A régi autóskártyákban ez volt a tuti vesztő lap. Illetve, ha az ember kevert több paklit, akkor még ott volt lehetőségnek a Trabant.

A játék kényege az volt, hogy aki hívott, az megjelölte a kezében tartott lapon az egyik műszaki paramétert, és a másik bemondta, az ő lapján lévő autó mit tud. A Citroën 2 CV alig tudott valamit, 12 lóerő, meg 500 köbcentiméter, száz alatti sebesség. A helyzetet csak az javította, hogy a fogyasztásban a legkisebb számított a legjobbnak, így néha nagy Rolls-Royce-okat és Ferrarikat is el tudott vinni egy ilyen szánalmas kis konzervdoboz.

Szánalmas? Nádas Péter halott barátait olvasom, illetve pont nem őket, hanem az élő Nádas Pétert, és Mészöly Miklósnak ez a büszkesége, a Citroën dösövó, maga vette a maga keresetéből. Gondolom, azért két ló, mert kéthengeres, azzal mászkálnak hármasban, Mészöly, Polcz Alaine és a szerző. Mészöly vezet, természetesen ön- és közveszélyesen, többnyire nincs baj belőle, előrefelé halad és hátrafelé beszél. Egyszer azonban érthető felindulásból úgy száguldozik, hogy mégis felborítja a postást a kocsijával együtt. Szerencsés borulás, mert kettőt fordul a postásautó, talpára áll, a Citroën megy tovább, míg nem oldódik a sokk. Akkor rohannak vissza. A postás kiszáll, saját lábára áll, Polcz Alaine vizsgálja, mert ő mégis egészségügyis. Nincs nekem semmi bajom. Azt maga nem tudhatja. Sokkhatás alatt áll. Érintse meg a jobb mutatóujjával az orra hegyét. Most a ballal. De közben már jön a traktoros, hogy kihúzza az autót az árokból.

Ha az ember akarja, hónapokon át olvasgathat Nádas halott barátairól és –tól, hiszen mindenki (azt hiszem) feldolgozta a saját és a többiek életét, de ez a történet nincs meg másutt, eltemették, nem beszéltek róla. Mondhatni, ez volt az utolsó pillanat, hogy szóba kerülhetett. Most, hogy szóba került, fogalmam sincs, miért okoz ennyi gyönyörűséget ez a majdnem tragédia. Utólag örülünk, hogy csak majdnem? Vagy csak azért, mert igaz?

A Kádárban ebédeltem valamelyik nap, nekem sós volt, de nem is ez a lényeg, hanem hogy visszakerültek a falra a régi, híres látogatók fényképei. Vajon tudják még mindenkiről, hogy ki volt? Az a fazon, aki mintha valami maffiózó filmben volna a főnök jobb keze… Ruggiero Ricci. Én még hallottam őt 1984-ben a Zeneakadémián, nem emlékszem, csak hogy a ráadások igazi virtuóz darabok voltak, és nagy okosan még azt gondoltam, hogy mennyivel jobb fejek azok, akik Bachot adnak ráadásnak.

Ma pont fordítva gondolom.

Furcsa véletlen folytán itthon valami válogatott violin kazettát tettem be, rövid darabok, külön tételek, és valami tébolyult hegedűs, aki Csajkovszkij Hegedűversenyének utolsó tételét játszotta, körülbelül háromszoros tempóban. Nagyon tisztán, nagyon egyértelműen, de szédítő sebességgel, a zenekar alig érte utol. Hát persze, Ruggiero Ricci volt. Hogyan tudunk ilyen muzsikusokat elfelejteni?

Az ember Budapesten irigyli Prágát, hogy nekik ez is van, meg az is megmaradt, de a történelemmel nehéz vitatkozni. Észak védettebb volt. De amivel lehet vitatkozni, az a közvetlen múltunk: hogy lehet az, hogy az elmúlt negyven évben semmiféle maradandó épület nem készült el Budapesten? Miközben Prágában mégis ott van a Táncoló ház, vagy úgy is hívják, Ginger és Fred, az egyik épület derékon kapja, és magához húzza a másikat.

Ilyenünk már nem lesz, a tervező, Frank Gehry meghalt. Remélem, szép, de mindenképpen hosszú élet után, sok-sok maradandó dolgot hagyva maga után. Tényleg a teljesség gondolata nélkül: A Louis Vuitton Fondation Párizsban, a Guggenheim Bilbaóban, a Walt Disney koncertterem Los Angelesben, nagy, látványos középületek. Épületszobrok. De hogy lakni és élni is lehet bennük, azt Frank Gehry saját példáján mutatta meg, hiszen az első híres épülete a saját háza volt. a szomszédokat kikészítette, hogy soha nem fejezik már be ezt a házat, de akkor már rég be volt fejezve. És jött vele az országos hír. Utána meg a világhír. Lehet háborogni, hogy mióta számítógéppel terveznek, másról sem szól a sztárépítészet, mint az egyenesek és derékszögek kerüléséről, de ahogy nézem, nekem sokkal régebbi dolgok jutnak az eszembe, római barokk templomok, Bernini és Borromini. Előttük mintha arról szólt volna az építészet, hogyan lehet többé-kevésbé szabályos mértani testeket, gúlákat, hasábokat, téglatesteket és félgömböket elhelyezni a természetben, utána meg éljen a szabadság, nekünk nem dirigál a gravitáció. Nekünk a házak is táncolnak.

Sejtettem, hogy nagy dolog lesz belőle, de annál is nagyobb lett. A Ruisi vonósnégyes Növények című lemezéről van szó, pár napja már meséltem róla, de most a Gramophone egy egész podcastot szentelt neki, leginkább az első számnak, amely Thomas Adés szerzeménye, hét dal magyar költők verseire. A költők József Attila, Radnóti, Weöres Sándor és Orbán Ottó. Meghallgattam a podcastot, hogy nem mondtam-e túl nagy marhaságot, de úgy tűnik, hogy nem, még Kurtág sem volt rossz nyom, a Gyökér dalváltozatát Adés neki ajánlotta. Ez volt legelőször kész, és ezt Adés maga találta egy kétnyelvű versválogatásban. A többi verset a szólista, Károlyi Katalin javasolta, ami azért furcsa egy kicsit, mert kettőnek létezik ismert, és nálunk eléggé szeretett megzenésítése. Az egyik a Galagonya, amiről azóta már tudjuk, hogy szerelmes vers, vagy legalábbis szerelemből íródott, Weöres Polcz Alaine-nek akart tetszeni a költeménnyel – nem sikerült. Nagyon jó az Adés-féle zene hozzá, amolyan boszorkányos sistergés, de hát így van rendjén, a magam részéről azt sem tudom, mi az a galagonya, van-e ruhája, és hogy tényleg izzik-e a ruha őszi éjjel. Adés nem teszi érvénytelenné Sebő kántálását, a két megzenésítés megfér egymás mellett, kiegészíti egymást.

No de a Kertész leszek. Koncz Zsuzsa hangja, Bródy zenéje, idill és ná-ná-ná. De hát ez nem erről szól. Inkább arról, hogy ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág. Persze, agyonhasznált rím, már az Ómagyar Mária-siralomban is szerepelt, de József Attila nem ijedt meg tőle. Nyilván mert ezt akarta mondani: nem menekül a valóság elől, hanem virágot locsol. A sírra.

Nem is értem. Hogy lehet, hogy egy angol komponista jobban megérti József Attilát, mint egy magyar?  

Midőn New Yorkban laktam, végig azt éreztem, hogy nem is ott lakom, hanem egy filmben. De melyik filmben? A kézenfekvő megoldás az lett volna, hogy a Sesame Streetben, mivel valóban ebben a házban forgatták a Sesame Street több epizódját is, de nem lehet, mivel én egyetlen részt sem láttam a sorozatból. Közben nap mint nap kapaszkodtam föl a szokásosnál, vagy legalábbis a nálunk megszokottnál magasabb lépcsőkön… Mondták, hogy ne ijedjek meg, a földszinten lakik egy néni, aki időnként kijön kiabálni a bejárati ajtó elé, mondjam csak neki, hogy minden rendben van, és akkor abbahagyja. Egyébként soha nem jött ki, egyszer láttam, hogy ebédet hoztak neki, csak a kezét nyújtotta ki a résnyire nyitott ajtó nyílásában. Éjszaka pedig megjött a padlás lakója. Nem ment át a szobámon, de jött, és ment az otthonába, és végre beugrott a név. Victor Velasco. A Mezítláb a parkban.

Amíg nem tapasztalja meg az ember, nem is érti. Nem az a poén a darabban, hogy minden nagyon el van túlozva, hanem hogy semmi nincsen eltúlozva, Az élet elég vicces drámaírói segédlet nélkül is.

Nem a mi Esterházynk védelmében, remélem, őt nem is kell védeni, hanem egy másik, egy régebbi, Miklós herceg, aki megrendelte Beethoventől a C-dúr misét. Alapvetően ez egy nagy tett volt tőle, addig évente Haydn írta Esterházyné nevenapjára a miséket, de aztán ő kidőlt a sorból, jött Hummel, fogalmam sincs, hogy milyen miséket írt, de Esterházy gondolt egy nagyot, és fölkérte 1807-ben Beethovent.

Az eredménnyel nem volt elégedett, ekkor hangzott el a híres mondat, hogy „mondja, kedves Beethoven, mit művelt már megint?”, amin Hummel elröhentette magát, Beethoven megsértődött, a jelenet meg bekerült a komolyzene anekdotakincsébe, a fafejű megbízók értetlen megjegyzései közé.

Hallgatom most a művet, és az a sanda gyanúm, hogy Esterházynak igaza volt. Úgy értem, ez a mise annyira más, mint a többi, annyira más, mint Haydn (pedig Beethoven tanulmányozta Haydnt, hogy valami hasonlót írjon), annyira nem közösségi élmény, hanem valami magányos és személyes küzdelem… - nem erre szólt a megbízás. És ha Esterházy Miklós tényleg olyan ostoba lett volna, talán föl sem tűnik neki, sokan énekelnek egyszerre, mi mást akarhatna az ember.

Furcsa módon a mű története nem segített a művön magán, sokak szerint a legelhanyagoltabb Beethoven-darabok közé tartozik a C-dúr mise. Persze, mert nem sokkal utána jött a Missa solemnis, ami ugyanez (de tényleg, visszaköszönnek a megoldások), csak nagyobb, érettebb, beethovenebb. A lényeg, hogy a látszat ellenére ez az Esterházy Miklós nem volt ostoba ember.

Ez az Izland Glenn Gouldja megjelölés Vikingur Őlafsson kapcsán olyasmi, amit egyáltalán nem értek, vagy nem értettem a tegnapi koncertig. Erre gondoltak? Betiltotta a tapsot? Legalábbis koncert közben, nincs ki- meg bejárkálás, nincs pisilés, furcsa módon ettől köhögés sincs. Nincs taps, csak a zene. Szép és nemes, és elvesz valamit, amit amúgy sem szeret az ember: a bravúrkodást. Meg elveszi azt az elég rusnya hanghatást két mű között. Csáp-csáp-csáp helyett Beethoven, Bach, Schubert.

Elvesz mást is, az egyes művek önálló életét és fejlődését a semmiből a befejezésig, a másik semmiig. Helyette jön egyből a következő, sokszor valóban megállás nélkül, Beethoven még zeng, és már indul Bach. Egyszer volt egy kicsit nagyobb szünet, de az meg egy mű közepén volt, Beethoven E-dúr szonátájának variációs tétele előtt. Ettől vagy nem ettől, de úgy is éreztem, hogy igazából ezt akarta eljátszani Vikingur Ólafsson, a többi előjáték volt, szép, tiszta, nem épp fehéren izzó, nem halálosan fontos, Izlandból nem a gejzír, hanem a hűvös szelek.

Az a furcsa az egészben, hogy az ember azt képzeli, a nagy egybejátszástól majd a műveket magukat nem lehet érzékelni, mintha folyton csak a tájat nézhetnénk, és nem a baktert a bakterház előtt, de ez végül nem így lett, inkább kisebb egységekre bomlottak a zenék. Milyen szép volt a Sarabande, és mennyire nem volt logikus folytatása a Gavotte.

De ott van hozzá az erőfeszítés. Közös erőfeszítés, hiszen ő végig játszik, mi meg végig hallgatjuk, és mivel Beethoven volt az utolsó szám, úgy megyünk haza, hogy ez mégis, mégis, mégis valami fölemelő, nagy csoda volt. Ünnepi mise pogányoknak.

Egymás után ment két film az egyik csatornán, nincs ebben semmi különös, láncdohányzás, láncfilmezés. Előbb Woody Allen, és a Rejtélyes manhattani haláleset, utána a Szövetségesek Brad Pitt-tel és Marion Cotillard-ral. Az egyik a kilencvenes években játszódik, New Yorkban, a másik a 2. világháború alatt, Londonban.

A zenéjük meg ugyanaz. Nem végig, de mindkettőben megszólal Benny Goodman zenekarától a Sing, Sing, Sing.  A Rejtélyes manhattaniben csak a feszültség fokozása kedvéért, a Szövetségesekben erre táncolják a jitterbugot az angol katonák. Az utóbbi jelenet nekem egy kissé valószínűtlennek tűnik, nemcsak azért, mert nem nézem ki az akkori angolokból ezt a nagy elő-rokizást, de a lemezezés akkoriban nem volt annyira egyszerű. 78-as fordulatszám, egy oldalra három perc fért, a szám meg a Benny Goodman-változatban körülbelül hat perc, szépen meg kellett fordítani a tányért. Volt is rá lehetőség, mert Gene Krupa dobszólói törik meg a zenei folyamatot, eszelős dzsungel-hatás, és már mehetünk is tovább.  

Woody sima ügy, ők ismerték is egymást Benny Goodmannel, leveleztek arról, hogy milyen klarinétot vásároljon magának az előbbi. Aki emlékszik még az itteni föllépésére, tudja: nem azon múlik.

Nyavalygunk a jegyárak miatt, és nyilván igazunk van, egyfelől a kultúrát nem kellene vagyoni cenzushoz kötni, ne csak az nézhessen Anna Netrebkót, aki megengedheti magának, hanem mindenki, akit csak érdekel. Másfelől meg ezek a legértékesebb pillanatok az életben, mondjuk egy jó koncert, és nem árt, ha az emberek tudatosítják magukban: nem azért kell hangversenyre vagy moziba menni, mert ott kevésbé van hideg, mint az utcán.

Nem tudom, mi a megoldás.

De néha eszembe jut a Monty Python mozifilmje, a Brian élete. Illetve gyakran eszembe jut, de eszembe jut az elkészítése is, megírták, költségvetették, akárhogy is nézik, hiányzik még kétmillió font. Ma is pénz, de a hetvenes évek végén tényleg sok pénz volt. Nem tudták előteremteni. Akkor hát nincs forgatás, mindenki mehet a dolgára. És jött a hír, mégis megvan a pénz, George Harrison odaadta.  

Elegáns dolog, de annak is egy kicsit hóbortos, úgyhogy felhívták George Harrisont, hogy nagyon-nagyon köszönik, de mégis: miért?

Kíváncsi voltam, milyen lesz a film.

Ja, az más.

Hálából egy jelenetben látható George Harrison, ahogy ott lökdösődik a tömegben. Káprázatosan ügyetlen, és végig rajta van valami civil vigyorgás. De ha nem adta volna oda a pénzt, ma nyilván senki nem tudná, hogy nézett ki George Harrison.

A Schindler listája ment a tévében, inkább hallgattam, mint néztem, leginkább Itzhak Perlman dús hegedűhangját. Ez is nagyon érdekes, amikor valakinek a hangszere hasonlóan szólal meg, mint a saját hangja. A legjobb példa Louis Armstrong, szerintem teljesen egyértelmű, ha trombitál, vagy ha énekel, hogy a két hanghatás ugyanattól az embertől származik. Perlmannek, ez talán köztudomású, olyan szép basszus hangja van, hogy a James Levine vezényelte Tosca-lemezen ő énekli a börtönőrt.

Perlman egyébként az idén múlt nyolcvanéves, aligha fogjuk a hegedűjét hallani, de nem is ezen akadtam aztán meg, hanem a zeneszerző életkorán. John Williams 93.

Valaha a rövid élet egyik biztosítéka volt, ha a z ember zeneszerzőnek állt. Mozart 36, Schubert 32, Beethoven 57, de ő kettővel fiatalabbnak hitte magát, mert az apja, hogy jobban el tudja adni csodagyerekként, szélhámoskodott a korával. Debussy 56. Vannak kivételek, Haydn vagy Stravinsky és Kodály, de az alap az, hogy nem a komponálás a hosszú élet titka.

Ma meg Philip Glass mindjárt 89, Steve Reich egy évvel idősebb, Arvo Pärt is elmúlt 90, Kurtág februárban 100. Hol egy üres kottapapír?