Ritka szép Velence

Ritka szép Velence

szentma_rk.jpg

Egy héten belül kezdődik a velencei biennálé, az építészeti, egyébként is életbe léptek az olasz utazási könnyítések, így valószínűleg és remélhetőleg az utolsó pillanatot láttam, amikor azt mondja az ember Velencében: hú, de kevesen vannak. Nem szól a zene a Szent Márk téren, nem tud a Florian kávéház még négy eurót fölszámolni a kávé mellé, mondván, hogy zenét is szolgáltattak. Így is elkérnek 24 tallért a három sima kávéért, ami valószínűleg világcsúcs. Nyitva van a San Marco, de nem állnak előtte valószínűtlen sorok, így aztán hiába érzi magát az ember dörzsölt velencejárónak, nem áll ellen. Egyszeri alkalom az életben. Ha már az árakról van szó, háromért engednek be a templomba, újabb ötért lehet megnézni a pala d’orót, a többméteres arany-ezüst oltárt. Amit az ember soha nem lát, hiszen megy a sor, tolják kifelé egymást az újabb és újabb látogatók, mintha a Lenin-mauzóleumban volnánk. Ott vagyunk, de nézni nem lehet, talán nincs is mit, csak marad a benyomás, olyan, mint egy óriási Szent Korona. De majd most.

Tényleg: most. Nem kell sokat várni, hogy kettesben maradjon az ember a művel. Nem kell sokat várni, hogy rájöjjön: most sem fog megnyílni neki. Minden magasan van, minden kicsi a földről nézve, üveg védi az arany táblát, belecsillan a mögötte lévő ablak. A reflektorokat úgy helyezték el, hogy a néző feje árnyékot vet magára a nézett tárgyra. Amiért eddig a többieket okoltam, arról kiderült, hogy a mű sajátossága: úgy van, hogy nincs. Úgy szép, hogy nem lehet megnézni. Úgy nyilvános, hogy titok marad.

paladoro.jpg

Mendelssohn a síron túl

Mendelssohn a síron túl

screenshot_2021-05-14_at_20_13_58.png

Talán tiltakozni kellene? Elvben lehetne, ha azt mondják, hogy Mendelssohnt meg kell menteni. Mi van megmentenivaló rajta? Igaz, idejét sem tudom, mikor hallottam legalább három Mendelssohn-dalt egymás után hangversenyen, de akkor nem inkább magunkat kellene megmenteni Mendelssohn helyett?

Ámbár az is lehet, hogy Aribert Reimann tényleg minket akart megmenteni, amikor átiratokat készített Mendelssohn-dalokból. Nyolcat fűzött össze, mindegyik Heine versre készült, és a kíséret nem zongora, hanem vonósnégyes. Tegnap a vonósnégyesből kamarazenekar lett, nem is akármelyik, a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Kísértek és összefűztek, ez is Reimann munkája, ciklust formálni a dalokból, hogy jogos legyen a cím: "...oder soll es Tod bedeuten?" Ez volna a halál? Ez volna az élet?

Az énekes Juliane Banse volt, nagy meggyőződéssel és nagy meggyőzőerővel. Nem tudom, mi a további teendő. Vissza Mendelssohnhoz? Vagy vissza Reimannhoz? Előre az új Liszt Ferenc Kamarazenekarral? 

Post-It

Post-It

romy-michelle.jpg

Tudom, hogy vannak, akik hideglelést kapnak a Romy és Michelle című filmtől, még saját családomon belül sem sikerült kultuszfilmmé tenni, de emlékszem rá, hogy amikor belebotlottam valami délutáni tévécsatornázás közben, mekkora öröm volt. Két félresikerült (vagyis hát pont nem) lány készül a tízéves érettségi találkozóra, de hát minek is mennének, mások biztosan sokkal sikeresebbek lettek náluk. Sebaj. Szereznek autót, varrnak ruhát, és igen, elő fogják adni a nagymenőt. Ha kérdezik, miből van a pénz, majd azt mondják: ők találták föl a Post-Itet. Mert, ugye, azt senki sem tudja, hogy ki találta föl a Post-Itet. A ragadós szélű sárga négyzet alakú címkét.  

Mondani sem kell, ezzel sincs szerencséjük, az egyik volt osztálytársuk tudja, hogy ki a feltaláló. Mondja is a filmben a nevét, nem tudom, hogy vajon ezt a nevet, Spencer Silver, de ötven százalékos eséllyel. Mert ő az egyik feltaláló, ő volt, most halt meg, nyolcvanévesen. Ő a lényegesebb szereplő, mert a ragasztó fűződik hozzá. A papírt akkor már föltalálták, így a másikuk, Arthur Fry érdemeivel nem vagyok annyira tisztában. A sárga szín a véletlen műve, pont abból volt sok a gyárban.  

Élet, filmélet

Élet, filmélet

dolce_1.jpeg

Nagyon jó film a Fellini, a lélek festője, még ha ezt a magyar címet egyáltalán nem is értem. Eredetileg annyi volt, hogy Fellini és a szellemek, ez egyrészt utal a Júlia és a szellemekre, másrészt tényleg erről is van szó a dokumentumfilmben. Mindenféle szellemekről, akiket vagy amiket Fellini megpróbált megidézni, mint kiderül, nem csak a moziban, de az életben is, meg szól a szellemről, korszellemről, az ő koráról meg a miénkről is. És mint minden valamirevaló filmesről szóló dokumentumfilmnek, ennek is az a legelső mondandója, hogy nézd meg a filmeket. De már láttam. Akkor nézd meg újra és újra.

Nyilván lehetetlen újraélni azt, amikor az ember először látta a Dolce vitát, de nem érdemes abbahagyni a küszködést magáért a filmért, amit a jelek szerint az első pillanatban félreértettek, ha egyszer az egyház képviselői is eltávolodtak egy mai szemmel ennyire nyilvánvalóan katolikus lelkiségű filmtől. Talán csak a cím sikerült túl jól, talán ebbe szeretett bele a világ, ami a köztudomás szerint Dantétól származik, bár nekem valaki azt mondta, hogy igazából Aranyszájú Szent János mondta először, hogy édes volna az élet, kilencszáz évvel Dante előtt. Hogy ebből hogyan lett római aranyifjazás, nehéz követni. Mindenesetre a Dolce vita nem erről szól.  

A dokumentumfilm egyik megszólalója éppen erről beszél. Hogy persze, fantasztikus volt a Dolce vita 1960-ban, de akkor a film szexuális töltése mindent vitt. Ma ez meg sem közelíti az ingerlékenységi küszöbünket, viszont a film a mostani, önmagától eltelt társadalomban sokkal érvényesebb, mint újkorában volt. Fellini talán nem is tudta, mekkora művész.

Szerintem tudta. De akkor is.  

Pislog a patakban

Pislog a patakban

schubert-die-schne-mllerin-op-25-d-795.jpg

Azt akartam mondani, hogy milyen rossz költő volt Wilhelm Müller, és mekkora csoda, hogy ez Schubertet, aki azért Goethét is zenésített, mennyire nem zavarta. De nem ez a végkövetkeztetés.

André Schuen, az új sztárolt bariton juttatta ezt az eszembe, az új Szép molnárlány-lemez, a címlapon maga Schuen, és az utolsó dal a ciklusból, vagyis annak képi megfogalmazása. A csúf molnárfiú nyitott szemmel sodródik a víz alatt. Mondjuk ezen a képen így nincs semmi patakos, inkább olyan, mintha az uszodában érte volna baleset André Schuent, de erről már lehet, hogy nem is a fotós tehet.

Kicsit reménykedtem, hogy talán egy évtizedes félreértés áldozata vagyok, a molnárfiú nem is a patakba fullad bele, az amúgy is olyan bonyolult dolog, még II. Lajos esetében is meg kellett hozzá áradnia a pataknak, és teljes páncélzat is kellett hozzá. Pláne hanyatt fekve, mert a fiú hanyatt fekszik, nézi az eget. De nem lehet, hogy csak lefeküdt a vízpartra meghalni? A patak csörög, ő meg szépen átcsusszan a másvilágra boldogtalankodni.

Sajnos nem. Az első versszakban azzal biztatja őt a patak, hogy elviszi a tengerig. Igaz, utána már azon elmélkedik, hogy jobb volna, ha a lányka nem menne ki a malom stégjére, mert az árnyéka fölveri a halottat. De akkor hogyan tudja bedobni a kendőjét a vízbe?   

És így tovább, kicsinyeskedhet az olvasó, mert ez volna a lényeg. Az olvasó kicsinyeskedhet, és nem érzékeli pontosan, hogy ki hol van a versben. De a hallgató csak hagyja, hogy elringassa a zongoraszó, hipnotizálja a zene. Szóval az a végkövetkeztetés, hogy milyen rossz költő volt Wilhelm Müller, és milyen óriást csinál belőle Schubert.

A zene hangja

A zene hangja

bookspan.jpg

Amerikában megemlékeztek Martin Bookspanről, aki a Lincoln Center hangja volt, vagyis a hangverseny- és operaközvetítésekkor ő vitte a szót, beszélt a zenéről és az előadókról. Nálunk, úgy értem, a hazai tévéken is vendég volt a VHS kazetták aranykorában, amikor egyre nehezebb volt a sok másolás után fölismerni, hogy egyáltalán ki van a képen. De ha összecsapódott a függöny, egy hang mondta, hogy Renata Scotto, Plácido Domingo, Anthony Laciura. Nemcsak hang volt, tényleg szerette és értette a zenét, néhány interjúja fent van az interneten, beszélget Arthur Rubinsteinnel, már az is csoda, innét és a mából, hogy egyáltalán ki meri nyitni a száját ilyen nagy ember jelenlétében, nemhogy még kérdezgetni is tudja őt érdemben Mozartról. Legendásak voltak a rögtönzései, ha váratlanul hamarabb lett vége egy koncertnek, vagy elszakadt a zongorahúr, Bookspan gond nélkül beszélt negyed órán át a művekről, szerzőkről, előadókról.

Azon gondolkodtam, hogy nálunk ki volt a klasszikus zene hangja. Talán Antal Imre, az ő nem annyira szép, de jellegzetes hangjával. Czigány György, leginkább nyilván azért, mert ő volt a Ki nyer mában (ez a cím se valami értelmes) „aki kérdez”. Ma meg valószínűleg Bősze Ádám. Nem ők a zene papjai és főpapjai. De mi sem panaszkodhatunk a sekrestyéseinkre.

Fáj, de megy

Fáj, de megy

 

eotvos.png

Kell a szamárvezető a zenéhez, legalábbis azt hiszem. Azt hiszem, nem jöttem volna rá, hogy miről is van szó Eötvös Péter Shadows című művében, ha Fazekas Gergely előtte nem segít, a zeneakadémiai közvetítésben. Shadows, az sokunk számára megpendít valamit, de leginkább a gitáregyüttest, és miért ne használhatná valamilyen bonyolult módon az ő világukat egészen más zenéhez Eötvös Péter. Nekem még Puck ugrott be, a Szentivánéji álom epilógusa, ha mi, árnyak nem tetszettünk, gondoljátok, s mentve tettünk…

Mindkettő téves irány. Az árnyak itt halottak, pontosabban egyetlen halott, Eötvös Péter fia, György, aki 1995-ben meghalt. Róla vagy neki szól a Shadows, vagyis pont ez az érdekes, talán, hogy ez az alkotó elméknek megadatik: valamit kezdeni a gyásszal. Dolgozik a fájdalom vagy a kötelesség, megörökíteni azt, aki már nem él, hogy üljenek a koncertteremben, a monitor előtt olyanok, akik korábban esetleg nem is hallottak arról, aki meghalt, és mégis egy pillanatra rá gondoljanak.

Még elképzelni sem tudom, milyen lehet aztán ezt a zenét vezényelni. Zenévé válik, és, mondjuk, Eötvös a karmester magában azt mondja Eötvösnek, a zeneszerzőnek, ez most jó, ezt jól írtad meg, vagy vasfegyelem kell hozzá, hogy az ember még egyet fordítani tudjon a kottalapok között.  

Arany János jut eszembe, ahogy elkezdi a Juliska emlékezetét, és van benne lendület, magabiztosság, „mint egy Jeremiás, nyögdelve bánatom, oly megtörött szívvel, de nem oly szabadon…” Aztán csak azt írja oda: Nagyon fáj! nem megy!

Egyik András, másik Bánk

Egyik András, másik Bánk

kopoeb.jpg

Mondjuk úgy két percig sikerült kibírnom az Egyik kopó, másik eb című filmet a tévében, ami egyébként nem teljesen érdektelen filmjelenség. Már ha az érdekli az embert, hogy miket kell elvállalnia valakinek, aki aztán tényleg vinni akarja valamire a nagybetűs filmvilágban. Tom Hanks még ifjú, bongyorkás hajú, és abban a jelenetben, amiben láttam, olyan szuszpenzor jellegű alsógatyában kell közlekednie, nyilván valaki ezt szexinek találta akkoriban. Mindegy, csinálja, ássa az alapokat, hogy aztán odaérjen mindenféle díjakig és jelölésekig, ez a filmszínészélet.

De a hangja. Ki is a hangja? Még nem Kőszegi Ákos, világosabb a hangszín, és tudja az ember, hogy ismeri ezt a hangot, de mégsem ugrik be, hogy kié, meg kell nézni. Kozák András. Furcsa ötlet, nem tudom, kinek és miért jutott eszébe, Kozák András jóval idősebb volt Tom Hanksnél, a hangkarakterük sem hasonlít, most mégis meg lehetett örülni neki ebben a két percben.

Talán nem helyes, ha magamból indulok ki, de az az érzésem, hogy Kozák Andrást többé-kevésbé elfelejtettük. Biztosan azért, mert annyira-annyira színész volt, olyan komoly színész, bár szerepelt tévéfilmekben és sorozatokban is, vagy talán a típus az, ami ma nem vonzó, szlávos arcú, világos hajú, amolyan problémázós értelmiségi a Kádár-korból. Felejtsük el Kádárral együtt?

Bánk bánként emlékezem rá leginkább, a Várszínházban volt az előadás, igazi színészkínzó este, gimnazistákkal a nézőtéren, akik még őszinte emberek voltak, nem ordítottak, nem toporzékoltak, de dumáltak. Ha leoltották a villanyt, röhögtek, hogy szabad a tapizás, ha valami érdekesebb rendezői ötlet valósult meg a színen, nagyon nevettek. Ebben a kevésbé inspiráló környezetben próbálkozott Kozák András valami érettkori Hamlet figurával, aki küszködik, keresi a megoldást, a helyes választ, aztán a sok küszködésből mégis tőrdöfés lesz. Nekem többé-kevésbé megvilágosodás volt, hogy a Bánk bán talán mégsem az emberekre kényszerített kötelező olvasmány, hanem lehet vele valamit kezdeni. Nem mintha túl sok olyan előadást láttam volna, amelyben tényleg kezdenek is vele valamit.

kozakandras.jpg

Üres Scalából üres Müpába

Üres Scalából üres Müpába

chaillly.png

Ez egy ilyen fesztivál: ahelyett, hogy ott csápolnánk a Müpában, nézzük az üres Scalát, amely elküldi magát (nem élőben) az üres Müpának, és aztán a honlapról nézhetjük otthon. Nem panasz, inkább hála, és remény, hogy lesz ez még így se. Jaj, dehogy, lesz ez még jobb is.  

Valószínűleg a kedvünkért játssza el a Filarmonica della Scala a Bartók Román táncok közül az egyiket. Előtte Riccardo Chailly, a karmester, kevéssé értelmesen arról beszél, hogy mennyire fantasztikus zeneszerző Bartók, itt ez a népi dallam, és annyi színt hoz ki belőle, hogy blablabla. Kedves maestro, a hangszerelés nem Bartók munkája, még csak nem is olyan, mintha Bartóké volna, túl színes, túl szakmai, Bartók nem így csinálta volna. Attól még jó, de Weiner.

A koncert többi része évfordulós, ötven éve halt meg Stravinsky, a Scalában is erre emlékeznek két művével is. Az egyik természetesen a Sacre du printemps, a másik meglepőbb, A katona története, prózai részek nélkül, csak a zene. Nem az a zene, amiért az ember a Scalába menne, de nem élnek vissza helyzettel, szépen játszanak, az ütőhangszeres kiemelkedik, pedig nyilván ő a művészetét kevesebbet csillogtathatja a szokásos estéken. Már ha még szokásosnak lehet mondani, hogy egy operaházban operát játszanak.

A programot záró Sacre egyfelől csodálatos, annyira, hogy az ember reménykedik, hátha tényleg fölébred tőle ez a nyavalyás tavasz, másfelől nagyon lágy. Ez sem panasz, mégis vannak a Scalának saját hagyományai, a zenélésben a szép hangzás elsődleges szempont, de kétségkívül más, mint amihez szokva vagyunk, vagy amihez szokni szeretnénk, az embernek az az érzése, hogy ha így játszották volna a bemutatón is, akkor egy híres botránnyal rövidebb volna a zenetörténet. A barbárok és pogányok helyett a rendes embereké a világ. Vagy legalábbis az üres termek.

Aranjuez

Aranjuez

csakiandras.png

Van egy elméletem, hogy két olyan népszerű hangszer is van, amelyik teljesen kivonja magát a zenetörténetből. Úgy értem, a hangzás alapján nem könnyű megmondani, hogy egy-egy mű mikor is készült. Az egyik az orgona. Csak hogy a legnépszerűbb orgonaművet nézzük: a d-moll toccata olyan, mint általában Bach lenni szokott? Ugye nem. A másik ilyen a gitár. Neki könnyebb különcnek lenni, hiszen elég nagy csönd volt körülötte a 20. századig, de, hogy megint a legnépszerűbb darabot említsem, az Aranjuez koncert elég nehezen helyezhető el az időben. Legalábbis emlékszem még, amikor 1998-ban megvettem Manuel Barrueco lemezét, mennyire meglepett, hogy a lemezborítón csak egy évszám szerepelt, Joaquín Rodrigo (még) élő szerző volt. Igaz, már csak egy évig.

Tegnap játszotta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a darabot Csáki András szólójával, ha jól láttam, erősítéssel, amit két okból sem értettem. Egyrészt Rodrigót azért szokás dicsérni, mert olyan finoman hangszerelt, hogy a szimfonikus zenekar nem nyomja el a magányos gitárt, másrészt, ha nincsenek hallgatók jelen a Müpában, akkor nem mindegy, hogy van erősítés vagy sem? A jelek szerint nem.

Akárhogy is, megint föltették a kérdést, hogy mennyire is jó ez a zene, hogy túl tudja-e élni a saját népszerűségét, pontosabban a második tétel népszerűségét, hogy rengetegen dolgozták föl, szöveget is írtak rá, hogy sláger, jazz standard, valahol mindig szól, gondolom, Aranjuezben meg állandóan. Nem egy őrülten rafinált darab, de mégis szép a felépítése, mintha az első tétel el se kezdődne igazán, máris befejeződik, hogy helyet adjon a nagy dallamnak, a harmadik meg csak levezetés, de annak igazán elegáns. A második tétel meg minden slágeressége ellenére is Brahmstól veszi az ihletet, az ő Hegedűversenyére mondta Sarasate, hogy csak nem leszek bolond hegedűvel a kézben hallgatni, hogy a legszebb dallamot az oboa játssza el. Itt meg a legszebb dallamot az angolkürt játssza el, igaz, aztán megkapja a gitár, átveszik a többiek is.  

A magam részéről valahogy úgy vagyok vele, mint valami híres áriával. Spanyolhonban maradva, ha egy koncerten belekezdenek Fülöp király áriájába, mindig azt érzem, hogy de hosszú lesz. Ha viszont az egész Don Carlost játsszák, elröpül az ária. Az Aranjuez concerto is jobb egyben, mint a lassú tétel magában.

süti beállítások módosítása