Kristóf és Ágnes

Kristóf és Ágnes

barati_1.jpg

Folytatódik és folytatódott Baráti Kristóf Bartók-sorozata, az összes hegedűs kamarazenét játssza el három részben. Tegnap volt a második, most csak a közvetítést néztem a Zeneakadémia honlapján, de ugyanaz volt az élmény, mint élőben. Hogy zseniálisak ezek a nagy művek, az 1. rapszódia meg az 1. hegedű-zongora szonáta, de a 44 duó!

Az ember azt képzeli magáról, hogy ismeri Bartókot, nem úgy, ahogy kellene, de mégis tudja, mit írt élete során, és annak hol a helye mind a világban, mind az életműben, mind a saját Bartók-slágerlistán. És a 44 duó elvben nincs a lista elején.

Miért is volna. Tanulóknak írt darabok, persze, különböző tanulók vannak, akik különböző szinten tudnak hegedülni, nem is a technika itt a lényeg, hanem az egyszerre játszani és figyelni, hiába szól az ember bal fülében a saját hegedűje, azért meg kell hallani azt is, aki két méterrel arrébb áll.

Rendben, de mi közünk ehhez?

Amúgy a darabok ezért is készültek, Erich Döflein kérte föl Bartókot a Hegedűiskola című kiadványához, hogy legyen mit játszani a gyerekeknek, igazi zenét, ne csak gyakorlódarabokat. A felkérés eredetileg a Gyermekeknek átírására vonatkozott, de Bartók inkább új darabokat írt. És ilyenkor mondja azt a tájékozott hallgató, hogy hát persze, hogy ez nem olyan jó, Bartók mégis zongorista volt, nem hegedűs, jobban tudta, mit kell és lehet írni a tanulóknak, ha a saját hangszere lehetőségei jártak a fejében. Gyermekeknek, Mikrokozmosz, az utóbbinak a címe is olyan rejtélyes és csalogató, nehéz velük versenyezni azzal, hogy 44 duó.

De ahogy a Mikrokozmosz és a Gyermekeknek sem volt mindig zenei élmény, nekem, mondjuk Ránki és Kocsis előtt biztosan nem, úgy a 44 duó sem talált el rögtön. Pedig hallgattam Perlman-Zukerman által, később Végh Sándorral és Alberto Lysyvel, legutóbb Kelemen Barnabás és Kokas Katalin lemezén, és mindig azzal a tanulsággal, hogy ez nem sikerült olyan jól. Játszani biztosan élvezet, hallgatni meg nem. Most jut eszembe, hallottam és láttam valaha Iva Bittovával is, aki egy méhecskés pántot rakott a fejére, és hozzáénekelte a másik szólamot a maga hegedüléséhez, szóval inkább alapanyagnak tekintette a Bartók-hangokat. De pont ezt érezte az ember, valamit kell kezdeni a duókkal, hogy élvezhetővé váljanak.

Tegnap (és a sorozat első részében) meg azt érezte az ember, hogy nem kell velük kezdeni semmit. El kell játszani, és annyi elég is. Van az egészben valami perverz, ketten hegedülnek egymásnak, az ember meg kihallgatja őket, de végül is ez történik minden színházi előadáson. Rómeó vall, mi meg hallgatjuk, és felváltva vagyunk Rómeók és Júliák.  

Most nem Rómeók, hanem Kristófok (Baráti), nem Júliák, hanem Ágnesek (Langer). A többi stimmel.

A modell halála

A modell halála

Mi van, megint találtál egy csótányt? – kérdi újra és újra édesanyám, amikor látja, hogy térdre vetem magam a lépcsőházban. Ráadásul többnyire igaza is van, hanyatt fekvő Gregor Samsák miatt van az egész, de tudtam előre, hogy ez lesz. Aki hozzájut egy makrózásra is alkalmas objektívhez, többnyire mind így jár, elkezdi nézni a világot, ahogy sosem látta addig, pici vacakokkal babrál, gyufafej, amint lángra lobban, virágkehely, virágbogár.

A probléma csak az, hogy a kép soha nem lesz éles, az már a haladó szint, állványok, fények, rekesznyílások titka. Amikor minden ennyire csöpp, akkor a fél milliméter eltérés is teljes homályt jelent. Türelemjáték. Az ember keze remeg, a méhecske elszáll, az ágat fújja a szél. A halottnak hitt csótány megfordul és elszalad.

Nem jut messzire, mégis meg van mérgezve, hanyatt fordul újra, nem mozog, most megvagy. Nincs meg, de majdnem. Közben meg arra gondolok, hogy mégiscsak Isten teremtménye, én meg fényképezgetem a haláltusáját. Mit csináljak. Az elvárhatóságon túl van, hogy kis dobozkába fektessem, és kiápoljam, hátha jobban lesz, szaporodik, és rovarirtó szereknek ellenállóbb nemzedéket nevel föl, így aztán jobb ötlet híján a szenvedéseit rövidítem meg, papírt keresek, és a halódót lehúzom a vécén.

Közben azt sem tudom, tényleg szenved-e, vagy a szenvedéshez magasabb fokú intelligenciára van szükség, minimum halnak kellene lennie ahhoz, hogy fájjon. De érzem, hogy jobb óvatosnak lenni, mert kezd kialakulni egy rossz reflex: ha nem tudok róla éles képet készíteni, akkor megölöm.

csotany.jpg

Októberi áhítat

Októberi áhítat

darage.jpg

Mi mást is tehetne az ember a gyönyörű őszben, mint bámulja a hervadókat. Darázs piszkálja az utolsó rózsákat, és itt motoszkál a rím, garázs – darázs. Ma, persze, túl kézenfekvő, meg humorizálni is szoktak vele (azt is inkább egy generációval följebb), hogy darage meg garage. Meg Balage, ezt a rímet, mármint a Balázs – darázst József Attila is használja. Erről igazán írhatna valaki, bár lehet, hogy írt is, Kosztolányi és József Attila rímeinek hasonlóságáról, sokkal közelebbi rokonok, mint elsőre hinné az ember.

Mert Kosztolányihoz jutottunk, ő darázsol, a Szeptemberi áhítatban van, hogy

kövér virágba bújik a darázs ma,

a hosszú út után selymes garage-ba

 

Lejárt rím? Lejárt vers? Valamikor (1935-ben) a Nyugat minden cikk és írás előtt hozta, így kezdődött a lapszám, mint a hét, hónap, ősz legfontosabb irodalmi eseményét, és a versnek most is megvan a rangja, bár most olvasva inkább több versnek tűnik, ami össze van fűzve, hogy csak azért is egy nagy legyen belőle. Ma jobban érezni rajta a küszködést, hogy itt vagyok, betegen, magamra erőltetett szerelmes érzésekkel, hogy elmondjam a végső üzeneteimet jelennek és jövendőnek, és bátran használok olyan rímeket, hogy inni – enni – hinni – lenni, de nem ez hat. Rám legalábbis nem ez, hanem az erőfeszítés, hogy talán nagy akarással megfiatalíthatja és egészségessé teheti magát az ember. Az események ismeretében persze tudjuk, hogy egy frászt. Aki fiatal és egészséges, az éli az életet, és nem csodálja. Aki csodálja, annak a tél dere üti a fejét.

Magyar tenyér

Magyar tenyér

Lassan haladok Lawrence Durrell-lel és az Alexandriai négyessel, de gyorsan nem lehet. Súlyos és lírai a szöveg, Petőfi összes költeményeit sem olvassa el az ember egy hét alatt, itt pedig minden még azzal is súlyosbított, hogy nem tudom, érdemes-e, lehet-e az, hogy egy varázslatos bravúrdarabot olvasok nagy szorgalommal és türelemmel, de a végén… Nem tudom, talán a végére kiderül, nincs messze.

Most nem is ez a kérdés, hanem a tenyérnyom. Az egyik visszatérő motívum (sok van), hogy az alexandriai gyermekbordélyok falán vörös tenyerek lenyomatai vannak, szemmel verés ellen. Azt se tudom, igaz-e, honnét szereztek vörös festéket a perverz látogatók (nem vérről van szó), de végig azt éreztem, hogy ez a sötét tenyér motívum ismerős, valahol mostanában láttam ilyet.

Tegnap végre eszembe jutott, hol is. Ha az ember lifttel megy föl a Várba, a nyugati oldalon, ahogy kilép, és elindul a Nemzeti Galéria felé, ott van két szép réz liftajtó. Valamivel nyilván elmulasztották bevonni a rezet, mert a zsíros tenyerek nyomot hagytak rajtuk.

Vagy egyszerűen féltek a szemmel veréstől. Aminek elhárítására egyébként teljesen alkalmatlanok a magyar tenyerek: egyik lift sem működik.  

liftajto.jpg

Pénisztűrő képesség

Pénisztűrő képesség

davidfuge.jpg

 

Sajtóhír, hogy lepel kerülhet Firenzében a Dávidra, mert a szobor meztelensége zavarja vagy zavarhatja a más etnikai és kulturális háttérrel rendelkezőket. Az ember felhördül, hogy mi van? Jön a bigottság meg a képmutatás?

Aztán gyorsan lehördül. Miről is beszélünk? Nem a Dávidra kerülne a lepel, ha rákerül, és nyilván nem lepel, csak valami stílusos takaró elem, csak a másolatra, ami jelenleg a Palazzo Vecchio előtt áll. Maga Dávid az Accademián várja látogatóit, és akit zavar, az egyszerűen nem megy oda, ez könnyen megoldható. Meg aztán minek játszanánk meg magunkat. Dávid, az eredeti Dávid is sokat szenvedett. Hogy mást ne mondjak, amikor átmenetileg elzavarták Firenzéből a Mediciket 1527-ben, zavargások törtek ki, a Palazzo Vecchio ablakából a védekezők egy padot hajítottak a támadókra, ami pont a szobor bal karját találta el, és az le is tört. Ha nem lett volna Giorgio Vasari, Dávid ma fél karú óriás volna, mert ő volt az, aki a földön heverő márványt hazavitte, hogy később újra össze lehessen rakni a szobrot. Utána Dávid még évszázadokig őrködött a helyén, és bár akkor még nem voltak savas esők, de ahogy megindult a nemzetközi turizmus, a szobrot meg kellett menteni, mert a látogatók szerették megörökíteni magukat már akkor is. Dávid jobb lábán most is látható egy N betű, örök emlékeként annak, hogy N arra járt. Vagy hogy N-be volt szerelmes valaki valaha.

Ami a szobor intim részét illeti, mára alaposan kihasználták az adottságait a szuvenír árusok, Dávid pénisze látható tányéron, alátéten, alsónadrágon, kötényen, minden elképzelhető helyen. Ami számomra elsőre, még az elmúlt évezredben azért volt különös, hiszen az én irodalomkönyvemben Dávid fügefalevélbe öltözött, nem hagyták a tankönyv szerzői, hogy éretlen kamaszok vihorásszanak a reneszánsz költészetéről szóló órákon. Egy fügefalevél ma is látható Londonban, de ezt nem a márvány viselte, hanem annak gipszmásolata, amit Viktória királynő kapott Firenzéből. Nagyon meztelen volt, hát öntöttek hozzá egy korhű fürdőnadrágot.

Jó, elmúltak azok az idők. De ne vigyük túlzásba a nagyképűsködést meg a lebarbározást.

BAL, a pók

BAL, a pók

barabasi.jpg

Barabási Albert-Lászlón töröm a fejem, bár tudom, hogy ezzel az erővel a relativitáselméleten is törhetném a fejem, ezt sem értem, azt sem értem. De, ahogy az ostoba ember nem hiszi el, hogy mások nem ostobák, és pontosan értik, miről is beszélnek, vagy miről beszélnek nekik, én ott vagyok elakadva, hogy vajon nem arról van szó, hogy Barabási Albert-László a saját példáján akarja bemutatni, milyen előnyökkel jár, ha valaki egy hálózat része? Hogy ő egy köztiszteletben álló, nemzetközi hírű tudós, így logikus, hogy, mondjuk, kiállítása van a Ludwig Múzeumban. Bár most hamarjában nem jut eszembe más köztiszteletben álló, nemzetközi hírű tudós, akinek kiállítása lett volna az épületben, de mindent el kell valahol kezdeni.

Nem ironizálok, inkább csak kétségbe vagyok esve a szellemi teljesítményem fölött. Hogy szorgalmasan olvasom az írásokat a falon, okosságok és magyarázatok, és közben semmi sem világos. És minél közelebb van az ember a tűzhöz, annál kevésbé világos. Mondjuk, ha a művészetközeli emberek hálózati kapcsolatait nézem, vagy akár csak a nevük és a nevük köré képzett pontokat, azok méretét és színét, akkor értem az egészet a legkevésbé. Mit jelent ez az egész? Honnét vannak az adatok, amelyek alapján fölépült ez a hálózati rajz? Egyáltalán: miféle adatokat használtak? Vagy az egészhez rosszul közelítek, nem úgy kell nézni, mint valami adatfeldolgozást, hanem mint művészeti tárgyakat, a színek, pontok, vonalak, de még a betűk sem jelentenek semmit, csak szépek? De annyira mégsem szépek, hogy múzeumért kiáltanának.

El kell dönteni, hogy az ember mélyebbre merül, vagy legyint, én ezt nem értem. Restségemet ismerve: van egy sejtésem.

A szivárványon innen

A szivárványon innen

Nem vagyok nagy rajongója az Over The Rainbow-nak, ami most, hogy a dal nem csak önmagát jelenti, hanem a szivárványos közösség himnusza is lett, eléggé kínos. Vagy mégsem. Biztos nincs olyan, aki azt mondaná, nem szeretem az amerikaiakat, mert olyan sok kérdő mondat van a himnuszukban. Szóval nincs ennek semmi magán túlmutató jelentése, csak annyi, hogy nem nagyon szeretem a dalt. Talán azért, mert már eleve az Ozt se szerettem, amikor anyukám fölolvasta esténként, akkor is egyszerre volt félelmetes és ostoba, egy halom ember járkál kvarcoláshoz való szemüvegben a Smaragdvárosban, és egynek sem jut eszébe, hogy levegye a szemüvegét. Én még az otthoni, kötelező kvarcolásokat, azt a három percet se bírtam ki a zöld szemüvegben, folyton kukucskáltam.

A filmben, persze, Judy Garland nagyon klasszul énekli, meg bírom a beszédhibáját is, de mind kevés, mindig valahogy unom az egészet. Tudom, hogy nem vagyok egyedül vele, a próbavetítések után kivágták a dalt, hogy csak lassítja a cselekményt, és rögtön az elején ellövik, mire jó az. Egy Oscar-díjra azért jó volt, amikor visszatették. Meg világsláger, ami együtt jár a feldolgozások százaival. És ezt is mutatom, egy feldolgozást, ami szinte nem is feldolgozás, Keith Jarrett játssza Tokióban, 1984-ben, és olyan, mintha nem tenne hozzá semmit. Legalábbis eleinte. Szinte csak a dallam szól, és az ember érezni véli a csodák csodáját, hogy mennyire elég ez, vagy mennyire fölösleges volna minden, amit még adni lehetne hozzá, hogy szöveg nélkül mennyivel több tud lenni a zene.

Képzelem, mit éreznék, ha még szeretném is a dalt.

Agy és lélek és kéz

Agy és lélek és kéz

keithjarrett.jpg

Keith Jarrett bejelentette, hogy… Nem is bejelentette, csak elmondta a New York Timesban egy tegnapelőtt megjelent interjúban, hogy aligha fog már többet pódiumra lépni, mert – na igen, épp ez benne az érdekes. Hogy Jarrett valami olyasmi a jazzben, mint Glenn Gould a klasszikus zenében. Egyrészt mindketten rádúdoltak a zongorahangjukra, és mindketten azt mondták, ez nem a zene része, ezt el kell viselni, belőlük jön, de nem akarják hozzáadni magához a zenéhez, csak az elszálltságuk bizonyítéka, az erőfeszítés jele. Annak ellenére, hogy Jarrettnél kifejezetten zenei élmény a nyögés, és Gouldnál is előfordul, hogy nem a dallamot énekli magában, másoknak, hanem egy újabb szólamot túl azon, amit a két keze elbír.  

Persze, ez csak a felszín. A lényeg mintha az volna, amit a zenében vagy a zene által keresnek, mondjuk úgy, hogy az extázis. Hogy aztán az extázis maga öncsalás-e, nincs ott semmi a zenén túl, csak a hangoknak van valami furcsa hatása az agyunkra, amit a lelkünknek képzelünk, vagy kapaszkodjunk nyugodtan és erősen, mert ez a bizonyíték arra, hogy a világ több annál, mint ami kimondható, arra mindenkinek megvan a saját felelete. Vagy nincs.

Mindenesetre a két zongorista között a hasonlóság egy idő után nekem is feltűnt, a sámlin ülő Gould és a zongoránál álló, ülő, fekvő Jarrett között. És most Jarrett azt mondja, képtelen tovább zongorázni, mert kisebb sztrókot kapott, talán többet is, és a keze nem úgy működik már, ahogy régen.

Glenn Gould 1982 októberében halt meg, agyvérzés következtében.

De Niro mamája

De Niro mamája

admiraldeniro.jpg

Azt lehetett tudni, hogy Robert De Niro szülei festők voltak, de nekem ez mindig úgy maradt meg, mint valami hozzávetőlegesen üres életrajzi adat. Festők, festők, de azért nem Picasso és neje.

Pedig majdnem. Az apa Robert De Niro Sr, az anya Virginia Admiral. Ránézésre álompár, az idősebb és az ifjabb De Niro megdöbbentően hasonlít egymásra, és egy vékony, finom, szőke, szemüveges anya… Csak három évig voltak házasok.

Nem ez a lényeg, hanem a festészet. Megy a mozikban, ha még elcsíphető, a Peggy Guggenheim, a művészet megszállottja című film, nagyon élvezetes. Elsősorban nyilván Peggy Guggenheimről szól, és érdemes is róla beszélni, mert nem nagyon tudjuk róla, hogy ki volt. Én legalábbis nem tudtam, csak hogy jaj, nyilván valami gazdag amerikai, aki összevásárolta a fél világot, betette a képeket egy-két nevét viselő házikóba, megvette az örökkévalóságot magának. A helyzet ennél sokkal bonyolultabb, Peggy Guggenheim eleve nem volt nagyon gazdag Guggenheim, mert az apja elszórta a pénzt, 40.000 dollárból vette a múzeum induló anyagát, 125 képet, el is csodálkozik a filmen, hogy nahát, ebből ma már egy képet sem tudna venni. A 125-ből pedig az egyik Virginia Admiralé volt, ott lógott (remélem, ma is ott lóg) a velencei Guggenheim Múzeumban. Amikor a 18 éves Robert De Niro stoppal körbeutazta Európát, Velencében megnézte az anyja festményét is. Ott lógott a bejárattól balra.

Golyó általi halál

Golyó általi halál

Nem tudom, mikor vették föl azt a szokást a katonák és egyéb fegyveres emberek, hogy képzőművészeti jellegű tárgyakra lövöldözzenek. Akármikor kezdték, máig nem hagyták abba, nálunk is lóg a falon egy szakállas úriember, akit szíven lőttek az oroszok. A lyukat, természetesen restaurálták, de ha súroló fény éri a képet, most is látszik. Persze, csekélység ahhoz képest, amit 1499-ben tettek a francia íjászok, amikor célba lőttek Leonardo lovára Milánóban. Nem tudják, mit pusztítottak el, de nagyobb baj, hogy mi sem tudjuk, nem jártak arra fényképészek és ügyes kezű rajzolók, hogy megmutassák a késő utódoknak a nagy lovat.

kulikovska.jpg

Ami a szokást illeti, a Ludwig Múzeumban látható most, az Egyensúlyban kiállításon három, a valóságnak megfelelő méretű, majdnem egyforma akt. Három színben, valami furcsa anyagból. Aztán kiderül, hogy az anyagban semmi furcsa nincsen, nagyon is hétköznapi dolog: szappan. A művésznek, Maria Kulikovskának az volt az ötlete, hogy háromféle szappanból kiönti önmagát, kicsit antik módra, karok nélkül. A szobrokat nem nagyon védett helyre teszi, aztán megnézi, hogyan változnak, hogyan öregednek, fakulnak, száradnak, fogynak el a víztől, széltől, napsütéstől. Nem sikerült, legalábbis elsőre nem. Közben létrejött a Donyecki Köztársaság, és a katonák szétlőtték a szappanszobrokat. Ami ma látható, az csak másolat.

Nyilván fölösleges a tanulságokat levonni.

süti beállítások módosítása