szétesett könyv is szép látvány, legalább olvasva volt. Minden városnál városabb a címe, 100 bejegyzés Velencéről, ez meg az alcíme. Képek, gondolatok, idézetek. Tipikus velencei műfaj, tele van velük a velencei könyvesbolt, esszék vagy emlékezések, érdekességek utazóknak és nem utazóknak. Végre van egy ilyen magyarul is. De miért idegesít? Először azt hittem, csak Boros Géza miatt, hogy el akarja magát helyezni ebben a világban, így aztán, amikor egy zsebre tett kezű férfi látható az egyik képen, odaírja, hogy ez lehetne akár ő is, egy igazi flaneur. Legalább olaszul lenne. De ezen azért túl lehet lendülni, és a könyv mégis jó, tele van ötletekkel, hasznos vagyis épp, hogy haszontalan helyekkel, kirakatokkal, feliratokkal, és Boros Géza, ha teheti, rögtön átadja a szót másoknak, beszéljen helyette Mary McCarthy vagy Márai, Brodsky vagy Kosztolányi.

Akkor miért is idegesítő?  

Hát persze. Féltékenység. Hogy nem az enyém a város. Az ember tudja, hogy nem is lehet, meg mit képzel magáról, meg minden, de akkor is. Hogy talán van benne egy kis sarok, vagy egy kövecske, ami csak az övé, de nem. Megcsal ez a Velence nevezetű szőke kurtizán. És még csak az sincs, amit Molnár Ferenc mondott, hogy jó, másokkal is lefekszik szerelemből, de pénzért csak velem.

Szemetes, vécépucoló

Szemetes, vécépucoló

szemet.jpg

Hányszor mondja vagy inkább csak mondta az ember, ha valahol jól érezte magát, hogy ide eljön szemetesnek vagy vécépucolónak is. Csak itt élhessen, szívhassa a város levegőjét, erre a helyre gondoljon úgy, hogy itthon vagyok.

Ami Velencét illeti, gondolom, a vécépucolás hagyományos módon történik, de ami a szemetességet illeti, az nem is olyan egyszerű. Persze, klassz, hogy a szemetes nem kukásautóval jár, hanem hajóval, és, amennyire megfigyeltem, kukázni sem kell, amikor a hajó bent áll a kikötési pontnál, jönnek a környékről sietős léptekkel, kezükben zacskókkal, és bedobálják a hajótestbe a hulladékot. A köztéri szemetesládákat úgy alakították ki, hogy abba zacskókat nem lehet belepréselni, attól még megtelnek reggelre, és mintha ez volna a velencei szemetesség lényege és nehézsége: nincs gépesítés. Nagy kordékba kell rakodni a piszkot, ahogy tették talán ötszáz éve is. Legfeljebb annyi a könnyebbség, hogy a kordé alumíniumból van, és olyan ügyesen van megszerkesztve, ha a hajó fölé érnek, egy mozdulattal fel lehet hajtani az alját, kiesik belőle a szemét. De így is meló, fizikai meló, tolni, emelni, üríteni.

Marad a vécépucolás.  

Belbecs

Belbecs

aqua.jpg

A világ legszebb könyvesboltja – mondja magáról a velencei Acqua alta, és nem sokat kockáztat. Biztos segít a szépségben a város is, az mégis ritka, hogy egy könyvesbolt hátsó vége ne valami raktár legyen, hanem víz, gondola, ámuló emberek, akik fényképezik egymást. Két perc se kell hozzá, hogy valaki a kezembe nyomja a telefonját, megörökíteném-e őt a könyvhalom tetején, mellette lobog Velence oroszlánja. Hát persze, ha te is engem.

Na de a belbecs. Az ember mégis abból indul ki, hogy egy könyvesbolt szépsége nem a benne elhelyezett gondolából fakad, hanem a könyvekből magukból. És mi mást is árulhatnának egy ilyen boltban, mint a városról szóló jobb és rosszabb könyveket, talán inkább jobbakat, történelmi munkákat, képzőművészeti albumokat, helyi szerzőket. Képeslapokat, gyufaskatulyákat. Bemegyünk naiv városnézőként és valamit csak haza akarunk vinni a fényképen kívül is, megvesszük ezt vagy azt, és reméljük, hogy hazatérve nem vész ki belőlünk az elvarázsolt állapot, el is olvassuk, amit megvettünk.

Nagy, lusta macskák szerte a boltban. Nem félnek, hagyják magukat csodálni, a fekete épp az asztalok alatt mászkál, a tarka a képeslapokon hever, alszik. Életvezetési tanácsadást tartanak.   

alta.jpg

A dózse macskája

A dózse macskája

Nem a legszórakoztatóbb kiállítás, amit valaha is tető alá hoztak Velencében, de hát mit lehet kiállítani egy hadvezérről. Könyveket, portrékat, fegyvereket. A ruháját, amiből megállapíthatja a néző, hogy Francesco Morosini nem volt épp langaléta, szóval a Napóleon-szindrómát hívhatnák akár Morosini-szindrómának is. A hadvezérek ilyenek: ma már maradandóbb, amit tönkretettek, mint amit létrehoztak, mert hogy Francesco Morosini legalábbis felerészben felelős az athéni Parthenon mai állapotáért. A másik feléért a törökök felelősek, akik puskaport tároltak a márványoszlopok között, talán azt remélve, hogy csak nem lőnek a műkincsekre.

Azért van egy meglepő kiállítási tárgy a Correrben: a dózse macskája. Talán nem dózse, hanem hadvezér korából való, a macska vele ment mindenhová, amíg ki nem múlt, és akkor bebalzsamozták, mellső lába között egy egérrel. Nyilván az egér tetszőleges példány, nem volt a dózse egere, de ilyen a szerencse: van, aki kiérdemli a halhatatlanságot, és van, akire csak úgy rázuhan.  

morosini.jpg

süti beállítások módosítása