Ma van pont százötven éve, hogy Little Bighorne-nál lemészárolták Custer alezredes csapatait az egyesült lakota, cheyenne és arapaho indiánok. Egy Karl Mayon nevelkedett fiúnak vagy férfinak ez sokáig emlékezetes, jó hír volt, legalább valamit vissza tudtunk adni a sok szenvedésből. Aztán megöregszik az ember, és rájön, hogy a viszonzott szenvedés csak még több szenvedést jelent, nem egyenlítik ki egymást.

Ami azt illeti, a viszonzás derekas volt, amikor két nap múlva megérkeztek a felmentő seregek, kétszáz oszlásnak indult, meztelenre vetkőztetett holttestet találtak. A legtöbbnek kiszúrták a szemét, kővel összezúzták az arcát és a lábát, levágták a kezét. Furcsa módon Custer holttestét nem bántották, csak meztelenre vetkőztették.

Talán nem kellett volna. Ülő Bika, az egyesült törzsek vezetője néhány nappal korábban megálmodta, hogy halott katonák hullanak az égből, mint a szöcskék. Nagy győzelem vár rájuk, de ha kifosztják a halottakat, akkor népe elpusztul.

A nagy győzelemhez persze Custer alezredes is kellett, aki az amerikai polgárháború legfiatalabb alezredese volt, de a háború véget ért, ő meg talán valami hadvezéri komplexustól szenvedett. Mai szemmel azt látjuk a fényképein, hogy hát nem egészen normális, nem kellene emberek sorsát rábízni, de talán ez akkor nem volt ilyen egyértelmű. Mindenesetre Custer elutasította a tüzérségi támogatást, nehogy lassuljon a menet, nem hallgatott a felderítőkre, akik szóltak, hogy az indiánok sokan vannak, nagyon sokan, három részre osztotta a csapatát, és úgy kétszáz fő élén rohamot vezényelt. Pontosan nem tudni az adatokat, de még az is lehet, hogy tízszeres túlerő ellen.

Az indiánokat ugyan meglepte a támadás, de hamar rendezték a sorokat, Custeréket egy magaslatra szorították, bekerítették, és végeztek velük. Az áldozatok között volt Custer két testvére és tizennyolc éves unokaöccse is.

Persze, óriási volt a felháborodás, iszonyatos a megtorlás. Metszetek jelentek meg, amint Custer az utolsó hadállásból lobogó, szőke sörénnyel, villogó karddal még egyszer, utoljára rohamot vezényel. Annyit lehet tudni, hogy Custernél nem volt kard, és a haja annyira megritkult már akkoriban, hogy rövidre vágatta. Feltehetően roham sem volt, csak mészárlás.

Custernak nincsenek egyenes ági leszármazottai, de az egyik testvérének vannak. Ülő Bika ük-ük-ükunokája (körülbelül) DNS-vizsgálattal tudja bizonyítani, hogy az, aki, bár úgy nőtt föl, hogy titkolnia kellett a híres rokont. Aztán úgy negyvenéves kora táján azt mondták a családban, hogy most már nem kell titkolni. Amit azelőtt Custer csatamezejének hívtak, az ma a Little Bighorn-i csatatér. Talán ez is valami.

Van az a rejtélyes (számomra rejtélyes) jelenség, hogy milyen sok opera játszódik Sevillában. Olyanok is, amelyekről az ember nem is gondolná, szóval nemcsak a Carmen meg a Figarók, hanem A végzet hatalma és a Fidelio is. De van egy másik érdekesség, hogy milyen sok játszódik szentivánkor, nemcsak a Szent Iván éji álom, de a Falstaff meg A nürnbergi mesterdalnokok is. Lehet, hogy a Salome is, bár az inkább augusztus. Míg ezen töprenkedtem, rájöttem, hogy tulajdonképpen azt sem tudom, mit jelent a Szent Iván éj. Úgy értem, az melyik éjszaka. Az, ami János napra virrad, vagy az, ami János napot zárja? Mégis másképp alszik az ember, ha tudja, hogy mik történnek közben különféle távoli erdőkben.

Újra és újra meglepődtem, hogy mennyire jó színésznő. Vagyis inkább mennyire jó a színpadon. Mert ez is egy furcsa pályakezdés volt, filmfőszerep, Vasárnapi szülők, megdöbbentően szép profiljával, dacosan és sorsverten. Aztán az ember elfelejtette. Nyakó Júlia sem szédült meg a filmezéstől, unszolásra elkezdte a főiskolát, aztán unszolás nélkül abbahagyta. Kicsit úgy, mint az Éjszaka földönben a taxisofőr, akiben a filmesek fölfedezik a nagy lehetőséget, de köszi, inkább marad a taxizásnál, az biztosabb kenyér. Játszott, nem játszott, évekig vagy talán évtizedekig nem láttam. Egy filmben, még a nyolcvanas évek végén, aztán egyszerre a Parasztoperában. Aztán újra és újra, meglepődve, hogy mennyire jó. Nem technikával dolgozott, hanem talán aggyal, tapasztalattal, szívvel, lélekkel. Fogyó eszközökkel.

Azt mind tudjuk és tapasztaljuk, mennyire más dolog egy verset elolvasni, és megtanulni. Az utóbbi esetben sokkal bensőségesebb, intimebb a viszonyunk a sorokkal és rímekkel – de hát az ember feje nem káptalan, nem fér bele minden, ahogy maga a költő sem tudja fejből elmondani az összes versét. Van azonban egy köztes állapot, amikor valaki nemcsak elolvassa, de le is írja a verset. Ilyenkor mégis kénytelen sorról-sorra haladni, és észrevenni olyasmit, amin egyébként átfutott volna a szeme.   

Valamiért most épp a János vitézt másolgatom, kacskaringóztatom a g betűket, lendületesen áthúzom a t-ket, szörnyülködök a nagy L betűimen, be rondák. Így jutottam el a 17. fejezetig, a hajótörésig, és olvasva nyilván föl sem tűnt volna, észre sem veszem, de azt írja Petőfi, hogy „Egy villám a hajót ízről porrá törte.”

Most azt hagyjuk, hogy szerencsés-e a por kifejezés a hajón, ha a viharban minden csupa víz, de ízről porrá? Nem ízzé-porrá? És egyáltalán: mi az, hogy ízzé-porrá? Hol van ebben, hogy kerül ide az íz?

Az etimológiai szótár annyit mond, hogy azelőtt úgy mondták, ízre-porra, és az íznek volt egy mára többé-kevésbé elfelejtett jelentése, az, hogy darab. Ízre-porra éppenséggel maradhatott volna, de a nyelv másképp gondolta. Petőfi meg még másképpebben gondolta, és a jelek szerint úgy értelmezte a kifejezést, hogy apróbb darabokról még apróbb darabokra: ízről porrá.

Spoiler: János vitéz megúszta.

Békésen rubinsteinezek, most éppen a Chopin mazurkákat hallgatom, gyönyörű, elegáns, finom, mély, az, aminek lennie kell. Hirtelen mégis az jut eszembe, de jó volna úgy hallgatni, ahogy nem szokta meg az ember, ahogy eszébe sem jut, hogy lehetne.

Kocsissal.

Ez volt valaha az ősbűn, vagy micsoda, Kocsis Chopin-lemeze, a keringők, hogy ez az ember megőrült, végigszáguld a keringőkön, olyan tempóban, amit Chopin biztosan nem akart. Ezt, persze, könnyebb mondani, mint bizonyítani, Kocsis a metronómszámokhoz tartotta magát, és azok ezeket a tempókat jelentették. Tudom, hogy a Perc-keringőnél ez nem számít, ami azt illeti, még az ő előadásában is inkább másfél perc, mint egy, eleve a kiadó adta a nevet, és nem arra gondolt, hogy tényleg egy perc alatt kellene eljátszani, és azt is elfogadom, hogy a Kocsis-tempókra táncolni valóban nehéz volna, inkább olyan, mintha csontvázakat rángatnának vékony huzalokkal. De ez tényleg olyan nagy baj?   

A nagyobb baj, hogy a mazurkákat végül nem is vették föl. Nem tudom, hogy a népharag sodorta-e el a terveket, vagy volt egyéb ok is, fontosabb volt a Bartók-összes, mint még egy mazurka-album, de tessék, ülök, békésen rubinsteinezek, és jobb szeretnék békétlenül kocsisozni.

Mesterséges olvasáslassítót használok, nem tudom, hogy irodalmilag hasznos-e, de zeneileg biztosan. Amikor Michael Chabon Telegraph Avenue című könyvében valami zenét vagy zenészt emlegetnek, akkor igyekszem legalább egy kicsit megismerni azt, amiről szó van. Tényleg csak kicsit, meghallgattam Miles Davis In A Silent Way című albumát, sőt, belehallgattam a Joe Zawinul-változatba is, de itt megálltam. Összesen körülbelül egy óra, szóval lassít, de nem akaszt meg. Amikor a szereplők fölszállnak a Minnie Riperton nevet viselő léghajóba, jön az új kérdés. 

Ki az a Minnie Riperton? Lehet, hogy csak nálunk nem ismerik, vagy talán csak én nem hallottam róla. A történet elég borzasztó, mert szegény Minnie Riperton fiatalon meghalt, de valamit tudott, mint operai koloratúrszopránból átképzett popsztár: iszonyat magasan énekelni. Az operai magasságok fölött, mintha üveget karcolnának. Ezt vitte tovább Mariah Carey, nálunk meg valami hasonlót próbált Király Linda. Az egésszel az a baj, hogy ha kicsodálkozza magát az ember, hogy így is lehet hangot kiadni, akkor már készen is van, az élvezet elég csekély. Minnie Ripertonnak egy nagy slágere volt, a Lovin’ You, abban sem nagyon erőltette meg magát a szövegíró, talán nem is volt rá szükség. És most egy kitalált történetben egy kitalált léghajó neve.  

Milyen szépek ezek a szilfák – sóhajtott mellettem valaki a Városmajorban, és nekem szívem fáj, és minden ízem zsibbatag. Miért nem tanultam meg soha ezeket a növényeket. Miért nem tanulom meg most. A tölgyfát felismerem a leveléről, a pineát mindenről, száráról, tűleveléről, formájáról, illatáról, de a többiek… Nem is tanították, rendben van, természetrajz helyett biológia volt a tantárgy neve, le tudok rajzolni egy papucsállatkát, de nem ismerem föl a galagonyát… Mindegy, nem lehet mindent a tanárainkra fogni.

Azért régebben az általános műveltséghez hozzátartoztak a növények. Legalábbis így gondolom. Amikor egy költő beindult, és különleges (vagy épp nem is különleges) növényeket kezdett el sorolni, arra számított, hogy az olvasója tudja, miről beszél.

The grass, the thicket, and the fruit-tree wild;

         White hawthorn, and the pastoral eglantine;

                Fast fading violets cover'd up in leaves;

                        And mid-May's eldest child,

         The coming musk-rose…

Tóth Árpád ezt így fordította:

Füvet, pagonyt, vackort, hóbóbitás
Tövist, nyájtépő vad cserjék sorát,
Bús violát, mely rejtezőn konyul,
S az ért május csudás
Sarját, a pézsmarózsát…

Jó, a nyájtépő saját találmánya, de pompás szó, a hóbóbitás tövis a fehér virágú galagonyára alighanem félreértés, végül is május van, de Keats is, Tóth Árpád is úgy sétálgatnak az erdőben… hogy is? Hogy ha néha lábukhoz térdepelt egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudják.

Hej, amikor még fa alatt írták a verseket, nem íróasztalnál.

Kis, béna kazetta került a kezembe, mint kiderült, annyira béna, hogy hiába hivatalos, nyomtatott betétlappal, a készítőknek nem szóltak, hogy ez a formátum egy kis befutó szalagrésszel kezdődik, így aztán hiányzik róla a Brahms B-dúr zongoraverseny eleje, a kürtök már fújják, amikor megkezdődik a rögzítés. Ha valami ennyire kevéssé professzionális, akkor az emberben fölébred a gyanú, hogy talán csak hülyéskednek vele, egy tetszőleges felvételre írják rá a tetszőleges előadó nevét, jelen esetben azt, hogy Arthur Rubinstein, Warsaw Philharmonic, Witold Rowicki.

Aztán minden igaznak látszik, elképesztően pompás és határozott zongorázás, és nagy igyekezet a zenekar és a karmester részéről, hogy utolérjék a szólistát.

Meg vagyok könnyebbülve. Nem a kazetta, hanem Rubinstein miatt. Az önéletrajzi könyv (Ifjúi éveim) után az emberbe befészkeli magát a gyanú, hogy ha Rubinstein tényleg ennyi, amennyit leír magáról, szivarok, jól szabott ruhák, gyöngyös nyakkendőtű, akkor nincs ez az egész jelenség túldimenzionálva? Lehet valaki nagy muzsikus ennyire hétköznapi és sznobisztikus gondolatokkal a fejében?

Lehet, hogyne lehetne. Mert Rubinsteinnek nemcsak az ujjai mozognak, az is szép volna, hiszen már hetvenhárom éves a koncert idején, de az egész interpretációban van valami elszántság, mondani akarás, izgatottság, semmi klasszikus és semmi sznobisztikus nincs benne, nem celebrál, hanem… majdnem azt mondtam, játszik, de nem is játszik, győzköd. Ha ezerszer hallottad is a darabot, így még soha. Ha most hallod először, még ezerszer akarod hallani.

Mintha az egész világ kezdene egy Eurovíziós Dalfesztivállá változni. Jönnek a művészek, és van körülbelül két percük, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ha sikerül, akkor megvan a lehetőség, kiderül, hogy tudnak-e többet is, vagy ennyi volt, két perc vagy két másodperc hírnév. Ha nincs meg ez a beröffentés, akkor lejátszhatják a csillagokat is az égről, senkit nem fognak meghatni vele.

Most szállt föl egy kétperces csillag, Dionysios Tabakis, aki tényleg elég megdöbbentő jelenség. Ötvenhárom éves, bár többnek látszik, nagyszakállú, szemüveges görögkeleti pap, aki három évtizede él a hivatásának, de közben gitározik is. Annyira gitározik, hogy lemeze is megjelent, ortodox énekek és (ahogy a régi ifjúsági magazinokban mondták) fajsúlyos gitárszólók. Nagy és egyre nagyobb siker, előbb csak otthon, most már világszerte. Ha tippelni kell, azt mondanám, két perces jelenség, de ki tudja, jövőre talán jön a Szigetre.

Azon gondolkodom, hogy Bernsteint vajon valaki kitalálta, vagy magától mentek így a dolgok. Mert marketing szempontból volt vele feladat, ha megfontoljuk, hogy fiatalon befutott karmesterként az ötvenes-hatvanas években lényegében lemezre vett mindent, amit akart. És akkor átszerződött egy másik lemezcéghez, a CBS-től a Deutsche Grammophonhoz, és megint fölvett mindent, amit csak akart. Képekben ez úgy jelent meg, hogy ha az ember Bécsbe ment lemezeket nézegetni (megvenni… arra esély sem volt), akkor látta, hogy Bernstein már nem az a jóképű, hollywoodi színésznek látszó, fiatal manus, hanem ősz hajú, frakkos, nagy öreg, aki kézbesíti a mennyországi kollégák üzenetét. Az mégis más, mint ez a dobogás a karmesteri emelvényen, ami újra és újra hallatszik a felvételeken.

Tegnap a játék kedvéért meghallgattam a két Újvilág-szimfóniát, az 1963-ból való régit, és az 1989-ben megjelent újat. Előzetesen az ember körülbelül azt várja, hogy az újabb lesz a lassabb, csöndesebb. Vagy fordítva, az újabb lesz a dévajabb, mert Bernstein nem szeretett öregedni, jelezni akarta, hogy nem vénül, csak őszül.

Kicsit bonyolultabb. A két harmadik tétel körülbelül egyformán gyors, és egy kicsit értelmetlenül az, nem jutnak el a játszhatóság határaihoz, de olyan lendülettel esnek neki, hogy igazából kifejezésre már nem jut lehetőség, egy kicsit minden el van hadarva, mintha fontosabb volna a tételnek a szimfóniában elfoglalt helye, mint a saját erényei. De az első tétel tényleg meglepően lassú, a második meg még meglepőbben még lassabb. Persze, az ember ilyenkor nem tudja, hogy miről is van szó. Bernstein nem akart két, körülbelül egyforma interpretációt maga után hagyni, ki akarta próbálni (végül is ez koncertfelvétel), hogy így is megszólal-e a mű, vagy tényleg azt érezte, hogy ennek a tételnek ez a valóságos tempója, az egész világ tévedésben él Dvořákkal kapcsolatban? Vagy ez csak valami szabadság deklaráció, függetlenségi nyilatkozat? Azt csinálok, amit akarok. Ha nem tetszik, hallgasd a régi lemezeimet.