Holnaptól moziban az új Értelem és érzelem, nem mintha bármi baj lenne a régivel, csak hát elmúlt harminc év. Az ember a régit úgy nézi, hogy jaj, milyen fiatalok voltak, illetve, hogy Kate Winslet jaj, már akkor sem látszott fiatalnak, úgy látszik, ő öregen született. Ezért kapott Emma Thompson Oscart, de nem mint színésznő, hanem mint forgatókönyvíró, jelezve, hogy nem nagyon kell neki eljátszania az okos lányt – az is volt. Most is az, csak nem lány.

Minden emberöltő megérdemli a maga Értelem és érzelem moziváltozatát, és remélhetőleg érdeklődés is lesz rá, és megérjük a következőt is. Az arra következőt már nehezebb garantálni.

A lényeg azonban a mostani, hogy nem sztárokkal dolgozik, hanem csöndesebb színésznőkkel, akik pompásan feloldódnak a szerepben, egyszerre régi és mai arcok, harsányabban viccesek, mint a régebbiek. És a férfiak? George MacKay olyan kétségbeesetten tud nézni a National Galleryben, hogy én azért a két percért sem sajnálnék két órát, de a két óra csupa ilyen két percből áll.

Női film, hogy valami kevéssé meglepőt mondjak, ahogy a stáblistát olvasom, az alkotók között mintha csak nő volna, leszámítva a zeneszerzőt és az operatőrt. Mit keres a nézőtéren a férfiember? Nem tudom, de önmagát találja, önmaga égi mását, akit szeretnek a nők, és meg akarják szerezni férjnek, és aki nem mérhetetlenül idétlen balfácán, hanem igazi, érzelmekkel küszködő ezredes, csöndes és mély, és mégis fölfedezik a nagyszerűségét, csak be kell sétálnia a boldogság kapuján.

Még több ilyet.

Picasso – Bacon kiállítás van Bécsben, az Albertinában, és az ember felkészül a kegyetlen valóságra. Persze, Picasso megítélése sokat változott, még mindig változik, de azért egy közös kiállítás vele... Nem az lesz, mint a híres és vicces fényképen, ahol a ruhátlan és a felöltözött Maya van egymás mellett, a ruhásat senki nem nézi, a meztelen előtt meg sorban állnak? Picasso lesz a meztelen.

Végül is mindenki előtt sorban kellett állni, egy ifjú nem is állt, hanem ült, és Bacon pápa-portréját másolta. A legtöbben pedig egy Baconhöz tartozó feliratra voltak kíváncsiak. A képen két pucér férfi gyömöszöli egymást az ágyon, azt is lehet tudni, ki a két férfi: az egyik Francis Bacon, a másik egy bizonyos Peter Lacy. Hát jó, jó, de ilyet egyáltalán lehetett? Peter Lacy 1962-ben halt meg, a homoszexualitást pedig csak 1967-ben dekriminalizálták Angliában. Mi ez? Önfeljelentés?

Nyilván az. De ravaszul. Mikor Bacont megtámadták, hogy miket fest, csak kacagott a támadók műveletlenségén. Hiszen ez csak egy kocka, Eadweard Muybridge birkózókat ábrázoló fényképsorozatából. A 19. századból. Tessék felkészülni, homofóbok.

Azt azért szokni kell, hogy az ember jó barátjának a fényképe kint van a bécsi operaház falán. Persze, ez digitális faliújság, szereposztással és a szereplők képével, de az egyik ő, Kálmán Péter, Sulpice-t énekli Az ezred lányából. Emlékszem: régestelen régen a svájci Bielben egy gimnáziumi díszteremben előadott Carmina burana után két gimnazista lány megvárta a művészt, és aláírást kért tőle, és azt gondoltam, hogy lám, elkezdődött. Azután hosszú éveken át úgy tűnt, hogy tán mégsem kezdődött el, vagy el sem kezdődik, de most itt bravózza Kálmán Pétert a wiener közönség, megvárják a művészbejárónál, mellé állnak közös fényképre. Tényleg elkezdődött.

És úgy szeretik, hogy azért az előadásnak van egy fantasztikus férfi főszerelője, Xabier Anduaga. Külsőre a fiatal José Carreras, de a magasságai! A testmagassága is, de a kilenc magas C, amit pompásan elfúj a megfelelő pillanatban, mit elfúj, tartja, tartja, a közönség ájuldozik, és minden oka megvan rá.

31 éves Xabier Anduaga, már minden fontos helyen énekelt, remélem, valaki szervezkedik, hogy Budapestre is eljöjjön.  

Ifjan egyáltalán nem értettem, hogy miért panaszkodnak a muzsikusok a városi zaj ellen. Persze, hogy zaj van, azért város, autók vannak, és autókat kell túlszirénázni, ez az élet. Végül is a szimfonikus zenekar sem valami halk dolog, száz hangszer már komoly ricsajt csinál, ha akar.

Aztán peregnek az évek, és most ott tartok, hogy ha összeszámolom, kik az emberiség ismeretlen, de közös ellenségei, csupa zajkeltő feltaláló jut az eszembe. A lombfúvó feltalálója, aki kieszelte, hogy a leveleket minden értelmes ok nélkül lehet fújdogálni egyik sarokból a másikba. Nem lesznek ettől kevesebben, és ha jön egy szellő, akkor lehet elölről kezdeni, de addig is szabad brummogtatni a gép motorját. Aztán aki kitalálta, hogy a fiatalok átalvető szerűen a nyakukba akaszthatnak egy hangszórót, amit a telefonjukhoz csatlakoztatnak, és akkor úgy sétálgathatnak az utcán, hogy közben nem kell beszélgetni. Mert nem is lehet. Szerencsére ez mintha kezdene kimenni a divatból.

Nem úgy a gurulós bőrönd, ami csatát vagy háborút nyert. Mindenki azzal utazik, mindenki vonszolja maga után a kockakövön, vagy bármi más kövön, és a legtöbb dobog, susog, zizeg, súrlódik, zötyög.

Miért nem költözöl el, ha ennyire zavar? De hogy költöznék el a szimfonikus zenekarok közeléből?

Meghalt a napokban Stephen Kovacevich, a többnevű ember. Úgy értve, hogy amikor először hallottam őt, még Stephen Bishop-Kovacevichnek hívták, mikor másodjára, már Stephen Kovacevich lett. Nem tudom, volt-e közben Stephen Bishop is. Általában véve nem nagyon taktikus dolog egy előadóművésztől, ha változtat a nevén, és nem a pálya legelején teszi, de neki különösebben nem ártott. Nincs a névváltoztatás körül semmi titokzatos, Kovacevich volt a vér szerinti apja, de a szülők hamar elváltak, és az anyja hozzáment Bishophoz. Mindkét apa nevét viselni nagyon tisztességes, de a név így talán túl hosszú volt, és végül is sok Steven Kovacevich nevű zongorista sem szaladgált a világban, nem keverték össze senkivel.

Amerikai születésű, de Londonban élt, tanulni jött át, és elindult a karrierje, többször járt Budapesten is. Lemezen elég jól dokumentált művész. Amikor azt kérdezték tőle, mi az, amire büszke, azt mondta, a Brahms 2. zongoraversenyre és a Bartók 2.-ra, mindkettőt Colin Davis vezényli.

Bartók 2.? Nem érdektelen felvétel, de nekem semmi bartóki nincs benne, pörgeti, de az egész úgy szól, mintha Prokofjev volna, inkább azt tanulja meg az ember, hogyan hallják, hogyan érzékelik és értik Bartókot azok, akik nem magyarok. Tulajdonképpen megkönnyebbülés, hogy úgy is van értelme, szerethető, büszke is lehet rá az előadó.

Hát ez mellé ment. Nem is kellett elhajolni előle, egyszerűen elszállt az űrbe.

Talán reménykedni sem kellett volna olyan darabban, aminek az a címe, hogy A világtörténelem legjobb színdarabja, nyilván poén, mint a világ legjobb vicce a Monty Pythonnál, amit nem lehet továbbadni, mert mindenki belehal a nevetésbe.

Itt erről szó sincs. Vannak azért poénok, vihi-vihi, de ehhez Szinetár Dórának nincs különösebb érzéke, mármint az elmondásukhoz, nem nagyon nevet a nézőtér. Megjegyzem, ez csak a főpróba volt a Centrál Színházban, mindenki lenyugodhat a bemutatóra. Hogy akkor mennyivel lesz jobb, nem tudom.

Mert most csak ez van: kardigános nő mesél, hogy megállt az idő (az égen néma állócsillagok), kardigános bölcsességek szólnak életről és világról, magányos emberekről, akik megtalálják egymást, ha szerencsés módon egymással szemben laknak Manchesterben, a Preston Roadon. És ennyi. Rendezői ötletként megkapjuk, hogy a felidézett szereplőket különböző cipők és papucsok képviselik, ezeket le is adják a nézőknek, akik nem tudják, mit kezdjenek a kezükbe nyomott lábbelikkel. Azt hiszem, ez még az eredeti produkcióból van, őket tessék szidni. Amúgy illusztratív színház, ha azt mondják, besötétedett, akkor besötétedik, ha a szomszéd gyerekek csúnyán beszélnek, akkor csúnyán beszélnek.

A munka benne van, megtanulni egy másfél órás monológot mégis feladat. Elmondani, az már nem feladat, hanem tehetség. Volna. A végén egyetlen súlyos és égető kérdés maradt bennem: vajon miért írják a színlapon a világtörténelem szót nagy kezdőbetűvel?

Valamilyen Gauguin művészetébe beavató képeskönyvben láttam ezt a kettős portrét, kettős portré két festő által, Pissarro lerajzolta Gauguint, Gauguin pedig Pissarrót. Akkor jöttem rá, milyen hülyeség a Maugham regény, Az ördög sarkantyúja. Már úgy értem, hogy olyan azért nincs, hogy az embert nem érdekli semmi, nincs is benne semmiféle tehetségre utaló jel, aztán egyszerre nagyot álmodik, és elkezd remekműveket létrehozni. Mert az ördög sarkantyúzza, legalábbis a magyar fordításban.

Inkább ez lehet, hogy van ez a nyugtalan kéz szindróma, Gauguin mintha folyton csinálna valamit, farag, mintáz, rajzol, amíg nem bírja tovább, és főállásban rajzol, fest, nyugtalankodik. Nyilván Maugham nem ezt akarta megírni, inkább valami elképzelt zseni elképzelt életrajzát, de a valóság igazibb.

Nem is ez az érdekes, hanem a mű, amit valaha az albumban láttam és csodáltam. Most meg itt lóg a Szépművészetiben, február végéig.

Ezért irigyelni fogják Roisín O’Donnell hősét a magyar olvasók: Ciara három kicsi gyerekkel és egy angoltanári diplomával, egyedülálló anyaként képes arra, hogy kikapaszkodjék a legelkeserítőbb kvázi-hajléktalan helyzetből, házat béreljen, és neveli a kislányokat. Írország. Kemény emberek, még keményebb asszonyok. Fészket raknak, ha kell, egyedül. Nyilván ezért is Fészek a regény címe.

Egyébként ismerős világ, körülbelül ugyanazt látják a főhősök az utcán, a boltban, ugyanúgy nevelnek, ugyanúgy kötik le a gyerekek figyelmét, ülj le a telefonnal vagy a tablettel, és nézd az állatos videókat. Ugyanazok a zenék szólnak a hangszórókból, a legjobb esetben Dubliners.

A férfiak ott is szemetek, talán kevésbé, mint itt, nem csattan el pofon, csak folyik a manipula, hazudás, szexuális leigázás, megalázás és függésben tartás. Nem lennék Írországban se férfi, se nő.  

Tulajdonképpen hervasztó. Lehet, hogy túl sok regényt írtak mindenféle szívtelen női bestiákról, kiknek egyéb elképzelésük sem volt az életről, mint tönkretenni és kifosztani a férfiakat, de biztosan nem az a megoldás, hogy akkor olyan regényeket kell írni, amelyben a férfiaknak nincs más vágyuk, mint tönkretenni a nőket. Vagy az inga leng ide és oda, és a végén majd megáll a normálisoknál?

Hallgatom Kemény Lilit, ahogy fölolvassa a Nemet, hallgatom, nem szorgalommal, de élvezettel, és arra gondolok, hogy talán annak a könyvnek ez az igazi műfaja, nem olvasni kell, hanem hallgatni, ahogy mondja, mondja, ez történt, aztán azt mondta, mire én azt válaszoltam, és közben eltelt egy év. Végül is innét indult az irodalom.

Most meg ott vagyok, ahol valóban indult, a Lövőház utcában a Színkör Lakásszínházban. Gyabronka József olvassa föl az Iliászt. Azon a felismerésen, hogy Homérosz leginkább hallgatva jó, már túl vagyok, sokat hallgattam, valamikor megvolt az Odüsszeia a rádióból kazettára véve, Latinovits, Básti, Mádi Szabó Gábor, nem lehetett abbahagyni, az ember inkább még egy, két, tíz kört ment a kocsival, amíg véget nem ér az epizód. Igazi környezetszennyező Homérosz. De az Iliász…

Fantasztikus, úgy, ahogy van. Próbálom megosztani a rajongást, most ki is tetszik igazán, Homérosz, Devecseri, Gyabronka. Mind, mind. Gyabronka, ahogy eleinte egy kicsit bizonytalan, mennyire dramatizálja az eseményeket, aztán belezökken, megtalálja az utat, és le nem térne róla. Olvassa, és az ember elhallgatná a végtelenségig, mint ahogy valamikor elhallgatták vacsora után a görögök. Nem sokat változtunk.  

Szörnyű is, persze, hogy szörnyű, Menelaosz már megkegyelmezne az egyik trójainak, aki a térdét átkulcsolva könyörög az életéért, váltságdíjat ígér, de jön Agamemnón, elfelejtetted, hogy milyenek ezek a trójaiak? Fogja a dárdáját, és belevágja a trójai lágyékába, aztán sarkával a testére tapos, és kihúzza belőle a dárdát.

Ez ma is fáj. Főleg, mert az ember érzi, legjobb esetben is csak másodosztályú hős lehetne Trójában. Az első osztályúak nem könyörögnek az életért, tudják, hogy el van döntve minden. Ha valamiért könyörögnek, az a holttest, ne gyalázd meg a testemet, Akhilleusz, add ki atyámnak, hadd temessenek el tisztességesen.

Szó sem lehet róla. Akhilleusz átfúrja Hektór lábát bokánál, a szekér mögé kötözi az elesettet, és arccal a porban hurcolássza.

Ennél a résznél Gyabronka már nem néz a papírba, amíg mondja, a közönséget figyeli, Priamosz jön, Hermész átvezeti az akháj táboron, egészen Akhilleusz sátráig. Az öreg király kikéri a fia holttestét, és meg is kapja, viheti haza. Kilenc napig siratják, a tizediken eltemetik, a tizenegyediken folytathatják a háborút.

Most úgy tűnik, erről a tíz napról szól az Iliász. Amiről nincs is mit mondani, mert nem ölnek meg közben senkit. Csak élnek, mintha örökké lehetne.

Illő borzongással olvastam Tim Janus halálhírét. Negyvenkilenc évesen? Nem csoda. Tim Janus versenyevő volt, ebben a minőségében elképesztő dolgokra volt képes, hat perc alatt megevett 141 darab nigirit.

Aztán megnéztem egy fényképet róla: teljesen normális testalkatú ember volt, inkább sovány, mint kövér, a halálát sem elhízáshoz köthető betegség okozta, hanem tüdőrák. Amúgy is régen visszavonult már, de fénykorában tényleg ilyeneket tudott. Öt kiló rámen nyolc perc alatt, három és fél kiló csirkeszárny tizenkét perc alatt. Csontok nélkül. És minden kategóriában indult, evett hot dogot, pillecukrot, karácsonyi pulykát, tiramisut.

Közbevetett kérdés: honnét tudják, hogy ki nyert tiramisuban? A válasz egyszerű, mindenki ugyanannyit kap, és a versenyidő leteltével lemérik a tányérokat. Ezt átlátva Tim Janus úgy evett, hogy inkább a krémet, és kevésbé a piskótát, mert az könnyebb.

Szóval ezek többé-kevésbé igazi sportolók. Olyan jól azért nem keresnek, hogy csak evésből megéljenek, ha valahol a sportban megmaradt még az amatőr szellem, az épp itt van, az evőművészeknél, abba is hagytam a sóhajtozást, hogy a világ, amit annyira szeretünk, megérett a pusztulásra. Nem érett meg.