Giuseppe Giacomini

Giuseppe Giacomini

giacomini.jpg

Valószínűleg 1987 nyara volt, már túl voltam azon a kulturális sokkon, amit Plácido Domingo második budapesti fellépése jelentett, vagyis az Aidán, Tokody Ilonán, és akkor megint Aida, megint Tokody a Margitszigeten. Giuseppe Giacomini lesz Radames. Ki az? Tenor. Olasz. Jó, ezt magától is kitalálta az ember. Belógtam a próbára. és tényleg tenor. Hogy olasz, az annyira nem látszott rajta, ami haja volt, az inkább világosnak látszott, de amúgy is egy vidám kockás sityakot viselt. Görbe lábú, szemüveges fazon, ha azt mondják, hogy csak a gázcsöveket jött megszerelni, azt is elhiszem. Aztán elkezdett énekelni. Hát, ez nem Domingo…

Mert hogy sokkal jobb nála, legalábbis ami a Celeste Aidát illeti. Az más kérdés, hogy ami a Nílus-parti jelenetet illeti, az sem olyan. Meg hogy Giacomini személyiségéből hiányzott szinte minden reprezentativitás. Láttam őt Bécsben is, előadás után írogatta alá a fényképeit, de hát olyan volt, mint valami állatorvos, aki épp recepteket ír, hogy mit kell adni a tehénnek, ha felfúvódott. Énekes volt, mondhatni csak énekes, és az emberek többnyire nem erre kíváncsiak. De ha igen, akkor aztán meg tudnak vadulni, mint ezen a moszkvai koncerten, ahol látszik, hogy addig itt nem megy haza senki, amíg el nem énekli Giacomini még egyszer a Nessun dormát.

Egy időben divat volt a negyedik tenort keresni, valakit a háromtenor mellé. Giacomini éppenséggel ott volt, de nem látták meg benne a lehetőséget. Ma meg már: hol az a három? Hol az a kettő? És, sajnos: hol van Giuseppe Giacomini?

Egymás hegye-háta

Egymás hegye-háta

20210726_154703.jpg

Van ez a ház a Bródy Sándor utcában, dúskál a híres lakókban, ahogy a táblák is mutatják. Nyilván véletlen, hogy pont ott és pont ők, de néha az ember arra gondol, vagy azt szeretné, ha egy kicsit több is volna az ilyen jelenség mögött. Hogy legyen a háznak szelleme, amely valahogy odavonzza az érzékenyebb embereket, lakj bennem, nem bánod meg.

Mert talán tényleg van a helyeknek szelleme. Talán mégsem véletlen, hogy Jeruzsálem három vallásnak is szent városa lett. Nyilván racionális szempontból sem véletlen, ezek a vallások nem függetlenek egymástól, de szeretném, ha egyszer kiderülne, tényleg egy arasszal közelebb van az ember Jeruzsálemben Istenhez. Vagy egy másik példát nézve: Rómában áll a San Clemente bazilika. A 12. században építették, aztán szépséges barokk homlokzatot is kapott, de mindenki úgy tudta, hogy alatta van egy korábbi templom is. A 19. században aztán el is kezdtek ásni, és Róma ilyen, aki elkezd ásni benne, mindig talál valamit. A 19. századi dominikánus atyák például megtalálták a 4. századi templomot. Aztán tovább ástak, és találtak két házat, amelyek nyilván az őskeresztény időben szolgáltak templomként. De a régi házak között, az udvaron egy Mithrász-szentélyt is találtak. Persze, mindennek van nagyon is logikus magyarázata, az új vallás rátelepült a régire, hogy jelezze a világnak, nála van az igazság. Erre is van akárhány példa: a híres Santa Maria sopra Minerva, ahogy neve is mutatja, a Minerva templom fölé épített, Szűz Máriának szentelt templom. Mégis tetszik az az elképzelés, hogy itt is valahogy a hely maga a szent, hogy nem véletlenül keresték éppen itt az emberek a transzcendenciát. Itt is közelebb van Isten. Ha nem egy egész arasszal, legalább egy bakarasszal.

sanclemente.jpg

Miért érdemes élni?

Miért érdemes élni?

Lehetne ez is valamilyen vizsgálódás kiindulási alapja, ki mire emlékszik a Manhattan című Woody Allen-filmből. Nem az egész filmből, csak a jelenetből a vége felé, ahogy a főhős fekszik a heverőn, és magnóra mondja, hogy miért is érdemes élni. Azt gondoltam, nálam körülbelül minden megvan, Kern András hangján, és hogy leginkább vagy többek között azért olvastam el az Érzelmek iskoláját, mert benne van a felsorolásban, de amikor meséltem egy barátomnak, hogy na, végre megtörtént, ő erre pont nem emlékezett, csak Cézanne-ra. Én meg nem emlékeztem, hogy Frank Sinatra is fenn van a listán, pedig jogos. Talán Groucho Marxra emlékezhetnek a legkevesebben, mert akkor még nem volt köztudott, hogy kiről is van szó. Talán ma sem köztudott, és a magyar televízió alighanem fájdalmas lemaradásban van a Marx-testvérek filmes termésével, én legalábbis a Botrány az operábant is rettentő régen láttam, a többit pedig itthon talán soha. (Amerikai nagybátyám igaz története volt, hogy az érettségiző diák Dallasban megkapja a kérdést, beszéljen nekünk Marxról. A gyerek föláll, látszik, hogy baj van, időt akar nyerni, hátha jön az ihlet vagy a csoda, ezért visszakérdez: you mean Karl Marx?)  

Visszatérve Woodyra, megnéztem a felsorolást, rövidnek rövid, és ma is érvényes. Most sem értem, hogy a Jupiter szimfóniából miért a második tételt mondja, nem mintha bármi baj volna vele, de ott a negyedik, az még felfoghatatlanabb, és ő maga is használta az Annie Hallban. És ami teljesen kiesett még, az Louis Armstrong és a Potato Head Blues. Meg amit nem mond, de remélem, hogy gondol: a Woody Allen-filmek.

Flaubert fái

Flaubert fái

fa_1.jpg

Az Érzelmek iskoláját olvasom, kellő tisztelettel és megindultsággal, hogy mégis az európai irodalom egyik tartóoszlopa, Gyergyai Albert fordításában… A cím maga, mármint a magyar cím Tóth Árpádtól van, eredetileg ő fordította volna a regényt, de az egészsége nem tette lehetővé, így átadta a feladatot, a címmel együtt Gyergyainak, aki csodálatos munkát végzett, ámbár ma már… Szóval néha azért elbizonytalanodok, hogy épp ki csinál valamit, és milyen szerelmes az, aki élete asszonyát a legnagyobb felindultságban is Arnoux-nénak szólítja. Ma jobb megoldásnak látszik, ha Gyergyai megtartotta volna a Madame Arnoux változatot. És akkor a 270. oldalon egy odadobott bekezdés:

A fák sokféle színe, lombja változatos látványt nyújtott. A sima, fehér kérgű bükkök egymásba bogozták az ormaikat; a kőrisfák kékeszöld ágazata lágy ívben hajladozott; a gyertyánok hajtásai között bronzszínű magyalok borzolódtak; majd egy sor vékony nyírfa jött, mélabúsan bókolva; s a fenyők, oly szabályosan, akár az orgonasípok, úgy ringtak, megállás nélkül, mintha csak énekelnének. Voltak itt érdes kérgű tölgyek, vonaglók, óriásiak, melyek a talajból kinyújtózva valósággal birokra keltek, s amelyek testes törzseikből meztelen ágbogokat meresztettek fel az égnek, vigasztalanul fenyegetőn, mint megannyi dühös titán, akiket megbénít az indulat.

Ehhez azért tudni kell. Franciául is, magyarul is.

Császárkor

Császárkor

distefa.jpg

Tegnap volt Giuseppe Di Stefano 100. születésnapja, illetve, születésének századik évfordulója. Tegnapok, sőt tegnapelőttök operai hősei, ámbár róla már olyan minőségű hangfelvételek készültek, hogy ma is élvezhetőek, tudja és hallja az ember, hogy milyen hatással volt a tegnapok operai hőseire. Talán ez a hatás tartósabb is, mint ha csak a régi lemezeket hallgatnánk, hogy te jó ég, micsoda hang, mennyire szép, mennyire tiszta, és ezek a legendás pianók. Az a nagyobb igazságtalanság, hogy ahol megemlékeztek a születésnapról, ott többnyire azt mondták, hogy ő volt Maria Callas legkiválóbb partnere, pedig annyira kiváló volt, hogy fordítva is éppen olyan értelmes volna a mese: neki volt Maria Callas a legkiválóbb partnere. Mindenesetre jobb Tosca-lemez nem készült azóta, vagyis 1953 óta, pedig született néhány, sőt, ők maguk is fölvették a teljes operát más partnerekkel.

Azt is szokás mondani, hogy Di Stefano elmulatta a hangját, elszélhámoskodta az életét, ahelyett, hogy híven és alázatosan szolgálta volna a Jóistentől kapott ajándékot, ő csak a pénzkereseti lehetőséget látta benne, görbe esték és még görbébb éjszakák, sportkocsik, vidám élet. Az emlékezetes anekdota szerint Mario del Monacóval együtt határozták el, hogy megjavulnak, korán kelnek és korán fekszenek, reggeli egészségügyi sétát tesznek. (Nem tudom, ennek így mi értelme van, egy operaénekesnek nem árt, ha bírja az estéket, végül is este kell föllépnie, nem hajnalban.) Del Monaco fel is kelt, és látta, hogy Di Stefano is állja a szavát, fent van, ácsorog a hotel halljában, csak hát… Igen, ő akkor ment haza. Ennek ellenére Di Stefano nem hogy tovább élt, de tovább is énekelt, mint del Monaco, az más kérdés, hogy finoman szólva nem a csúcson hagyta abba, az utolsó szerepe Altoum császár volt a Turandotban, 1999-ben. Néhány sor, hogy kedves fiam, ne akard megfejteni a rejtvényeket. Mintha direkt azért írta volna Puccini, hogy öreg tenorcsászároknak is jusson valami énekelnivaló. De az ember arra gondol, mit meg nem adott volna akár egy ilyen előadásért is.

Azt számolom, hogy 1999-ben Di Stefano 78 éves volt. Domingo meg minimum 80, de Boccanegrára készül, nem Altoum császárra. Hogy ez jó vagy nem, az más kérdés. Én örülök neki.  

Halottaink

Halottaink

kantor_peter_1.jpg

Tegnap, ahogy erre az igazán nem kellemetlen margitszigeti operagálára bicikliztem, eszembe jutott, hogy most először megyek úgy végig a Balassi Bálint utcán, hogy… Hogy mi is? Elmondom.

Ezen a héten múlt hat éve, hogy meghalt Koltai Tamás, a színikritikus. Hétvége volt, valahová bicikliztem, amikor elért az üzenet, hogy meghalt, váratlanul, menjek, várják a nekrológot. Szörnyű, legalábbis elmondva elég szörnyen hangzik, de hát ez a sajtóélet. Ma is ez, hiába változott közben annyi minden, meghal valaki, cikkeket írnak róla, épp ez történik most is, úgyhogy nem nyavalygok miatta. Szóval megfordítottam kedves lovam fejét, véknyába vágtam a sarkantyúmat, végig a legrövidebb úton. Másnap levelet kaptam Kántor Pétertől, amelyben azt írta, hogy látott tegnap az utcán biciklizni, és csak azt akarja kérdezni, hogy akkor már tudtam Koltai Tamás haláláról, vagy még nem. Nyilván furcsa arcot vágtam tekerés közben, hogy feldúltságból vagy azért, mert azon törtem a fejem, mit is írjak, vagy csak lógott a nyelvem az erőlködéstől, azt nem kérdeztem, csak írtam, hogy hogyan is volt.

Az egész csak azért érdekes, mert azóta valahányszor a Balassi Bálint utcán végigmentem, mindig eszembe jutott, hogy vajon épp kinéz-e az ablakon Kántor Péter. Nem változott semmi, nem tekergettem soha a fejem, hogy ha igen, akkor intsek neki, mégis úgy mentem, mint akinek esetleg közönsége is van.

Tegnap meg úgy, hogy csak ő jutott eszembe, pontosabban ők ketten, de az, hogy bárki ki is nézhetne az ablakon, az már nem.  

Hidegbaj

Hidegbaj

iceroad.jpg

Ritka az annyira rossz film, mint a Jeges pokol, még annál is rosszabb, amilyennek a címe sejteti. Mintha Sylvester Stallonénak írták volna, csak ő menet közben megsértődött, hogy ezt a marhaságot akarják eljátszatni vele, és akkor jött Liam Neeson, és összevonta a szemöldökét. Annyira közhelyparádé a forgatókönyv, hogy menet közben inkább átálltam a gonoszok oldalára, egyrészt mert annyira ütésálló fickókból állt a csapat, hogy le a kalappal, másrészt az általuk bemutatott gonoszág már nem lehet pénzéhség (azt inkább a jók adják elő), csakis elvhűség, a gonosz áldozatos imádata.

A film elején azonban van egy párbeszéd, és nem tudom, hogy mindenki számára világos, hogy mit is mondanak. Azt mondja a főbányász: miért zártátok el a metángáz-érzékelőket? Mire albányász, aki egyben a metángáz-érzékelők elzárásáért is felelős, azt mondja, itt az ideje, hogy beszerezz egy kanárit. Főbányász erre érdemben nem mond semmit, hanem azt mondja, szinte kikacsintva a tájékozatlan nézőre: nem érted, hogy a metángáz-érzékelő arra való, hogy érzékelje a metángázt? Ezzel a társalgás véget is ér.

A kanári úgy kerül a párbeszédbe, hogy régebben a bányászok kanárit vittek magukkal a tárnába (legalábbis Amerikában), mert ha túl sok a metán a levegőben, a madár elpusztul, és a bányászok tudják, hogy menekülni kell. Azért vagyok ennyire művelt bányaügyben, mert Kurt Vonnegut számára a kanári a kalitkában metafora volt, az író volt a kanári, aki műveivel jelezte a világnak, ha nagy a baj.

Hogy a világban mekkora a baj, azt nem tudom, de ezek a Jeges pokol-szerzők nem szereztek be filmkanárit, az egészen biztos.

Felnőtt ember nem ír verseket

Felnőtt ember nem ír verseket

kantor_peter.jpg

Ezt Kántor Péter mondta egy interjúban, mármint, hogy „felnőtt ember nem ír verseket”. Kivéve, ha költő.

Nyilván ez volt az oka, hogy annyira bámultam őt. Hogy költő volt. Meg annyira felnőtt. Meg annyira gyerek is, már csak méreteiből adódóan, mert hogy igen alacsony volt.

Biztosan a régi oktatásnak is köze volt hozzá, vagy annak az oktatásnak, amit én kaptam, hogy az emberi foglalkozások elérhető csúcsa számomra a költő. És Kántor Péter költő volt, amikor először láttam-hallottam őt és róla, épp a saját versét mondta, és az is meglepő dolog volt: nagyon jól mondta. Az Úrral beszélgetett, hogy Menny vagy Pokol, arra tisztább a klíma (dehogy a klíma, a dunyha), erre jobb a konyha, de hát neki csak a Balassi-Stollár sarok.

Szóval, hogy költő volt, és efelől valahogy soha nem is volt kétség bennem, már hogy ő azokkal egy társaság, akiket tanultunk, Petőfi Sándornak vagy József Attilának. Ennek valahogy semmi köze nincs a színvonalhoz, csak a játéktérhez, mert az ember egy idő után rájön, hogy nincsenek rossz versek. Amik rosszak, azok nem versek, amik versek, azok nem rosszak. Aki felnőtt korában verset ír, az költő. Kántor Péter.

Telesport

Telesport

A jó sorsom hozta elém tegnap ezt a videót. 1974, London, Oscar Peterson Trio, de akármilyen nagyszerű gitáros is Barney Kessel, akármennyire legendás saját jogon is a bonyolult nevű Niels-Henning Orsted Pedersen, azért felfoghatatlan csak Oscar Peterson, ahogy játszik, amit csicsázik a dallamon, ahogy a hangsúlyt ide-oda helyezi jobb és balkéz között, miközben, persze, mindkettő éppen elég hangsúlyos együtt is, tényleg hihetetlen az egész.

Mégis valami hihetőbb dolog is eszembe jutott róla, a Telesport régi főcíme. Sokáig keresgéltem azelőtt, hogy mi lehet ez a zene, valami legendát is olvastam róla, hogy kellett valami a főcímhez, és „a Szabó József öt perc alatt játszotta föl az egészet”, de ez így biztosan nem igaz, egyrészt mert a végén a fanfárt is oda kellett valahogy illeszteni, másrészt mert nem csak zongora van benne, de dob és gitár is.

Ami régebben alig megoldható feladat volt, annak a megfejtése most körülbelül három másodpercet vesz igénybe, a szám a Jimmy Dorsey’s Boogie, az előadó Winifred Atwell. Jól nyomja, ha nem is Peterson szinten, de hát ki nyomja Peterson szinten? Leszámítva Petersont.

Hanem ki az a Winifred Atwell? Tényleg nő?

Tényleg az, ráadásul trinidadi. Gyógyszerésznek készült, csak keresetkiegészítésként zongorázott, viszont elég nagy sikerrel. Trinidad után Amerikában tanult, aztán Londonba költözött, és meglehetősen szép ívű karriert futott, rendszeresen fellépett a tévében. A pályáját végül Ausztráliában fejezte be, ott is halt meg, ott van eltemetve. A boogie-woogie meg a ragtime nyilván nem a halhatatlansághoz vezető út, de furcsa módon van egy generáció Magyarországon (ha mond valamit ez a szó), amelynek tagjai mind emlékeznek Atwell zongorahangjára. Mindjárt jön Szőnyi János vagy Vitár Róbert, és azt mondja, Atalanta-Cagliari nulla-nulla, iksz.

Az ecset akarata

Az ecset akarata

gerhardrichter1.jpg

Remélem, nem beszélek félre, és tényleg Gerhard Richter kiállításra készülnek Budapesten, ehhez kapcsolódik a Cirkóban péntektől játszott film, elmés címe az, hogy Gerhard Richter, a festő. De hát még mindig jobb, mint a még elmésebb Mű, szerző nélkül, amelyben, meg kell valljam (nem kell, de megteszem), kevés örömöm volt. Mindenesetre, ebben az igazi Gerhard Richterről van szó, ő látható bő tíz évvel ezelőtt, motyog, beszél, nézi a vásznat. Még nyolcvan sincs, szürke ember, busa szemöldökkel, keni, keni a festékrétegeket, és az ember nem tudja, mit is csinál, de azt azért érti, hogy az absztrakt szörnyű nehéz. Teljesen elrontottam ezzel a kékkel, mondja Richter, és biztosan így is van, de hogy mit rontott el, hol rossz, azt csak ő látja. Még az asszisztensei sem.

Lehetne a világ legunalmasabb filmje is, de egyáltalán nem az.

Amit most mesélek belőle, az még az elején van, úgyhogy nem spoiler, és lehet, hogy csak odaképzelem. A képen nem látszik semmi, csak a széles ecset. Keni vele Richter bőven a festéket, és ahogy az ecset halad, mintha másfelé akarna menni, mint ahogy a festő húzná. Látja az ember a feszülést, erre, nem inkább arra, aztán tényleg változik is a festés iránya, győz az anyag, vagy az anyag szelleme az emberi akarat fölött, mintha nem is Gerhard Richter volna a festő, ő csak a médium, aki fogja az ecset nyelét, és hagyja, hogy megszülessen a kép. Aztán, jobb híján, őt ünnepli a világ, de az egész mégis olyan, mintha a szülészorvost dicsérnénk, hogy be szép is lett ez a gyerek.

süti beállítások módosítása