Nagyon-nagyon jól sikerült a vígszínházi ünnep, százharminc éve, május elsején nyitottak, és ha nem is töretlenül, de megvannak, köszönik. Köszönjük. Az ember kicsit tart az ilyesmitől, Így írtunk mi, színházi levelek, nahát, azt hiszik, hogy ami velük történt, annyira fontos, hogy színpadra lehet állítani.

Tényleg annyira fontos és tényleg színpadra lehet állítani. Történelem, nemcsak színháztörténelem, hol vicces, hol nagyon vicces, hol szörnyű, hol nagyon szörnyű. Ruttkai Éva levele a Merkurnak, hogy számára egy Zsigulit soron kívül kiutalni szíveskedjenek. Részletfizetéssel. Latinovits mostani 850-es Fiatja már elrohadt, és alul befolyik a hólé. A Merkur válasza: a jövő évi kontingens már tavaly elfogyott, tessék talán Trabantot igényelni, színválasztással. Esetleg két színben, de luxe kivitelben. Szállítási idő négy év múlva, 1976-ban. Addigra Latinovits már nem él.

Ez most vicces vagy szörnyű?

Szakáts Miklós Cyrano néven besúg, szégyelli és mentegeti magát, aztán nekilendül, ha már besúg, legyen valami haszna is belőle. Ne csak az, hogy kiengedték Kerepestarcsáról. Karády Katalin, hogy őt Ajtay Andor megütötte a színpadon, és ennek nyomát a testén viseli, és őszintén félti az életét és testi épségét. Major Tamás anyukája az igazgatónak, hogy a fiát tessék megnézni, mennyire tehetséges. Egy hibája van: túlságosan szerény. Molnár Ferenc, Varsányi Irén, Mezei Mária, hogy már két hónapja itt senyved a Tátrában, és nem bírja, nem tud színház nélkül élni. Várkonyi a pincéből kíván boldog karácsonyt, és fogadkozik, hogy ha ennek vége, ő mindenkivel szemét lesz. Szerepet, fizetésemelést kérő levelek.

Persze: a legviccesebb az élet. Hogy az előadás előtt Rudolf Péter a leendő kormánnyal (pontosabban: a leendő fenntartókkal) fényképezkedik a színház lépcsőjén. Aztán tíz perc múlva felolvassák a királynak szóló meghívót, hogy személyének sugárzásával emelje a nyitóelőadás fényét. Tizenegy perc múlva pedig Ditrói Mór lemondó sorait a színház igazgatásához nem férfi kell, hanem „szolgalelkű, talpnyaló individuum”.

Mit hallgat az ember Michael Tilson Thomas emlékére?

Az ember úgy általában, nem is tudom. Talán valamelyik Ives-szimfóniát. Vagy a Rhapsody in Blue-t, amikor Gershwin játssza a zongoraszólót. Persze, nem éltek egy időben, karmester és zeneszerző-zongorista, de maradtak gépzongorafelvételek Gershwinnel, így a hatás sem olyan, hogy mai zenekar körbevesz valami sistergést, mint amikor Caruso lemezeit „újragondolták”. Csak hát Gershwin zenekar nélkül készítette a felvételeit, így aztán elképesztő tempókat rohan, alig-alig lehet utolérni a zenekarral. Azért legalábbis érdekes. Ha nem tévedek, készült egy olyan lemez is, amelyen Michael Tilson Thomas nemcsak vezényel, de zongorázik is, és saját tempókkal játszhat.

Vagy valamit a San Francisco Symphonyval, aminek negyed századon át volt vezető karmestere, az mégis szép idő, és bár nem lehet azt mondani, hogy a kis, vidéki zenekarból világszámot csinált (mert San Franciscóban szépen szólt a zenekar előtte is, aki nem hiszi, hallgassa meg a Kocsissal készült Rachmaninov-zongoraversenyeket), de Thomasszal jött el a zenekar nagy korszaka.

Én a Toscát hallgattam újra, mert azt itt vették föl, az Olasz Intézetben, a csúcsformában lévő Marton Évával, a csúcson már túl járó José Carrerasszal, aki egy nap külön bement, és fölénekelte a Vittoriát meg az áriákból a magasságokat. A kis szerepekben magyar énekesek közreműködtek, Gregor meg Gerdesits, az utóbbit elég különös ilyen énekesi környezetben hallgatni. Tudom, már meséltem, de Thomas beintette az első akkordot, az Állami Hangversenyzenekar játszani kezdett, ő meg úgy maradt, fölemelt kézzel, kimeredt szemmel. „What?”- kérdezte.

Ahhoz képest elég jó lemez lett, néha nagyon szép zenekari hatásokkal. Kétségtelen, hogy van benne némi szimfonikus hozzáállás, elég értelmetlennek és fölöslegesnek hat, hogy az énekeseknek sétálgatni kell a sztereó hatást kiaknázandó. Azt hiszem, más operafelvétel nem is készült MTT-vel, és milyen jó, hogy ez elkészült.

Azt hiszem, Sebő Ferenc csak ezt a két Horatius-verset zenésítette meg. A Lydiáhozt és a Delliushozt. Mindkettő olyan délszlávos dallam, mintha Sebőnél az időmértékes verselés ezt a zeneládát nyitogatta volna, mindkettő több magyar fordításban is létezik, de mintha a Lydiánál megvolna a végső megoldás, Dellius befejezetlen maradt. Sebő mindenesetre Görgey Gábor fordítását választotta, ami szépen is halad, én csak azért kezdtem el nézegetni, milyen más lehetőségek vannak, mert annyira zavart mindjárt az első sor: Lelked nyugalmát óvd kutya-sorban is.  

Hát ilyen, hogy kutya-sor nincs latinul.

De mi van helyette?

Tartsd meg, ha balsors tornyosodik reád/lelked nyugalmát – ez Szabó Lőrinc.

Ügyelj reá, hogy válságos napokban

Lelked nyugalma mindig meglegyen – ez Sajó Sándor.

Van még Virág Benedek, elég semmitmondó:

A bal szerencsét csendesen elviseld

A jót örömmel vedd

Örül az ember, hogy végre Virág Benedektől olvas valamit, és nem Virág Benedekről. Meg a folytatásban aztán jönnek a szép, régi, már homályossá vált értelmek: akár üllő napokban fogsz eleven gyepen heverni.

Találtam még kezdősorokat, de azt sem tudom, kitől valóak, a kereső felhozza, de a link nem vezet sehová. Szóval csak ennyi a tanulság, vannak még versek, amelyek nincsenek véglegesen, kőbe vésetten magyarra fordítva, és ahogy a helyzetet nézem, nem is lesznek.

Persze, a lényegről nem beszéltünk még, hogy valaki úgy ír verset a barátjához, hogy „elenyészel úgyis”, vagy Szabó Lőrincnél azt mondja: „halál fia vagy, barátom”. Görgeysta vagyok ebben a tekintetben, mert benne van a Két hexameter, „kiterítenek úgyis”. És a tanulság is ugyanaz, akármilyen korlátozott is az élet, lehet azért jól csinálni.

Nem mondom, hogy vétlen vagyok, de néha megtéved az ember. Napsütés, zefírlengedezés, padok és székek, háttérben az Országház, én megállok. Kikötöm a biciklimet egy láncos korláthoz, és lóbálom kicsit a lábam.

Nem kicsit. Talán még ma is lóbálnám, de háromnegyed óra múlva odajött egy szakállas országgyűlési őr, és angolul felszólított, hogy vigyem onnét a biciklimet. Nem tudom, honnét tudta, hogy enyém a jármű, voltak még ott rajtam kívül megtévedt emberek, de neki én voltam azonnal a célpontja, talán videón követték az eseményeket. De akkor miért vártak ennyit?

Mindegy. Mondtam neki OK, nem esve ki a turistaszerepből, just finish my coke, de ő nem tágított. NOW!

Az a baj, és ezen már nem tudok segíteni, hogy ha egyenruhát látok, rögtön bűnösnek érzem magam. Nem kezdek el vitatkozni, mert ismertem egy embert, aki odáig jutott, hogy ugyan, ugyan, rendőr elvtárs, mire gumibottal szemen vágták úgy, hogy látássérült lett. Én nem tudtam, hogy a lánckorlát is a Trianon-emlékmű része, nem kezdtem el szellemeskedni, hogy az elcsatolt részek emlékére én hozzácsatoltam a korláthoz a bicajt, nem mondtam, hogy ha tényleg turista volnék, rá sem jönnék, hogy ez a metrólejárat egy emlékmű. Tettem, amit tenni köteleztek, NOW. Közben azért eszembe jutott, hogy nem szeretnék turista lenni Magyarországon, de hát nem is vagyok.

És az jobb?

Mikor elkezdtem zenét hallgatni, Sebő volt a ciki. A cikik cikije. Szemüveges fickó, gitárral az ölében. És ezzel a hanggal, ami nagyon jó, nagyon jellegzetes, mégsem azt érezni, hogy ezzel a dünnyögéssel, tutulással feltétlenül a közönség elé kell állni. De csak addig tartott ez, amíg az ember nem figyelt oda rá, hogy mit is hallgat. Mikor folytattam a zenehallgatást, akkor már Sebővel folytattam, a barna lemezzel. Az egyik oldalán népzene, a másikon énekelt versek. A Rejtelmek, meg a Hetedik, Himnusz minden időben. Jó, az ezzel a strofikus szerkezettel egy kicsit unalmas, de az egész olyan volt, mintha valami közel-keleti agyagedényben találták volna papiruszra írva.

Az élmény pont olyan volt, mint az alkotóé. Tényleg, minek énekelnek olyasmit, hogy „a becsület ennél mégis többet ér”, ha azt is énekelhetnék, hogy „galambok búgnak vállamon”?

Tényleg: miért?

Elfogadom, és időnként mondom is az ellenvetést, hogy ezek a dallamok nincsenek megfelelő arányban a szöveggel, de Sebő Ferenc elég okosan kerülgette a csapdát, nem a Nemzeti dalt zenésítette meg, hanem a Galagonyát. Azt meg ma már nehéz úgy hallgatni vagy olvasni, hogy az ember nem hallja hozzá a zenét. Olvasni nem is kell, benne van a fejünkben. Nem számolom, de talán ötven olyan vers is van, amit gond nélkül el tudok mondani fejből, csakis azért mert Sebő Ferenc zenét írt rá. Horatiustól Orbán Ottóig.

Egész népét és nem középiskolás fokon.

Egyszer majdnem elmondhattam neki, mennyire hálás vagyok ezekért a versekért, jelenésem volt a rádióban, és előtte ő készített műsort, pakolta el a cuccait a stúdióban. De hát az ember nem rohanja le a másikat azzal, hogy köszönöm, köszönöm, így aztán csak azt kérdeztem, hogy hogyan is van ez. Van az a Tinódi Lantos Sebestyén ének, Az udvarbírákról és kulcsárokról a címe. Ő a végén azt énekli, hogy Kiskököllő mellett Bethlen Farkasnak bohnyai házánál megíratának, de egy másik lemezen Agárdy Gábor úgy énekli, hogy bonyhai házánál. Most akkor Bohnya vagy Bonyha?

Bohnya – mondta határozottan. Meg is nyugodtam ebben, de most megnéztem: Bonyha van a Kis-Küküllő partján, és van benne Bethlen-kastély is. Csupa rejtély a világ.

Az az érzésem, nem szerelemgyerek a forgalmazónál a Michael című film. Speier Dávid a fordító, mégis azt mondják benne, hogy ha erre fordítod, akkor hangosabban szól, ha erre, akkor meg lágyabban. De hát a soft az ebben a szövegkörnyezetben halkat jelent, amit nyilván mindenki tud, ha van kedve egy kicsit is foglalkozni a filmmel, és nem csak nyomja, nyomja, legyünk túl rajta.

Így is kell nézni, ha már nézni kell. Lehet tudni, hogy újra kellett forgatni jeleneteket, hogy nem annak indult a film, mint ami lett belőle, de ami lett belőle… Keressünk valakit, aki lehetőleg hasonlít. Lehetőleg az annyit tesz, hogy alkatilag sajnos nem, egy vaskos lábú rokon kapta a címszerepet, neki kell egy filmen át keresnie a maga útját, neki kell holdjárni és spiccelni, és akkor kapunk valamit, ami sokkal rosszabb, mint az eredeti. Talán ez a cél, legyen rosszabb, és akkor meglátjuk, mennyire jó volt Michael Jackson.

A Rocketman kivételével tényleg egyik rosszabb, mint a másik ezek közül a popsztárok életét feldolgozó filmek közül, és még nincs vége. Életünk egy maroknyi sláger, ezeket kell hallgatnunk majd a másvilágon.

A Time Out étteremközösség a Corvin Áruház felsőbb szintjén, egy közös, terítetlen asztalos rész, és körülötte minőségi (vagy annak mondott) éttermek kitelepülései, lehet próbálkozni, összehasonlítani, egyszerre több étterembe menni, innét kérni a levest, onnét a főételt, a harmadiktól a desszertet. Elvben nem rossz ötlet.

Elvben.

A gyakorlatban az ember már azért is átverve érzi magát, mert a dolog lényegéből fakadóan felszolgálás nincs, odajárul a pulthoz, rendel, kap egy csengőt, ami felnyöszörög, és újra odajárul a pulthoz, mégis automatikusan fölszámolnak 5 százalék felszolgálási díjat. Ha kártyával fizet, akkor megkérdezik, hány százalék borravalót kíván adni, és kevesen mondják azt, hogy adok én, de miért? Kinek? Magamnak?

Újra kérdezem: miért? Mert két napja gulyáslevest kértem a Canteen nevű helyen, kicsit várni kellett, megszólalt a csengő, megkaptam a levest meg a tálcát. Hűha. Ez a gulyásleves? A szaga a fehérrépáé, az állaga vékony, a színe átlátszó. Azért megmerítettem benne a kanalat, és már mentem is vissza, harmadik odajárulás, köszönöm, ezt nem kérem. Miért, mi a baj vele? Utoljára napközis koromban adtak ilyesmit a menzán. Akkor sem ettem meg, most már nem akarok változtatni a szokásaimon.

Ha gondolja, visszaadhatjuk a pénzt.

Ha én gondolom? Azt hittem, ezt nekik kell gondolniuk, ha rossz minőségű az étel, nem fogadnak el érte ellenértéket. Talán felszolgálási díjat sem. Borravalót meg végképp nem. Ezt nekem kell gondolnom?

Hangosan csak annyit mondtam, hogy nem kell, ha önöket nem bántja, akkor maradjon.

Nem bántotta őket.

Nyilván nevetséges azt mondani, hogy „ide sem jövök többet”, de nemcsak róluk van szó, hanem a többiekről is. Nekik sem jó, ha egyiküknél ez megy vendéglátás gyanánt. Van az a mondás, hogy akár egy hordó moslékhoz öntünk egy vödör bort, akár egy hordó borhoz egy vödör moslékot, mindenképpen moslékot kapunk.

El sem kezdték, és már csatát vesztettek. Legalábbis azt hittem, amikor meghallottam, hogy játsszák a Baden-badeni Filharmonikusok a Marica grófnő nyitányát. Ahogy az ember utálja: az első hegedűs még tudja, a többiek meg mennek utána óvatosan.

Aztán elkezdték, és csatát nyertek, mert Jonas Kaufmann magyarul énekelte azt, hogy Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket. Azért az mégis fáradság, megtisztelés, odafigyelés. És mégis egy szép hang, nem szoktuk ilyen szép hangon hallani, főleg magyarul. El is mondja, hogy miért tanulta meg évekkel ezelőtt a magyar szöveget, mert Kálmán Yvonne-nak énekelte, és mondták, hogy Pesten a pesti szöveget használja.

Mikrofonba mondta, és aztán a mikrofon bekapcsolva maradt. Az volt az érzésem, hogy nem elsősorban miatta, a kolléganő, Malin Byström jobban rá volt szorulva a hangerősítésre, Jonas Kaufmann esetében leginkább a második rész Goldmark-áriája, a Magische Töne volt olyan, hogy egyébként nem tudom, mit hallottunk volna belőle, így viszont nem kellett kiabálni – az sem egy hátrány.

Malin Byström elég szörnyű volt egyébként, nem is csak akkor, amikor énekelt, hanem amikor a produkcióját koreográfiai mozdulatokkal próbálta feldobni. Kaufmann meg nem volt szörnyű, bár az egész viselkedésében volt valami civil, próbált lazulni, de mindig ugyanazt az arcot vágta ilyenkor, próbált énekelni, és még mindig emlékeztet a régi önmagára. Aki eddig szerette, az remélhetőleg kitart mellette. És hallottuk a Hazám, hazámat is. Ami egy operett-esten azért is jó, mert rögtön hallatszik a különbség: ez tényleg opera, hirtelen egész mást kell játszani a csellistáknak, sokkal bonyolultabb dolgokat.

A második részre kissé lehalt az egész, de mivel volt két Mosoly országa részlet, tudni lehetett, hogy addig nem megyünk haza, amíg el nem hangzik a harmadik, a Vágyom egy nő után. Ami aztán nem hangzott el, hehe, helyette a Die Juliska aus Buda-Budapest volt a zárószám, a Die blaue Maske című operettben éneklik. Az emlegetett Juliskát egyébként Várady Juliskának hívják a darabban, és most nem tudom, hogy a nagy operaénekesnő, Várady Júlia, Frau Fischer-Dieskau ismerte-e ezt az operettet, amikor nevet változtatott, vagy csak a születési helye miatt lett Várady.

Újra láttam ezt a híres fényképet Párizsban, a Leonora Carrington kiállításon. Híres a kép, híresek a szereplői és híres a fényképész is, Lee Miller. A képen Leonora Carrington látható ráborulva pedig a lábát napoztató Max Ernst. Amit soha nem tudtam eldönteni: Max Ernst fogja Leonora Carrington mellét, vagy takarja?

Nincs olyan nagy különbség, mindkétszer azt mondja, hogy „ez az enyém”, egyszer szexuálisabban, egyszer féltékenyen. Azért érdekes. Még érdekesebb, hogy ilyen fényképek festőkről fordított alapállásban nem készültek. Senki nem fogja Picasso mellét. Vagy egyebét.

Felbuzdulván a tegnapi sikereken, amikor is azt sem tudtam, hogy keresek valamit, mégis megtaláltam, vagyis a pixeles graffitiszerűségekről kiderült, hogy egy Invader nevű párizsi utcai művész alkotásai, afféle francia Kolodko-városdíszek, elmondom, mi az, amit keresek.

Egy Wodehouse-könyv, ami valószínűleg megvan, de nem tudom, melyik az. Azt keresem, amiben (tipikus Wodehouse-helyzet), magyarázatot kell adni, mit keresnek a szereplők éjnek idején a kastély kertjében, és kínjukban az egyik azt kezdi el magyarázni, hogy igazából a csalogány énekét akarták meghallgatni. Már épp ott tartott, hogy fölteszi a kérdést, vajon e dal járta-e át Ruth szívét, állván az idegen rozs közt, midőn síró honvágya fájt, amikor megzavarták őket.

Ruth szíve persze Keats versében fordul elő, Óda egy csalogányhoz. Igazából Ruth szívét egyáltalán nem fájdította a honvágy, azzal volt elfoglalva, hogy az aratók után ment, és szedegette az elhullott magokat és kalászokat, és szépségével meg szorgalmával föl is keltette Boáz figyelmét, de Keats nem ült az internet előtt. Tóth Árpád sem ült az internet előtt, vagy költői-fordítói szabadságát érvényesítette, amikor rozsról beszél, ami aligha terem meg olyan délen. Ami Keatset illeti, ő, ha minden igaz, épp egy szilvafa alatt ült, és két-három óra alatt el is készült az Ódával.

De nem ez a kérdés, hanem Wodehouse. Nem tudok rájönni, melyik könyvében van ez a jelenet. Vagy olvassam újra az életművet, nem bánom meg?