A Schindler listája ment a tévében, inkább hallgattam, mint néztem, leginkább Itzhak Perlman dús hegedűhangját. Ez is nagyon érdekes, amikor valakinek a hangszere hasonlóan szólal meg, mint a saját hangja. A legjobb példa Louis Armstrong, szerintem teljesen egyértelmű, ha trombitál, vagy ha énekel, hogy a két hanghatás ugyanattól az embertől származik. Perlmannek, ez talán köztudomású, olyan szép basszus hangja van, hogy a James Levine vezényelte Tosca-lemezen ő énekli a börtönőrt.

Perlman egyébként az idén múlt nyolcvan éves, aligha fogjuk a hegedűjét hallani, de nem is ezen akadtam aztán meg, hanem a zeneszerző életkorán. John Williams 93.

Valaha a rövid élet egyik biztosítéka volt, ha a z ember zeneszerzőnek állt. Mozart 36, Schubert 32, Beethoven 57, de ő kettővel fiatalabbnak hitte magát, mert az apja, hogy jobban el tudja adni csodagyerekként, szélhámoskodott a korával. Debussy 56. Vannak kivételek, Haydn vagy Stravinsky és Kodály, de az alap az, hogy nem a komponálás a hosszú élet titka.

Ma meg Philip Glass mindjárt 89, Steve Reich egy évvel idősebb, Arvo Pärt is elmúlt 90, Kurtág februárban 100. Hol egy üres kottapapír?   

Az utóbbi hetek legmenőbb kortárs zenei lemezének az a címe, hogy Növények. Így, magyarul. Pedig nem is magyar a szerző, Thomas Adés írta a darabot, hét magyar vers megzenésítése, a lemezen Károlyi Katalin énekel, a Ruisi vonósnégyes játszik, és hogy az egész még meglepőbb legyen, a dalciklus után egy Haydn-vonósnégyest illesztettek. Egyáltalán nem vész össze a két mű, se a két komponista.

Igazából semmit sem tudok az egészről, Adés régóta a zenei figyelem középpontjában áll, emlékszem még az első dokumentumfilmre, ami róla készült, robogózott Angliában, ami, tekintettel az esős időjárásra, nem is olyan nagy kéj. Májusban meg itt volt a Bécsi Filharmonikusokkal, saját zongoraversenyét (is) vezényelte. Hogy jutott eszébe magyar verseket megzenésíteni?

Talán Kurtág miatt, hiszen olyan az egész, mint egy megszelídített Kurtág-ciklus, és ha a hallgató tud magyarul, elcsodálkozhat, hogy Adés is tud magyarul, legalábbis a versek minden szavát érti, úgy zenésítette meg, a Kertész leszekben csíp a csalán, a Gyökérben sír a fűrész. Nem is sír, de sííííííííííííííííír, és az énekes, miután valószínűtlenül sokáig tartja a szót, még utána sem vehet levegőt, ki kell préselnie azt is, hogy fejem felett. Hogy szövegértés nélkül milyen lehet a dalciklus, nem tudom, de hát kapott díjakat, talán úgy is élvezetes. A bemutató fent van a YouTube-on, 1600-an megtekintették, 43 felfelé mutató hüvelyk.   

De annak is, aki érti a szöveget, beszél magyarul, mekkora felfedezés, nemcsak a zene, de a cím. Amit Adés mond, hogy a szó, növény nem arra utal, hogy valami zöld, szilárdan áll a földben, vagy bármi, hanem arra, hogy növekszik, gyarapodik, fejlődik. Pozitívabb a nyelvünk, mint mi magunk.

Tényleg csak, vagy majdnem csak a legjobbakat lehet elmondani a Müpában előadott Nabuccóról, zenekar, karmester, a címszereplő, Amartüvshin Enkhbat négy fal között (a képen pont négy falon kívül látható) csodálatos hangjáról. El is mondom majd alkalomadtán, de most inkább a furcsaságokat. Például hogy valaki csak két mondatot énekelt, mégis kottából. Rendben van, biztos izgulós, emiatt nem is jött ki a színpad elejére a meghajláskor, ebbe viszont nem avatták be a Müpa személyzetét, így volt egy kislány, aki behozott egy csokor virágot, aztán szépen ki is vitte. Remélem, megtarthatta.

A felirathoz Anger Ferenc fordítását használták, aminek nem sok értelme volt, mert ő énekelhető magyar librettót készített, ennek megfelelően egyáltalán nem pontos, viszont vannak benne, nyilván szándékosan nyelvi modernségek, hogy csökkentsék a szakadékot a régi mű és a mai közönség között. ennek megfelelően aztán Nabucco arról panaszkodik, hogy őt megvezették. Megvezették? Ezt a szót először Frei Tamástól hallottam, amikor arra adott magyarázatot, hogy miért egy orosz zöldségestől kérdezte meg, mennyiért merényelné meg a magyar miniszterelnököt. Megvezették. Rendben van, de Nabuccót még félrevezették. Legalább az igekötővel jelezni kellene, hogy nem ugyanaz a kaliber.

Terjed a neten a Whitney Houston Challenge, vicces, nem veszélyes és nem is teljesíthetetlen: el kell találni a dobütést az I Will always Love You végén, mielőtt az énekesnő belekezd az and I-I-I-I éneklésébe. Az emberek nagy többsége elsieti, aztán, aki rájön, hogy a többiek elsiették, az meg lekési. Aki eltalálja, az meg boldog.  

Hogy a kihívásnak Whitney Houston a neve, az jogos, mert az általa énekelt feldolgozáshoz kötődik, de el szokás felejteni, hogy a dalt egy másik énekesnő írta, Dolly Parton. Általában eléggé gyanakvó vagyok az énekesnők által írt slágerekkel kapcsolatban, lehet, hogy semmi okom nincs rá, de egy kicsit nehezen tudom elképzelni, hogy Mariah Carey írta volna az All I Want For Christmast. Valahogy logikusabbnak látszik, hogy jön egy ismeretlen tehetség, eladja a dalát a hírességnek jó pénzért, az meg kockáztat, ha siker lesz a dalból, a jogdíjakból bőségesen megtérül a befektetés. Mindenki jól jár.

Hanem az I Will Alwayst mintha tényleg Dolly Parton írta volna. Beleillik az életrajzába, illik a hangjához, és amikor fölhívták a hírrel, hogy a Több, mint testőrben Whitney Houston énekli majd a dalát, azt mondta, de jó, kíváncsi vagyok, mihez kezd majd a harmadik versszakkal.

Milyen harmadik versszakkal?

Kiderült, hogy a feldolgozók nem az eredeti felvételből dolgoztak, hanem a Linda Ronstadt-féle változatot használták kiindulásként. Ha nem hívják föl akkor Dolly Partont, nincs harmadik versszak, nincs benne a dobütés, és akkor mivel szórakoznának a mai fiatalok?

Biztosan ez a művészet, vagy a művészet egyik formája: hogyan tegyem azt, ami velem történt általánossá és mindenki számára érdekessé. Még akkor sem könnyű, ha a történet magában érdekes. Carla Simón filmrendező szülei meghaltak fiatalon (úgy értem, ők is fiatalok voltak, meg Carla Simón is) AIDS-ben, a lányt a rokonok nevelték föl, filmrendező lett, a Zarándoklat a harmadik filmje. Megy a szülei, leginkább az apja után, mi lett vele, miért lett AIDS-es, egyáltalán: mikor halt meg, miért nem találkoztak soha.

Két óra alatt minden kiderül. És közben lát az ember óceánt, vitorlást, madarakat, delfineket, galíciai népszokásokat, meztelen nőt, és közben gyalázza magát, amiért olyan közönyös, hogy unja az egészet. Ne hülyéskedj, mégis Cannes-ban versenyzett a film, ahhoz már kell valami.

A lány elindul az anyja naplójával a kezében, hogy kiderítse, hogyan találtak a szülei egymásra, hogyan találták meg együtt a heroint, hogyan kapták el együtt az AIDS-t, nem lehetek ennyire korlátolt, hogy az egészről a Mamma mia! jut az eszembe. Abban is volt tenger, de abban jobbak voltak a dalok.

A régi vicc szerint abban különbözik Karinthy Ferenc Hamlettől, hogy ő még véletlenül sem találkozott atyja szellemével. Na most ugyanez a poén Franco Zeffirelli esetében már csak azért sem használható, mert ő nem ismerte az apját, így ha esetleg találkozott is vele, nem tudta. Viszont az anyja…

Zeffirelli emlékezései szerint elment egy ízben Los Angelesben általános kivizsgálásra. Csodálatosak az értékei, az orvosok gratuláltak. De éjjel, álmában megjelent az anyja, főzőkanállal a kezében, fejét csóválva: nem lesz jó ez az orvosi vélemény. Zeffirelli tehát visszament, még egy kivizsgálást kért. Semmi. Vagyis tényleg minden rendben van. Éjszaka, álmában megint megjelent az anyja, Franco, ezek az orvosok cretinók, menj el még egyszer. Zeffirelli, mit volt mit tenni, harmadszor is felkereste a klinikát, és az újabb vizsgálat kimutatta, hogy bizony, az anyjának igaza van, prosztatarák.

Azon gondolkodom, miért nem mondta neki az anyja szelleme már az első alkalommal, hogy fiam, neked prosztatarákod van.

Nem tudom, mindenkire ilyen hatással volt-e a tegnapi Arabella-közvetítés, hogy te jó ég, ez is mennyire jó opera – rám igen. Nem mintha a legnépszerűbb Richard Strauss művek közé tartozna, és nálunk mintha még az eszméért kellene harcolni, hogy Richard Strauss igenis nagy-nagy operaszerző volt.

Az eszméért azonban neki is harcolnia kellett. Amikor az Arabellát írta, épp válságba került az együttműködése Hugo von Hofmannsthallal, és, ahogy az a jól bevált partnerek között szokás, a válságért egymást okolták. Vagy legalábbis Strauss Hofmansthalt okolta, írt neki egy levelet, hogy minden olyan, mint A rózsalovagban, csak gyengébb és unalmasabb. Hofmannsthal meg visszaírt, hogy úgy látszik, a kapcsolatuk olyan lett, mint egy régi házasság, már nem inspirálják egymást.  

Szerencsére nem csak ezt írta vissza, hanem elküldte Arabella első felvonás végi monológjának szövegét is. Amire Strauss az egész opera leginkább lélegzetmegállító zenéjét írta, a brácsaszólós áriát. És küldött egy táviratot is, forró köszönettel és gratulációval. Csak azt már Hofmannsthal nem kapta meg. Megírta a monológot, és másnap meghalt.

Hát így tessék hallgatni. Tudom, hogy meghalnak mások is, akik semmilyen monológot nem írnak, meghalnak olyanok is, akiknek nem Richard Strauss zenésíti meg a sorait, de mégis.

Azt lehetett sejteni, akár az Aranyéletből is, hogy Olasz Renátó nem elégszik meg annyival, hogy ő legyen a következő generáció a filmekben, amíg ki nem öregszik a szerepkörből, és tényleg nem.

Nem mintha nagy megsejtő volnék, azt hittem, én leszek az egyetlen a moziban, és ehhez képest egész tisztes volt a nézőszám, persze csak a kisebbik teremben, a Puskinban, de az se baj. Minden csillag a film címe, Olasz Renátó rendezte, játszotta, az utóbbit nem egyedül, de jók a színészek, már akik színészek, akik nem, azok is jók. És szép is a film, amire egyáltalán nincs fölkészülve az ember, és értelmeske, már ha sikerül az első benyomásokon túllépnünk nézőként. Az első benyomás az, hogy nem szeretnék Tiszavasváriban élni. A második az, hogy miért, Budapesten szeretnék? A harmadik, hogy miért, Dániában szeretnék? Mégsem egy életről lebeszélős film, csak amolyan felnövős. Kicsit a BÚÉK igaz változatban, és nem újévkor, hanem karácsonykor, nem jön új év a régi után, csak a másnap. Ezek vagyunk, innét jöttünk, ide érkeztünk, és még nincs vége.

Low budget vagy no budget film, és néha még így is sok, az időnként bekószáló fehér (szürke) lovat akár ki is lehetne hagyni belőle, bár bájos gebe, vagy, ha jól láttam a stáblistán, két bájos gebe.

Össze kellene állítani a biztatóan sikerült magyar első filmek listáját. Álmodozások kora, Az én XX. századom, Minden csillag.

Magamtól ezt elengedtem volna. Kessler-nővérek, érdemben soha nem is láttam őket, jobban emlékszem a paródiára, mint rájuk, Balázs Péter és Szombathy Gyula, nőnek öltözve, de bajusszal jöttek le a lépcsőn, és azt énekelték a New York, New York dallamára, hogy „két Szexler-nővér”. Régi szórakoztató tévéműsorok sztárjai, akik még egyszer, utoljára bekerültek a hírekbe, a közös, asszisztált öngyilkosságukkal. Ámbár, ha asszisztált, akkor nem is ön-.

Aztán egy barátom átküldte ezt a felvételt.

És ugyanazt csináltam, mint a felvételen az amerikai stúdióközönség, kicsit bambán vigyorogva néztem őket. Szépek, az rendben van, erre lett fölhúzva a történetük. De annyira jók, ahogy mozognak, könnyedek, szellőcskék, és az egész koreográfia valahogy hosszú, nem ismétlődik, idelépnek, odaszökkennek, nem kiszámítható, Szép Ilona, és rögtön kétszer.

A Kessler-nővérek voltaképpen NDK-s lányok voltak, bár 1936-ben születtek, de Lipcsében tanultak balettozni. Az apjuk, állítólag vad és iszákos ember, otthagyta a családot, és nyugatra távozott. Egy idő után ők is mentek, Düsseldorf, Párizs, Róma a legfontosabb lakóhelyeik. Az évek során megszokták, hogy mindig és mindenben csak egymásra számíthatnak. Együtt laktak, vagy, ha jöttek pasik, akkor a szomszéd lakásban. Egyik nap az egyik főzött, másik nap a másik.

Ennyit a média-öngyilkosságról. Mert nem akartak egymás nélkül élni, mondták, hogy együtt szeretnének meghalni, de végül nem együtt lettek betegek, csak az egyik kapott sztrókot. Csak segítettek a tapintatlan sorsnak.

Nem tudom, más is így érezte-e, amikor jött a hír, hogy leégett a párizsi Notre-Dame, hogy nahát, ezek a barom franciák, nem tudtak rá vigyázni. Ott van náluk az emberiség nagy, közös kincse, ők meg hagyják, hogy lángra lobbanjon, füst szálljon föl belőle, olvadjon az ólom, törjön az üveg. Rettenetes.

Erre is jó ez a film, A feltámasztott Notre-Dame, hogy legalább utólag jobban értsük az eseményeket. Nem is az eseményeket, hanem a következményeket. Mert a Notre-Dame áll, újra látogatható, az ember bemegy, megállapítja, hogy rémes, minden új benne, és hiába tudja, hogy nincs ezzel semmi baj, csak elölről kezdődik a közös történetünk, mármint az emberiség és a Notre-Dame közös története, nem jók a színek, semmi sem az, ami volt, hiányzanak az évszázados piszkok, foltok, szürkeségek.

Amelyek, persze, nem voltak évszázadosak, a 19. század közepén már átesett a templom az első, nagy restauráción, aztán 1963-ban a nagy homlokzati tisztításon, régesrégen túl vannak már azon a vitán, hogy mit szabad és mit nem szabad letisztítani. Persze akkor is döbbenetes a mai technika, hogy a falakat belül folyékony latexszel kezelik, ráfújnak a falra valamit egy flakonból, aztán hagyják, hogy megszáradjon, és másnap, mint valami vékony bőrt, úgy távolítják el a megszáradt latexet, a szennyeződésekkel együtt. Megnyúzzák a falakat.

Mai technika? A tetőszerkezet miatt rengeteg tölgyfát kellett kivágni (bár a környezetvédőket igyekeznek megnyugtatni, hogy nem is olyan rengeteget, három focipályányi erdőt, csakhogy a fákat nem lehetett akármikor vágni, eleve télen kell, amikor alacsonyabb a gyantatartalom, és valamilyen, számomra rejtélyes okból újholdkor, mert az akkor kivágott fa ellenállóbb. Ezeken a napokon aztán a favágók tényleg egész éjszaka dolgoztak, hogy meglegyen a szükséges mennyiség.  Szóval lehet, hogy nem tudtak vigyázni a templomra, de újjáépíteni – azt nagyon tudnak. Vive la France.