Térré vált idő

Térré vált idő

rolex.jpg

A régi szellemesség szerint ha 1900-ban lett volna számítógép, akkor kiszámították volna, hogy 2000-ben New Yorkban kilenc méter magasan fog állni a lótrágya. Egyszerű számítás lett volna, talán számítógép sem kellett volna hozzá, ha a kocsik és lovak száma ebben az ütemben emelkedik, akkor annak ilyen lesz a következménye. Azóta ezt az elmésséget használják azok, akik nem akarják elfogadni a jövőről szóló borús jóslatokat, kihalásról, hőmérséklet-emelkedésről, bármiről. Mit tudjuk mi, hogy mit hoz a holnap.

Ez, persze, igaz, kicsiben mindannyian megtapasztaljuk. Ha engem kérdeznek 1978-ban, akkor azt mondom, hogy 2022-ben már senki nem fogja érteni azt a kifejezést, hogy az óramutató járásával megegyezően. Akkor jöttek divatba a kvarcórák, épp leszoktunk arról, hogy térrel mérjük az időt, a múlást és elmúlást a másodpercek könyörtelen változását nézve tapasztalhattuk. Mi az az óramutató? Ezt fogják kérdezni negyven év múlva. Azt meg végképp nem fogják tudni, hogy mi a járásának az iránya.

Ehhez képest a mutató elég szilárdan tarja magát, részint azért, mert az órából ékszer lett, részint azért, mert ezt a formátumot is átvették a változtatható számlapú készülékek, így most az is könnyen el tudom képzelni, hogy 2100-ra New Yorkban kilenc méter magasan fog állni a lótrágya.

Születési év

Születési év

A Fame című filmben Irene Cara nemcsak a híres dalt énekli, de szereplő is. Csinos, szép hangú, jó mozgású kislány, mint az életben, akinek félrecsúszik a pályája. Nem úgy, mint az életben, itt otthagyja a művészeti iskolát, mert szerződést kap, de aztán kiderül, hogy a szerződése, ahogy ma mondják, felnőttfilm kategóriára szól. Az életben pontosan nem lehet tudni, mi ment félre, miért nem lett még nagyobb és tartósabb csillag, a Fame mellett még ott volt a Flashdance is, ami neki is Oscart hozott, bár abban tényleg csak énekelt. Nem az éneklés hozta a díjat, azért külön nem adnak, de a What A Feelin’ című számnak szerzője is volt – bár ezt én sose tudom pontosan, és meglehetős bizalmatlansággal is nézem, mintha a fizetésnek volna egy formája, hogy a híres előadót szerzőként is szerepeltetik, és akkor részesedik a jogdíjból.

Igazából nem is erről akarok beszélni, hanem Irene Cara születési évéről. Mintha az övé lett volna az utolsó generáció, amelyik ezzel még machinálhatott. Ma már mindenkiről beszerezhetőek a pontos adatok, de Cara egy időben öt évet is letagadott, 1964-et tüntette föl dátumként. Ma már persze akkor is öreg virágszálacska volna, akit a kaszás kíméletlenül lenyakazott, másfelől meg 63 évesen is nagyon ifjú még meghalni, de hát nem lehet a halált hamis évszámokkal eltéríteni, mint valami Woody Allen-történetben. Művésznevekkel sem, hiszen ő eredetileg Irene Escalera volt.   

irenecara.jpg

Fizetett hősök

Fizetett hősök

deniro.jpg

A kérdés az, hogy vajon egy jó színész felelős-e a tehetségéért, vagy ez is valami őskövületi elképzelés, hogy ha jó vagy, tessék minőségi filmekben játszani. Valahogy mi, boldog tehetségtelenek szeretünk erkölcsi kérdést csinálni a tehetségből. Dzsudzsák Balázsnak vagy Détári Lajosnak vajon a legjobb bajnokságokban kellett volna-e játszania, hogy még jobbak és jobbak lehessenek a nagy versenyben, vagy legyünk realisták: van tizenöt évük, szerencsés esetben, ennyi idő alatt kell annyi pénzt összeszedniük, hogy az már elég legyen hátralévő életükben. Minden más csak blabla.  

Az egész arról jutott eszembe, hogy tegnap ment a tévében A nagy nap (The Big Wedding) című film, ami egy közepesen szellemes monológgal kezdődik. „A házasság olyan, mint egy éjszakai telefon. Az ember azt mondja, igen, és aztán kezd csak fölébredni.” A magyar szinkronszokások miatt nem tudja az ember, hogy most ez egy Robert De Niro-film vagy egy Arnold Schwarzenegger-film, hiszen mindkettőjüknek Reviczky Gábor a hangja, aztán, persze, kiderül, ez egy olyan Robert De Niro-film, amilyenhez teljesen elegendő lett volna Arnold színművészeti tehetsége. De akkor mégis miért De Niro?  

Nincs kész válaszom a jelenségre, mármint a minőségi színészek nem minőségi alkalmazására. Arra azért emlékszem, amikor Max von Sydow Magyarországon forgatott, és a Stúdió ’nyolcvanakárhányban feltették neki azt a kérdést, hogy ő, aki Bergman-színész volt, most miért alakítja különféle kalandfilmekben a főgonoszokat. Nem is értette a problémát. Ez is munka, az is munka, amit el kell végezni. Nem attól jó Bergman, hogy ő játszik benne, és nem attól rossz valami, mert vele kell leszámolni az utolsó jelenetben.

Talán csak félreértjük magát a filmszínészséget. Nem hős a színész, és nem is kell hősnek lennie a kamerán kívül.

Bírni gyomorral

Bírni gyomorral

szomorusag.jpg

Nem tudom, másnak is feltűnt-e már, mást is idegesít-e, hogy a színházban és a filmeken olyan röviden hánynak. Ha eljön a pillanat, hogy megfordul az emésztés menete, akkor a színészekből mindig csak annyi jön ki, amennyi a szájukban elfér. Nyilván ennyiből is érteni kell, akármennyire is realista a színjátszás, de valahogy az ember mindig letottyan az egekből a földre, aha, nincs is semmi bajuk, csak ennyi gusztustalanság fér el a pofazacskójukban.

Aztán jöttek a Mohácsi-rendezések, szép, sugaras gusztustalanságokkal, először nem is értettem, hogy csinálják, de aztán feltűnt, hogy aki hány, az mindig valahogy a homlokához kap, szóval valahogy fel van rájuk szerelve valami hányózacskó, amiből kijön a sok ál-gyomortartalom.

Tegnap megnéztem A szomorúság háromszöge című filmet, amelynek jelentős része hajón játszódik, sőt viharba került hajón, tehát volt bőven lehetőség benne. És éltek is a lehetőséggel, például a képen is látható hazánk leánya, Sunnyi Melles (Melles Károly karmester lánya, és civilben Sayn-Wittgenstein hercegné) olyan pompásan és hosszan hányja tele a kamerát, hogy tényleg nem is tudom, hogy csinálták.

Nem ez a film egyetlen erénye.  

A vágány mellett tessék vigyázni

A vágány mellett tessék vigyázni

katsaris.JPG

Nem hiszek a fülemnek.

Egyébként is érdekes a koncert, eminens a szerkesztés, Beethoventől Schubertig, közepesen ismerttől a nagyon híresig, de közben az összekötő kapcsokat Liszt írta, egy Beethoven és egy Schubert átdolgozás, zongorára és zenekarra. Siker is van, a szólista Cyprien Katsaris mégis, ma is pompás virtuóz, szaladgálnak az ujjai az elefántcsonton (ha ugyan ez még az), jól érezzük magunkat mindannyian. Ennek megfelelően jön ráadás is, Katsaris elmélázva néz a zongorára, aztán elpöntyögi a hangokat.

Pí-rararam-pararam.

A pályaudvari szignál, mindjárt jön Szalóczy Pál, és bemondja, hogy a hetes vágányra szerelvény érkezik. Vagy nem jön, mert erre a témára játszik valamit Katsaris Liszt modorában. Virtuóz is, szép is, nevetünk is, ámulunk is. Mire a három-öt perces darab véget ér, leesik, hogy miért is ezt játszotta: a MÁV Szimfonikusok kísérte.  

Újabb Kodály-kérdések

Újabb Kodály-kérdések

kodaly1.jpg

Petrovics Eszter filmje (A mi Kodályunk – 2. rész) fölvet néhány helyesírási kérdést. Egyéb kérdést is, de csak a helyesírásnál maradva, nem tudok rájönni, hogy Hubay Jenő a gyönyörű betűkkel megírt feljelentő levelében vajon miért úgy ragozza Kodály nevét, hogy Kodályval. Egyszerűen így jött a kezére a szó (bár tényleg gyönyörű a levél külalakja, nyilvánvalóan tisztázatról van szó), vagy ő maga így mondta Kodály nevét. És ha így, akkor hogy? Kodáli? Kodáji?

Aligha fogjuk megtudni.

Egy másik kérdés, ennél talán lényegesebb, amikor Kodály arról beszél, hogy a Psalmus szövegét az ő idejében nemigen ismerték, ahogy ő fogalmaz, a filológusokon kívül nem ismerte senki. Nyilván ő azért ismerte, mert Kecskeméti Vég Mihály, mint neve is mutatja, kecskeméti származású volt, illetve még ez sem biztos, csak annyit lehet tudni, hogy meghalt 1567 után. Mindenesetre gyanús, hogy földik voltak, de az, hogy Kodály egyáltalán ismerte a művet, nem mindennapi irodalmi műveltségre utal. És ha van valaki, aki egyszerre zeneszerző és irodalmilag kivételesen művelt, ha mindig az énekelt zene jár a fejében, akkor hogy lehet, hogy ennyire kevés mondanivalója volt az operának? Tudom, ez szerencse is számunkra, mert nem ő komponálta meg a Kékszakállút, és, persze, Háry, persze, Székely fonó, de hol maradtak el a hagyományos operák?

Ezt se fogjuk megtudni.

Kodály a moziban

Kodály a moziban

kodaly_1.jpg

Van valami naivitás a forgatókönyvben, ahogy értelmes, okos, művelt fiatalok társalognak Kodályról meg a régi világról, tudtad, hogy Fischer Annie is koncertezett itt? Ilyeneket mondanak A mi Kodályunk című filmben, vagyis a film második részében, ami a Psalmus Hungaricusról szól. Számtalan kérdésem is van, majd talán elő is adom őket, itt van rögtön elsőre az, hogy a Psalmus után a Hungaricust biztosan nagy h-val kell-e írni.

De a film mégis jó, mert valahogy benne van az, ami a jó mesefilmekben, hogy fiamnak mondom, de nekem kell érteni belőle, úgy teszünk, mintha csak a gyerekeknek volna újdonság ez a sok érdekes dolog Kodályról és a Psalmusról, közben meg mindenkinek érdekes, a világ, ahol a legnagyobb magyarokat üldözik azzal, hogy nem igazi magyarok. Perényi Miklós, aki elmeséli a személyes élményeit Kodályról, igaz, hogy ennek semmi köze nincsen a Psalmushoz, de legalább megvan filmen a történet, ahogy az öreg zeneszerző megtapogatja a gyerek csellistát, és azt mondja, egy kicsit vézna vagy. Azzal nekilát fekvőtámaszokat csinálni. Mármint Kodály. Mármint hetven fölött.

És Kodály fegyelmi tárgyalása a Tanácsköztársaság (ha ugyan ezt most így kell mondani) után, ami úgy kezdődik, hogy föláll Dohnányi, hogy minden felelősség őt terheli, aztán föláll Bartók, hogy ha Kodályt zaklatják, akkor zaklassák őt is, mert együtt voltak ott. Mint valami ifjúsági regényben, vagy a Spartacusban, amikor minden rabszolga föláll, hogy én vagyok Spartacus, engem tessék kivégezni.

Tényleg éltek valaha óriások a földön.

A kis ő

A kis ő

Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait. Emlékszem, amikor ezt először olvastam, a Görög költők antológiájában, a szerző Paulosz, utólag sem tudom eldönteni, hogy ez szerkesztői ravaszság volt-e, vagy sem. Vagyis azt nem tudom, milyen ravaszság volt, be lehetett így csempészni Szent Pált az irodalomba, vagy azt lehetett mondani, hogy hát, kérem szépen, a Biblia is csak egy könyv, mindenféle dolgokat összeirkálnak benne.

Ma már mindegy. A hatása nem mindegy, mert voltaképpen mindig azt vártam, amit gyerekkorom óta tudtam, hogy a világ két táborra oszlik, de nem férfira és nőre, hanem gyerekre és felnőttre. És valamikor, többé-kevésbé észrevétlenül átkerül az egyik táborból a másikba az ember. Jobb nem sürgetni a dolgot, mert megvannak a felnőttségnek az előnyei, de mintha több volna a hátránya.

Az egész arról jutott eszembe, hogy tegnap néhány percet láttam A nagy Ő című műsorból, nyilván mindenki tudja, miről van szó, Árpa Attila szívéért, vagy valamelyik másik szervéért vetélkednek a szereplők. Elég meglepő, hogy ilyen műsor még egyáltalán létezik, de ez most mindegy. Elég meglepő a szereposztás is, öregapám kihízott pólóban csapja a szelet a lyányoknak, legalább azt nem lehet mondani, hogy a tévé kizárólag a vásárlóképes és vásárolni hajlandó korosztályt célozza meg. Persze, hogy mindenki alakít, Árpa a hódítót, a lányok-asszonyok az elábrándult nőket, de közben mindenki annyira gyerek. És ez igazinak is látszik, a figyelemre és a szeretetre való ácsingózás, hogy megint csak megerősítve érzem a régi meggyőződést: nagyon át vagyunk verve, legkésőbb Szent Pál óta. Felnőttek igazából nincsenek a világban.   

arpa-attila-.jpeg

Halhalál

Halhalál

pb120025.JPG

Nem tudok leszokni a piacon a halak bámulásáról. Nem mintha nagyon akartam volna, szóval ez nem valami töredelmes beismerése a jellemhibának, de valószínűleg órákig el tudnám nézegetni szegény, jégágyon heverő halottakat, a szemüket, ami egyáltalán nem kifejezéstelen, vagy a bőrüket, a makréla tigriscsíkjait, az orata fogait, meg a sok ismeretlent, mert tényleg még a nevüket, úgy értem, a fajtájuk nevét se tudom.

Tegnap újra elolvastam a Tükörponty című Kosztolányi-novellát, nem főmű, és tényleg nem is a legjobb, de a könyvön kívüli története is érdekes, mert afféle megtörtént bűnügy. Mészöly Dezső volt az egyik gyerek, aki addig-addig kérlelte a szüleit, hogy ne áldozzák föl az étkezés oltárán a fürdőkádban fickándozó, a novellában Frici névre hallgató halat, amíg egy szép nap a család fölkerekedett, és a Lánchídról visszadobta a Dunába a pontyot.

Valami hasonló történt nálunk is. Édesanyám fogorvos volt, és itthon, a magánrendelésén az egyik hálás betege egy pontyot hozott. Nálunk is a fürdőkádban úszott az állat napokig, bámultuk és sajnáltuk, szagoltuk a halszagot napokig. A boldog befejezés elmaradt, nem dobtuk vissza a Dunába (lehet, hogy az már nem is lett volna a halnak boldog befejezés), valaki (feltehetően a jó anya) fejbe somta az állatot a kés fokával (nem biztos, mert nem voltam jelen), megsütötték, megették. Én nem voltam a ragadozók között.

Furcsa módon a hal érkezésekor nálunk is volt egy író a lakásban, de hiába nézem a Nádas Péter összest, ez a történet nem szerepel benne.

A néhai bárány

A néhai bárány

Voltaképpen folyamatos meghasonlásban éljük az életünket. Azok mindenképpen, akik akár vallási, akár kulturális alapon érvényesnek érzik a tízparancsolatot, és nem is a legnyilvánvalóbb nehézségre gondolok, a paráznaság tilalmára, mert azt még csak megoldjuk valahogy: az, kérem, nem paráznaság, hanem szerelem. Na de azzal mit kezdjünk, hogy ne ölj?

Teljes kiszúrás. Hogyhogy ne ölj? Mi az, hogy ölni? Elvenni más életét, alapvetően azt gondoljuk, hogy a más az embert jelent, de erről nincs szó. Egyébként a törvényben sem, mármint a büntető törvénykönyvben, legalábbis amikor én tanultam, akkor az volt a paragrafusban, hogy „aki mást megöl”, de azt nem mondták, hogy mit jelent a megöl, nyilván ott emberre gondolnak, virágszedésért nem jár életfogytiglan, de ez az „elvenni más életét” túlságosan tág meghatározás, ebben benne vannak a növények. Az állatok biztosan. Mindenesetre nem megoldás a vegaság, nemcsak a növények lelki élete miatt, hanem mert a növényevéshez is rengeteg életet kell elvenni, állati életet, rágcsálókét és egyéb mezei kártevőkét, szóval olyan nincs, hogy valaki ne öljön. Vagy olyan van, de hogy az élete ne egy csomó másik élet feláldozását jelentse, olyan tényleg nincs.

Egyáltalán nem erről akartam beszélni, csak egy képről a Louvre-ban, pontosabban most a Louvre-ban, a Les choses kiállításon. Elég furcsa, hogy épp ezt kérték kölcsön, nem egy hagyományos Zurbarán-csendéletet. Amúgy csend van a képen, el kellene dönteni, hogy szegény bárány halott-e vagy csak hamarosan halott lesz. A szeme félig nyitva, de a lába össze van kötözve, mintha félni lehetne, hogy esetleg elszalad.

pb140178.JPG

Amióta először láttam a képet, azóta nem értem, hogy honnét tudja az ember, hogy itt másról van szó, nemcsak egy kosocskáról (nem Kokoschkáról, bár az is van most Párizsban, a Modern Művészetek Múzeumában). A báránynak nincs emberi arca, vagy nem feltűnően antropomorf, nincsenek sebek kezén, lábán, oldalán, nincs a közelében vallási jelkép, ott fekszik a fekete háttér előtt, és hiába nyugodott bele a sorsába, a néző nem nyugszik bele a bárány sorsába, valamit tenne, visszafordítaná a dolgokat, elvágná a kötelet, megsimogatná a bundát.

A tehetetlenségnek van ilyen ereje?

A kép címe egyébként Agnus Dei, ami egyértelművé teszi, hogy nemcsak egy néhai bárányt látunk, de valamiért akkor is tudtam, hogy ez a bárány más bárány, amikor még nem tudtam, mi a kép címe. Bármi, ami logikus magyarázatnak látszik, valahogy kevésnek tűnik, a színek visszafogottsága, a fekete háttér, a fehér állat, a keresztbe tett végtagok, igen, igen, de miért tart fogva? Főleg, ha az ő lábai vannak összekötve.

süti beállítások módosítása