Nyilván nincs sok értelme azon vacakolni, hogy miért így történt, és miért nem másként, de néha elbúsulok azon, hogy a pesti építészetben a franciaablak nem lett főszereplő. Vagy inkább csak nem értem, hogy miért nem. Tudom, hogy nálunk olasz mintákat követtek (inkább) a körúton, és hogy az olasz építészetben miért nem alkalmazták a franciaablakot, az voltaképpen még nagyobb rejtély. Mert egyébként olyan ügyes dolog: több fényt enged be, gyorsabb a szellőztetés, jobban kint lehet lenni az utcán, ha ismerős megy el odalent, könnyebb integetni neki. Az egészben van valami nyitottság (ami ablak esetében nem hátrány), könnyedség, szépség.

Most már mindegy

Nem akarom a saját tájékozatlanságomat általános szintre emelni, de szerintem tíz évvel ezelőtt még kevesen tudták, ki az a Hilma af Klint. Most meg szép, méretes kiállítása van a Grand Palais-ban, Párizsban. És sokan kóvályognak a termekben, na jó, nem annyira sokan, mint az ugyanitt látható Matisse-on, de vannak. Diákok is, tanári vezetéssel, az ember csak ábrándozik, milyen jó lehet, ha valaki tízévesen Hilma af Klinten tanulja a művészetet. De láttam egy svéd csoportot is, az is érdekes lehet, Párizsba kell menni, hogy nemzetünk nagy festőjének műveit lássuk.

Nincs benne semmi véletlen, még a festőnő akarata is érvényesül, hiszen úgy érezte, úgysem értenék meg, és képeiről (vagy azok egy részéről) úgy rendelkezett, hogy csak halála után húsz évvel állítsák ki. Az lett volna 1964-ben.

Aztán mégis elkezdtek őrölni a képzőművészeti malmok, volt egy nagy kiállítás New Yorkban, talán 2018-ban, és most van ez Párizsban.

Nem azt mondom, hogy könnyű kis falatocska, nincs mihez kötni, bár az ember óhatatlanul kötni akarja valahová. Absztrakt, de Kandinszkijtól független. Pszichedelikus, de a nagy hippiségtől is független. Az, ami. Hilma af Klint.

Persze, nem elégszik meg ennyivel az ember, mint az ostoba absztraktkép-néző, belelát a formákba olyasmit, amit már ismer: nem olyan, mint egy CD? Nem olyan, mint egy vinil lemez? Nem olyan, mint egy prizma? Mint egy virág, mint egy kehely, mint két tampon?

Közben meg mit tegyünk a szellemi háttérrel? Úgy értem, ami miatt Hilma af Klint ezeket festette, az alap, az számomra teljesen idegen: szellemidézés, teozófia, megtisztulás, életszakaszok. Mintha egy földönkívülit küldenének be a Louvre-ba. Szépek a képek, színek, formák, de én nem hiszek ezekben a kétlábú, kétkezű, kétszemű lényekben.

Oldd meg.

Két kép is van az Alfortville-i székgyárról, az ember nem tudja, miért volt ez ennyire fontos Henri Rousseau-nak, de legalább kétszer lefestette a saroképületet. Egymás mellett vannak most Párizsban az Orangerie-ben, a fedett narancsligetben, ahol, persze, ma már nincsenek fák, de a lehetőséget kihasználva, Rousseau narancsfái vannak a plakáton. A gyár körülbelül ugyanonnét, körülbelül ugyanabban a napszakban, hasonló időjárási körülmények között látható. Az egyik festmény valamivel nagyobb.

De nem ez az egyetlen különbség. Közben elkészült a járda. És hiába gondoljuk azt, hogy ez aztán tényleg mellékes körülmény, a festő új valóságot teremt a létező alapján (vagy anélkül), mindegy, hogy van-e járda, vagy nincs, mert Rousseau-nak nem mindegy. Ha elkészült, akkor ő azt festi, ami van.  

Azóta, gondolom, se székgyár, se járda nincs arrafelé.  

Nem állítom, hogy szokványos látvány a Niki de Saint Phalle szobor a Bastille Operában, de az opera maga sem szokványos. S ha az ember utánagondol: jó, kék a nőalak, de hát az is a trikolor egyik színe. Jó, fedetlen a fél keble, de fedetlen a fél keble a Szabadságnak is, aki vezeti a népet. Két kezében valami pálcika, de hát operában vagyunk, itt is szokott lenni valaki az árokban, akinek legalább az egyik kezében pálca van. Ha kinéz az ember az ablakon, ott is egy angyal áll lábujjhegyen az oszlop tetején: ez a Bastille.

Jó helyen van. De miért nem porolja le végre valaki? Márciusban találkoztunk utoljára, vastagon állt rajta a por. Azóta ahhoz a porhoz újabb porok csatlakoztak. És nemcsak a nehezen elérhető helyeken, bár nincsenek igazán nehezen elérhető helyei, mert a balkonról egy hosszabb tollseprűvel minden megoldható volna, de a talapzatán is.

Az opera poros műfaj?

Irtó szép, irtó nagy, irtó sok. Alexander Calder kiállítás a Vuittonban, három plusz emeleten, úgy értem, még a tető alatt is Calder, a végére eljutottam oda, hogy még egy felfüggesztett izét nem bírok megnézni, pedig akkor még sok felfüggesztett izé volt hátra. De szép is, jó is, jókedve lesz tőle az embernek, szeretik a gyerekek is pedig nem szabad hozzányúlni. Cirkusz, felfüggesztések, mobilszobrok, festmények, halak.

Mobilszobrok. Többnyire nem működnek a motorral meghajtottak, de ilyenkor is azt gondolja az ember, hogy nahát, épp jó pillanatban mondta föl a szolgálatot a szerkezet, mert ez nem mobilan is szép. Az egyik szobor olyan, mintha valami lengőteke volna a balatonszemesi Kishalász italbolt hátsó részében, lóg egy golyó, körülötte felállított üvegek, tárgyak, egy apró gong. Ha az ember nagyon méricskéli, akkor mintha a golyó nem érné el ezeket a tárgyakat, de mindegy is.

Vagyis nem mindegy, mert ki van írva, hogy minden egész órában működésbe hozzák a szobrot. A kiállítás meg akkora, hogy ha minden második egész órában hoznák működésbe a szobrot, akkor is meg tudnám nézni, így aztán háromnegyed előtt elkezdek helyet lökdösni magamnak az első sorban, mögöttem már gyűlnek a többiek, de én jól látok, kiderül az igazság. Nyilván bekapcsol valami elektromotor, meglengeti a tekét, aztán csihi-puhi, dőlnek az üvegek.

Egy órakor a múzeum kékbe öltözött munkatársa érkezik egy biliárddákó szerű valamivel a kezében, a lábára nejlonzsákot helyez föl, fölmegy a műhöz, és végtelen óvatossággal meglöki a golyót. Elindul a folyamat, a golyó nem tarol le semmit, hanem a golyótartó vízszintes rúd másik végére hosszabb dróton egy kis golyó van szerelve, az indul meg az pöccenti meg az üveget és a gongot. De csak rövid ideig. A kis golyót tartó drót beleakad a gongba, a múzeumi segéderő pedig kérések ellenére sem avatkozik bele a mű életébe, a hangok elmaradnak, a lengés megáll.

Így jártál, kedves látogató. Ha újra szeretnéd látni, még mászkálj egy órát.

Van Varró Dánielnek egy oldala, amelyen időnként amatőr költői versenyeket indít: megadja a formát, és záporozhatnak a rímek. A végén eredményhirdetés is van. Nem olyan régen a limerik volt a forma, tetszett a győztes, meg is jegyeztem a verset. És ihletet is kaptam, vagy legalábbis próbakedvet, tudnék-e ilyet. Olyan nagyon nem, mert ezt írtam:

Fényváros, nagyszerű Párizs

Füstös kis ízek és... ánizs.

Ott voltunk boldogok,

Hol Baudelaire ballagott,

Hívjál és indulok máris.

A vége a lényeg. Hogy nem is hívott, és mégis itt vagyok.  

Minél nagyobbat hazudsz, annál inkább elhiszik, mondja René, a barátja Antoine Doinelnek, így amikor hirtelen ki kell valamit találni, hogy miért nem volt iskolában, azt mondja: a mamám… Mi van vele? Meghalt. Jaj, bocsáss meg, kisfiam, mondja a tanár. A dolog bejött.

Legalábbis átmenetileg. Mert aztán pofonok lesznek belőle.

Igaz, ami igaz, Antoine Doinel megelőzte a korát. Mert a mamáját játszó színésznő, Claire Maurier csak most, május elején halt meg. 97 éves volt.

Jaj, de szerettük vagy szeretjük őt utálni. Elsősorban nem is őt, hanem a mostohaapát, akinek eljárt a keze, ha tapizni vagy pofont adni kellett, de azért jutott a mamának is utálatból.

Claire Maurier egyébként egy másik nagy sikerű filmben is játszott, az Amelie-ben, de ahogy nézem, annak az emléke erősen halványul.

Felicity Lott, ez a csodás angol szoprán kitalálta, hogy valamivel szeretne hozzájárulni a hospice otthonok költségvetéséhez, és elárverezteti a már nem használt fellépőruháit. Az ebből befolyt összeg is segítség.

Aztán kiderült, hogy épp önmagát kell segítenie, végső stádiumban lévő rákos folyamatot állapítottak meg nála.

Ijesztő és szörnyű. Mondjuk mi. Ő nem panaszkodik, hanem azt mondja: csodálatos élete volt. Senki nem számított rá, hogy ennyire szeretett énekes lesz, magas volt, szégyenlős, idétlen és szemüveges, de ha énekelni kezdett, mindez nem számított. A szemüveget meg le lehet venni.

Csodálatos életem volt, mindenhová eljutottam a világon, és rengeteg nagyszerű embert ismertem meg.

Egyszer Barbara Bonney-val vacsoráztam, és ő mesélte, milyen volt, mikor Japánban kijöttek az öltözőből a Carlos Kleiber vezényelte Rózsalovag-előadás után. Hárman voltak, a női főszereplők, Bonney, Anne Sofie von Otter és Felicity Lott. Csak álltak az utcán kábán, hogy jöjjön már egy busz, és gázolja el őket, mert az életük most volt a csúcspontján, innét már csak lefelé vezethet az út.

Nem lehetne valami boldog befejezést kitalálni?

Valami probléma merült föl a szállodai szobával, kérdeztem a megfelelő embert, nem tudnának-e esetleg egy másik szobát adni. Hát, örömmel adnának, de így május 12. körül akkora az érdeklődés...

Miért, mi van 12-én? Nem akartam tőle érdeklődni, gyorsan megnéztem az interneten Olaszország ünnepei, körülbelül ugyanazok, mint nálunk, április 25 a felszabadulás, június 2 a köztársaság napja, nem írnak semmit május 12-ről. Hacsak...

És tényleg, május 12 a Sposalizio, Velence eljegyzése a tengerrel. Több, mint ezer éve ünneplik, a dózse az aranygályán, a Bucintorón kievez, és egy aranygyűrűt dob a vízbe, közben azt mondja, hogy Desponsamus te, mare, in signum veri perpetuique domini. Hozzád megyünk, tenger, a te igaz és örök uralmad jeléül. Azt is mondhatnák, hogy habár fölül Velence, s alul a vizi szerencse, azért a víz az úr.

Nem tudni, mikor kezdték, de 1173-ban biztosan volt Eljegyzés. 1253 óta ment a dózse a Bucintoro fedélzetén gyűrűt hajítani. Aztán a köztársaság végével és a Bucintoro felgyújtásával a hagyomány megtört. 1965 óta van újra ünnepség, a dózse helyett a polgármester képviseli a várost.

Arra gondolok, milyen szerencséjük volt a velenceieknek a nyelvvel. Mert a város természetesen nőnemű, nemcsak azért, mert Venezia, hanem mert cittá, és a tenger olaszul fiú. Nem minden nyelven az, franciául lány. De így tényleg szabályos és hivatalos házasságot köthettek a szigorúbb időkben is.

A Pál utcai fiúkat hallgatom Kern András előadásában, hanyatt fekve, miközben hull (hullik?) rám a jégeső a tengerparton. Elfelejtettem, mennyire jól is kezdődik a könyv, a diákok majd belepusztulnak az unalomba háromnegyed egykor, az ablak nyitva, gépzongora szól odakint, és süt a nap. Aztán végre kicsengetnek, Csele épp egy olasz árussal alkudozik, aki fölemelte az árakat egy krajcárról két krajcárra. Pedig azelőtt egy krajcárért is mindent lehetett kapni: medvecukrot, árpacukrot, törökmézet, pálcikára nyársalt három szilvát, három fél fügét, három fél diót, három prünellát...

Prünellát? Mi az a prünella? Ránézésre azt mondanám, hogy aszalt szilva, de a szilva már korábban szerepel a felsorolásban, és mivel március van, nem lehet friss szilva. Az internet szerint lapos aszalt szilva, hiszek is neki, bár azt nem tudom, az olasz árus hogyan mond ki ilyen bonyolult hangzókat, mint az ü. De hát ez az olasz Pál utca gondja, a neveket is lefordítják (kivétel pont az utcanév), Giovanni Boka és Ernesto Nemecsek. Csónakos persze marad Csónakos, nem magyarázzák.