Ezer sebből nem vérzik, de a torka mégis kissé véres a Nemzeti Galéria Dolce vita-kiállításának. Hogy mást ne mondjak, a cím nem épp telitalálat, Fellini filmje csak nagy akarással hozható kapcsolatba a magyar képzőművészek itáliai élményeivel. Viszont ha már ez a cím, akkor nyilván mégis be kell tenni némi filmrészletet, Fellinivel szemben Timár Péter – na, ne.

Nem nagy ügy, vagy nem akkora, mint a kiállítás egész, az a furcsa érzés, hogy éppen olyan bután jövünk ki, mint ahogy bementünk, sem megtapasztalni, sem megérteni nem lehet, hogy mi ez, amit átél egy művész Olaszországban, amit átél még ma is, ha szerencséje van, és kap ösztöndíjat. Épp ellenkezőleg: mintha Róma csak még egy hely volna, ahol ellőheti valaki a művészeti patronjait. Mondjuk van egy festő, aki egész életében gesztenyevirágokat fest. Kikerül egy évre Olaszországba, és ott is egész nap gesztenyevirágokat fest. Na jó, de olasz gesztenyevirágokat.

Attól még a művek jók (ha jók), és örülök, ha viszontlátom őket (ha viszont-, és nem először), de körülbelül ennyit tud a néhány terem.

Azért az egész elején látható néhány jegyzetfüzet, épületek, utcarészletek, tengerpart. Ezt az érzést ismerem. mikor fogynak a napok, é az emberre rájön a hisztérikus fényképezés, mindent megörökíteni, mindent hazavinni. Ebből fogunk élni az elkövetkező hónapokban.

Nem abból élünk, de az mindegy.

Legalább tizenhat éve láttam a Fodrásznőt. Amikor ezzel eldicsekszem, mindenki hitetlenkedik, hiszen a darabot csak 2013 óta játssza a Nemzeti Színház, de előtte ment Debrecenben is, ugyanez a rendezés, ugyanezekkel a szereplőkkel.

Tizenhat év, az színházban elég szép kor, és alapjában véve nem hiszem, hogy a darab tehet a szép koráról. Jónak jó, de túlságosan is emlékeztet a Cabiria éjszakáira, ugyanazt is mondja, vannak megtörhetetlen emberek. De nem úgy megtörhetetlenek, hogy csikorog a foguk, hanem hogy lepereg róluk a világ szennye, tiszták maradnak és naivok. Ha túlélik. A köztünk élő Dosztojevszkij-hősök. Valakinek hinni kell a létezésükben. Vagy nem is kell hinni, ott vannak a színpadon.

Tizenhat év szép kor, kicsit, nem is kicsit többet kell dolgozni a szereplőknek (Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Tóth László, Kristán Attila), hogy igazi duhajok, igazi mamlaszok, igazi fodrásznők legyenek, de megy nekik.

Még megy.

Örül a könyvbarát közönség, végre egy könnyen olvasható Spiró. És a címe is mennyivel jobb, mint az, hogy Padmaly. Repedt kályhámon macska ül.

Persze, hogy jobb, József Attila. Egy töredék kezdő sora.

Repedt kályhámon macska ül -
ne hadd, hogy szomorú legyek,
ne hadd motyognom félszegül
hogy élni kell és nem lehet.

Nem tudom, miért emlékszem úgy, hogy valamelyik verses lemezen egy másik változatot mondanak:

ne hagyj motyognom félszegül

amikor az istenhez megyek.

Végül is mindegy, inkább az az érdekes, ahogy József Attila megalkot egy sort, és nem nyugszik, amíg a sornak meg nem találja a megfelelő helyet. A repedt kályhához a Mondd, mit érlelt.

 Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki maga él, maga keres;
levesének nincs sava-borsa,
hitelt nem ád a fűszeres;
egy tört széke van, hogy begyújtson,
repedt kályháján macska ül,
ritmust lóbál az ajtókulcson,
néz, néz, s lefekszik egyedül?

És nem csak erről az egy sorról van szó, ott van a töredékben egy másik is, de az már négy évvel korábbam, 1927-ben megvolt. Az Ó Európa hány redő második versszaka így kezdődik

Ne hadd hogy szomorú legyek
Lucie nővérem hazavár
a gyilkosokban félelem
s a félelemben a halál.

Sétálnak a sorok verstől versig, József Attilától Spiró Györgyig, és törheti a fejét az ember, hogy Spiró mire gondolt. Élni kell, és nem lehet? Néz, néz, s lefekszik egyedül? Esetleg az Istenhez megy? Vagy csak megrepedt a kályhája, és ül rajta egy macska? 

Voltaképpen Bach-fesztivállá alakult át idén a Bartók Tavasz, de annyi baj legyen, jövőre majd Bach Tavasz lesz, és Bartók Fesztivál.

Baj ezzel tényleg nincs, három nagyszabású Bach-estre is sor került, és nekem már az első is eléggé tetszett, a h-moll mise, aztán jött a János-passió, az még jobban tetszett, tegnap meg a Húsvéti oratórium, plusz két húsvéti kantáta, igen-igen tetszett, és ha a Tavasz tovább tartott volna…

Igaz, tegnap John Eliot Gardiner vezényelt, új zenekarával, amely ránézésre többé-kevésbé a régi, a koncertmester Debreczeni Katival, aki ilyen szépen szerintem még nem hegedült Pesten. És miközben mindhárom Bach-koncertre elmondható, hogy az énekes szólisták nem az egeket ostromolták művészetükkel, ez tegnap volt a legkevésbé zavaró, pedig a tenornál még abban sem lehetett egészen biztos az ember, hogy egyáltalán énekel-e.

És ha nem? Akkor is szép az előadás. akkor is van lelke, de nemcsak lelke van, hanem valahogy éle is, megszólító és közösségteremtő ereje. Mintha mindenki új szerepbe került volna, nemcsak fent, a pódiumon, de lent is, ők voltak Bach zenészei, mi meg a hívek. Ha másé nem, akkor Gardiner hívei.  Bach hívei. És talán van még feljebb is.  

Elmúlt a húsvét, és még inkább elmúlt halottak napja, lassan közelebb van hozzánk a következő, mint az előző, de ez a kérdés is régóta foglalkoztat. A János-passión jutott az eszembe, a feliratot bámulva, amikor azt éneklik, hogy Barabás pedig rabló volt. Illetve nem ezt éneklik, ezt írják ki. Azt éneklik, hogy Barrabas aber war ein Mörder. Vagyis Barabás gyilkos volt. Luther így fordította, Bach ezt zenésítette meg. A modern Biblia-fordításokban már így szerepel, és ezek szerint a passió fordításakor is inkább a Bibliát használják, nem a német szöveget.

Nem olyan nagy különbség, lényeg, hogy Barabás nem volt rendes ember, vagy köztörvényes volt, még az is lehet, hogy rablásban és gyilkosságban egyaránt jeleskedett. Igaziból egy másik német nyelvű oratórium miatt izgat az egész, Brahms Német requiemje miatt, ahol a baritonária így kezdődik: Herr, lehre doch mich, dass ein Ende mit mir haben muss. A 39. zsoltár. De itt már a Luther fordította szöveg tényleg más, mint ami mai tudásunk szerint a zsoltárban van. Vagy nem is a mai tudásunk számít, hanem mondjuk a Károli-szöveg, az is úgy szól: Jelentsd meg, Uram, az én végemet és napjaim mértékét, mennyi az? Hadd tudjam, milyen mulandó vagyok. A Luther-szöveg a mai olvasónak inkább azt jelenti, hogy taníts meg, Uram, hogy az életemnek vége van, és hogy az életemnek célja van, és azt el kell hagynom. (Ha jól értem, nem a célt, hanem az életet, de ez egy kicsit homályos a szövegben.)

Nem azt mondom, hogy ég és föld a különbség, de mintha Brahms a zsoltárossal ellentétben még hinne az élet céljában. Hogy is ne hinne, hisz ott volt előtte a közvetlen cél, be kell fejeznie a Német requiemet.

Be is fejezte.

Egy teljesen fölösleges kérdés hajtott el a moziba: azt akartam tudni, hogy miért Hail Mary-küldetés a film címe. Van valami oka, hogy nem fordították le a Hail Maryt Üdvözlégy Máriára vagy Ave Mariára, vagy csak nem jött rá a fordító, mit is jelent együtt a két szó?

Ez sajnos nem derült ki két és fél óra alatt.

Sok más sem, pedig ez egy úgynevezett hard sci-fi, úgy írták meg, hogy akár igaz is lehessen, vagy legalábbis tudományosan legyen valami értelme.

Annak, hogy baktériumok falják föl a napot, de ha sietünk, akkor talán ki lehet deríteni, hogy mi az ellenszer. Vagy annak, hogy Ryan Gosling egy űrhajó fedélzetén is egész csinos frizurát tud vágni magának. Meg annak, hogy csak a földön öregszenek az emberek, ha idegen bolygóra kerülnek, akkor megállnak a fejlődésben. Meg annak, hogy a földi űrhajós végül egészen jól összebarátkozik egy beszélő burgonyával. Meg annak, hogy nagy döngve mennek egymásnak különféle tárgyak az űrben. És mi viszi a hangot?  

Ehhez képest nem mindegy, hogy miért Hail Mary a küldetés neve?

Teljesen el tudom fogadni Ryan Gosling sztárságát, mióta láttam róla ezt a gyerekkori videó ugrabugrát, pláne, van, aki erre született, hogy a többiek nézzék. De talán mégsem mindegy, miben.  

Mikor Petrovics Emil nekrológját írtam, és, persze, túlságosan is keveset tudtam róla, azt azért megemlítettem, mennyire tetszett, hogy a Jónás könyvében ketten éneklik az Úr hangját, egy tenor és egy basszus. Ez mekkora ötlet, a természetfölöttit természetfölöttivel kifejezni.

Ha nem is özönöltek a reklamációk, de több levelet is kaptam aztán, hogy ostoba tulok, hát ezt a megoldást igazán sokan alkalmazták, Stravinskytól napjainkig és holnapjainkig. Arra nem emlékszem, hogy az alkalmazók között előfordult-e akkor Schütz neve, de most előfordul.

Egy hónapja rakosgatom Bach Húsvéti oratóriumát asztalról asztalra, el ne felejtsem húsvétkor meghallgatni. Aztán mégis egy másik lemez akadt a kezembe, egy vinyl 1970-ből, Schütz Feltámadása. Teljes címén Historia der Auferstehung Jesu Christi. Van még hosszabb címe is: Historia der fröhlichen und siegreichen Auferstehung unsers einigen Erlösers und Seligmachers Jesu Christi. Jó régi a darab, 1623-as, és ma úgy tekintik, mint az első német nyelvű oratóriumot, bevezetés a Bach-passiókhoz. És tényleg: van benne Evangélista, aki mondja a történetet. Kevert a történet, nem marad meg egyetlen evangélistánál. Stílusát tekintve öszvér a felvétel, ez az előadók névsorából sejthető, az Evangélista Peter Pears, a karmester viszont Roger Norrington. Pont ettől az átmeneti jellegtől lesz váratlanul modern a hangzás, vagy váratlanul kortalan, nagy, modern hangok keverednek finom kórista-megszólalásokkal, gamba riszálásokkal. Az egész mai füllel teljes téveszme, és valahogy mégis friss, közelebb van Petrovicshoz, mint Monteverdihez. Persze, attól is, hogy Jézust ketten éneklik, két jó nagy hang, Robert Tear és John Shirley-Quirk.

Milyen jó, hogy ekkora ünnep húsvét, van idő még a Bach-oratóriumra is. Sőt, holnapra még jöhetnek a húsvéthétfői kantáták.

Legalábbis azt hiszem, díszzsebkendőnek hívják, amit az elegáns férfiak a szivarzsebükbe dugnak. Régebben csak arra kellett vigyázni, hogy a zsebkendő és a nyakkendő ne ugyanolyan mintázatú legyen, mostanra, hogy lassan eltűnik a nyakkendő a ruhatárakból, különösen az énekeseknél, akik nem szeretik, ha szorongatják a torkukat, még erre sincs gond.

Csak azért beszélek fölösleges hülyeségeket, hogy leplezzem a megindultságomat. János-passió volt a Vigadóban, Monteverdi Choir, English Baroque Soloists, vezényelt Peter Whelan, és ez most nagyon. Nagyon-nagyon.

Miért is? Mert a kórus elképesztő, tiszta, könnyed, és mégis súlyos. Mert a zenélés koncepciójában és apróságaiban is meggyőző, ahogy a nyitókórus tagolódott, szinte elhalt, aztán újraindult, fölkapaszkodott, és szólt, mint az álom. Ahogy két befejezése volt a darabnak, a Ruht wohl is tökéletesen lezárta a művet, ahogy belassult a végére, és mégis helye volt a zárókorálnak. Ami közben zajlott: a karból jöttek előre a szólisták, de valóban szólistává váltak, az alt még a kottáját is összecsukta, ne álljon közé és a közönség közé. Volt ebben valami operai indulat és közvetlenség, nem általában éneklünk, hanem nagyon fontos, amit mondani akarunk. Ebből a szempontból talán érdemes lett volna külön basszistát szerződtetni, az mégis különös, hogy Jézus meghal a kereszten, aztán énekel egy áriát.

És maga Jézus. Nemcsak kiemelkedik a vokális környezetből Konstantin Krimmel, de még hasonlít is.

Talán nem is baj, hogy énekel a halála után. Jelzi, hogy van még egy fordulat a történetben.

Szilágyi Béla átküldte Nádasdy Ádám egy régi versét - annyira régi, hogy ő ezzel felvételizett, ha jól sejtem, az opera szakra. Így kezdődik, hogy: 

Lehet, hogy rosszul emlékeztem, de Pier Giorgio Morandira mindig úgy gondoltam, mint akiben van valami. Lendület, muzikalitás, élet.

Hová lett? Ez a tegnapi kérdés, főleg a Nemzeti Filharmonikusok élén adott koncert első részében. Ami az igazi izgalom lett volna, többé-kevésbé ismeretlen Mozart művek, a d-moll Kyrie és részletek a Thamos kísérőzenéjéből.

Nem is ez a kérdés, hogy hová lett Morandi lelke ifjúsága, hanem hogy ha már egyszer odalett, akkor miért ezeket a darabokat választotta elmuzsikálni. Híres szerző kevéssé sikeres darabjait akkor szokás műsorra tűzni, ha van az előadóban valami elszántság: megmutatom, mekkorát tévedett a világ, a Thamos van olyan jó, mint A varázsfuvola. De ha szerinte sincs olyan jó, akkor mire megy ki a játék? Eljátszanak rondán és kifejezéstelenül néhány tételt azzal a céllal, hogy bebizonyítsák: tényleg igaza volt a világnak, amikor nem vett tudomást ezekről a zenékről?

Vagy máshol van a trükk? Mert a Rossini Stabat mater is nehéz sorsú darab, mindig magyarázkodni szoktak miatta, igaz, hogy kétes az ízlés, hogy operai hangon szól arról, kinek „lelkét kemény kardnak kellett kínzón általjárnia”, de rendben van, Babits is csak az őrült alliteráció lehetőségét látta meg a sorokban, Rossini meg a katonai indulóét, ha kard, akkor pamparampampam.

Különben ez éppen jól sikerült. A beugró tenor az ária előtt nagyot szusszant, megigazította a szemüvegét, de a magas Deszt úgy kifújta, mintha ennél egyszerűbb dolog nem is létezne a világban. Az igaz, hogy egyébként…

Talán ez volt az eszme: Rossini nem rosszabb, mint Mozart, vagy esetenként akár jobb is lehet.

Egyébként ez igaz. Meg a fordítottja is.