Azt a világot szerettem igazán operailag, amelyben keresztnéven szólították és emlegették a nagy operaénekeseket. Amikor a Bohémélet karácsonykor Icával és Péterrel ment, Laci énekelte Fülöpöt, Plácido, Luciano és José volt a három tenor. Persze, akkor is voltak kivételek, Melis soha nem volt György, de az meg így volt helyes.

Mintha jönne vissza az a világ. Persze, ehhez az is kell, hogy a nagymenő operaénekesek vezetéknevét elég nehéz kimondani, Ildar, az könnyebb, mint Abdrazakov, még az Asmik is egyszerűbb, mint a Grigorian. Nem is beszélve Amartuvshyn Enkhbatról, neki mindkét neve nehéz, marad a „mongol”.

És itt van, vagyis itt volt Aigul Akhmetshina. Te jó ég, hogy énekelt. Pedig kiírták, hogy bántja az allergia, aki figyelt, észre is vehette, hogy néha kicsit bicsaklott a hangja, aki nem figyelt, annak ő szólt a harmadik ráadás után, hogy nagyon kedvesek vagyunk, mint közönség, de a hangja már teljesen elment. Azért még énekelt kettőt, de akkor már a kották is elfogytak, muszáj volt hazamenni.

És addig? Operai első rész, minden, ami egy mezzoszoprántól remélhető, Rosina, Charlotte, Bouillon grófné, és természetesen Carmen, a második részben dalok oroszul és spanyolul, a ráadásban két Bernstein, egy Csajkovszkij, egy baskír népdal, kíséret nélkül. Szárnyaló, szép, erőteljes hang, Aigul igyekezett bejátszani a teret, az operák alatt sokat is mozgott, és szólt mindenkihez, erkélyhez és karzathoz. (Tényleg: voltak az erkélyen? Mert megint félház várta a híres énekest, tanulják meg, lehetnek sztárok az egész világon, de Pesten…) Aigul szép, Aigul jó, de tényleg, a legutóbbi Metropolitan-közvetítés óta fogyott legalább öt kilót, karcsú, mint a nádszál, a mosolya olyan, mint Sass Sylviáé. Aki ott volt, elájult, beleszeretett, rajongani kezdett, vagy folytatta a rajongást. Ilyen egyszerű.  

Mindig tetszik, ha emberek az előző életeikre, vagy valamelyik előző életükre emlékeznek, bár furcsa, hogy többnyire uralkodók meg magas rangú katonai vezetők voltak. Arra ritkán emlékeznek vissza, amikor a föld alatt kellett egész nap bányászniuk, és mindennap négykor jött a félszemű Mehár, és jól megverte őket. A legjobb ebben a műfajban az operaénekes Déry Gabriella, mert ő az egyik előző életében Amneris volt az Aidából, és ez nagyban hozzásegítette alakításai hiteleségéhez az operában. De gúnyolódást félretéve, nemrég belefutottam ebbe a Petőfi-versbe:

Halhatatlan a lélek, hiszem,
De más világba nem megy át,
Csak itt lenn a földön marad,
A földön él és vándorol.
Többek közt én, emlékezem,
Rómában Cassius valék,
Helvéciában Tell Vilmos,
Párizsban Desmoulins Kamill...
Itt is leszek tán valami.

Ha poénnak szánta, igazán jó. Ha nem, akkor is.

Végső rendrakás svéd módra. Ez lett a magyar címe Margareta Magnusson világsikerű könyvének, amely arról szól, hogy a svédek, ha érzik, hogy hamarosan üt az óra, nagy, végső takarításba kezdenek, ne kelljen a gyerekeknek vagy unokáknak kidobálni a sok vackot a lakásból, házból, nyaralóból. Legyen rend, ha jő a halál, sokat segítünk ezzel az örökösöknek.

Szép is, szörnyű is, mindenesetre Margareta Magnusson világhírű lett vele, pedig nyilván nem ezzel akart világhírűvé válni, hiszen festőművész volt.

Nyolcvan körül volt, amikor a könyvét megírta, 91, amikor meghalt, és nem tudom, hogy vajon élete utolsó évtizedét nagy rendben, tiszta lakásban töltötte-e. Az biztos, hogy a gyerekeire üres padlást és üres pincét hagyott.

Az egyik legszebb párizsi élményem, hogy 2018-ban találkozhattam Judith Hervével, a fotós Lucien Hervé özvegyével. Csodálatos, finom asszony volt, elegáns és törékeny, óriási, időnként szörnyű múlttal, sárga csillagos érettségivel, Auschwitz-cal, aztán szebb és még ijesztőbb napokkal. Nemcsak a férje volt fotográfus, de a fia is, Rodolf Hervé. Mindkettőjüket neki kellett eltemetnie.

92 éves volt akkor. Nyilván a beszélgetés leginkább a múltról szólt, és leginkább másokról, a családon kívül Le Corbusier-ről, akinek Lucien Hervé hivatalos fotósa lett. Az egész találkozás olyan volt, mint amikor belefúrnak a jégbe vagy talajba, kiveszik a mintát, és vizsgálják a múltat. A régi Párizs egy lakásban, és aztán minden egyéb, történelem, Kelet-Európa, Nagyvárad, háború, szörnyűségek, és aki mindezt túlélte. A múltról beszélgettünk, de persze a jelenben (ma az is múlt) és legalább egy fél mondat erejéig szóba került a jövő is, Judith Hervé annyit mondott, hogy tudja, ebben a korban ez már nem illendő, de ő fél a haláltól.  

Ennek nyolc éve. Csak azért mesélem, mert március 15-én ünnepelték Judith Hervé századik születésnapját.

Ó, élet, élet, élet, Március!

S konok trónusán reszket a halál.  

Jókor került a kezembe a könyv. Rachel Kushner A teremtés tava. Nem azért, mert egy könyvcsoda, hanem mert annyit bajlódtam előtte Spiróval, annyira nem jöttem rá, hogy a Padmaly miért hasznos szenvedés, miért az a sok szó, sok név, sok oldal, miért kell eljutni addig, hogy „na, most már befejezem, ha ennyi időt áldoztam rá”, hogy utána jó valami, ami csúszik, hopp, már megint eltelt ötven oldal.

Eltelt háromszázhuszonöt oldal, és épp odaértem, hogy a kommunisták (úgy értem, kommunalakók) valamire készülnek egy francia államtitkárral szemben. Az államtitkárnak szobát foglalnak, nem egyedül van, vele jön egy híres író, Michel Thomas. Rosszkedvű, kiszámíthatatlan és beskatulyázhatatlan, most sem értik, miért pont ezzel az államtitkárral jön.

Nem Michel Houellebecq a minta? Rosszkedvű, vagy legalábbis mindig ebben a pózban van, kiszámíthatatlan. Aztán ír Rachel Kushner az író ritkás hajáról, végül átnyújtja a megoldást azoknak, akiket érdekel, mert Michel Thomas épp a tévében ad interjút, cigarettával a kezében, és a cigarettát keze harmadik és negyedik ujja között tartja.  

Persze, ha műveltebb volnék, erre mind rá sem kellett volna jönnöm, mert Houellebecq eredeti neve Michel Thomas. Houellebecq a nagymamája volt, aki fölnevelte.

Tudom, ez egy régi nyavalygás, hogy a jövő generáció lassan elfelejt olvasni, hogy a műszaki cikkek beüzemelését már piktogramokon kell bemutatni, mert ha azt írják, hogy „dugja be a villásdugót a konnektorba”, azt nem biztos, hogy mindenki megérti. Pláne, ha konnektor helyett azt írják, dugalj. Nekem is úgy tűnt valaha, hogy ez a jövő útja, főleg, ha a szakácskönyvekre gondoltam, annyi mindent hagynak bizonytalanságban, a legegyszerűbb dolgokat, hogy „a hagymát üvegesre pároljuk”. Ez most átlátszóságot vagy keménységet jelent? Vagy „adjunk hozzá egy csipetnyi sót”. Kinek mekkora a keze. Ki mekkorát csíp. Nem egyszerűbb, ha mutatják? Épp most hívta föl valaki a figyelmemet a Transcribe programra, csak feltöltök egy hangfájlt, és leírja, ami benne van. Látszólag ő a mi barátunk, az írásbeliséget támogatja a szóbeliség helyett. Vagy ez a mi fogyatékosságunk? Látnunk kell a szöveget, hogy szerkeszteni tudjuk?

Nem is ez a lényeg, hanem hogy ez már fordítva is megy. A nagy, nemzetközi híroldalakon egyre többször írják oda, hogy a cikk elolvasása mennyi időt vesz igénybe. Nehogy az olvasónak túlságosan meg kelljen erőltetnie magát, már előre lebeszéljük az ötpercnyi koncentrációról. Egyre többször látom, hogy a cikkek hangoskönyvvé válnak, valaki vagy valami felolvassa, és akkor lehet közben… nem is tudom. Tévét nézni? Rántottát sütni?

De hát ez olyan, mint a hetek óta föl nem hívott telefonszám, be nem ütött PIN-kód. Elfelejtődik a képesség, ha nem gyakoroljuk.

Én is utálom a vastapsot. A tapsnácik persze rögtön kiigazítanának, hogy nem a vastapsot utálom, hanem az ütemes tapsot, nem azt, amikor leengedik a vasfüggönyt, de a közönség még nem megy haza, hanem amikor megy ez a csáp-csáp. Föladjuk individuum voltunkat, mert nyilván az is furcsa és gyerekes, hogy egy zenemű végén mindenkinek egyszerre jut eszébe, hogy összeütögesse a tenyerét, de hogy mindezt még ritmikusan is tegye, az végképp különös. A velünk élő Rákosi Mátyás. Valamikor azt hittem, hogy ez szép lassan kikopik, ahogy történelemmé válik a múlt, de nem múlik.

Nem szeretem, de azért na-na. Az ne legyen, amit tegnap az Accademia di Santa Cecilia koncertmestere tett, hogy nagy vigyorogva vezényelte a vonóval a közönséget, és közben lábbal dobogott hozzá, jaj, ezek a hülyék itt keleten. Nem esik úgy önmagában rosszul, csak épp tőlük, mert nem nagyon éreztem, hogy lenne min vigyorogni a zenekarnak. Minek örültök? Mással sem voltatok elfoglalva, mint a hátramozdítással, alig kezdődött el Brahms B-dúr zongoraversenye, már látszott, hogy ez nem az, nem a nagy élmény, amiben reménykedtünk, amikor a műsorra néztünk: Daniil Trifonov fogja játszani.

Kevéssé játszotta, az is igaz. Mintha a négy tétel ugyanazt akarta volna mondani, négy lírai rezdület, hol nagyobb, hol kisebb rezdület, de körülbelül ugyanaz. Jó közel ültem, láttam, hogy ez az első tétel elment, de a szólista még próbálja összeszedni magát a másodikra, aztán az is megy el, nem alakul ki semmi, szerintem a zenekar miatt, de még nekiveselkedik a harmadiknak, végül is az lett a legjobb kísérlet, de a szólógordonkás ezt hogyan képzelte? Tessék hazamenni gyakorolni. Bár így annak sincs igazán értelme. Hát jó, akkor zárjuk le botrány nélkül a művet, korrekt módon.

Aztán jött a ráadás, és az ember azt érezte: nem lehetne most és innét elölről kezdeni?

Nem lehetett.

Az angyal elrepült, és maga helyett Aljosa Karamazovot küldte.

Vele kezdődik az Oratóriumok könyve. Mármint Guillaume de Machaut-val, Igaz, egy régebbi tudományos állapottal, azóta tudjuk (vagy úgy tudjuk) tíz évvel tovább élt, 77 éves koráig, ami elég szép teljesítmény a 14. században, és a koronázási miséből is Messe de Nostre-Dame lett. Nem állítom, hogy soha nem hallottam, de azért gondot okozott volna az Agnus Dei egyik basszus szólamának eléneklése. Csak viccelek, most is gondot okozna.

Mindenesetre elővettem a régi lemezt, Taverner Consort, jelen esetben az négy énekest jelent. Van kórus is, de az nem Machaut-t énekel. Az eszmét értem, nem az a lényeg, hogy mi a mű, hanem hogy milyen zenei környezetben hangozhatott el a darab. A mise állandó részeit megzenésítette Machaut (lehet, hogy nem is egyszerre, csak aztán összeállított belőle egy teljes misét), és amit nem zenésített meg, azt gregoriánként eléneklik. Mivel ez (körülbelül) az első zeneszerzői mise, egy tétellel bőkezűbb, mint ami később a megszokott zeneszerzői feladat lett, Machaut azt is megzenésítette, hogy „A szent mise véget ért”. Így is túl rövid két lemezoldalra, ezért jöhetett hozzá a többi zene, az ember meg elcsodálkozhat, hogy ugyanazt a Miatyánkot énekelték, amit ma, Isten malmai lassan őrölnek.

Mivel a hangzás mintha fontosabb, vagy legalább olyan fontos volna, mint a darab, így az angol énekesek franciás latint beszélnek, lodámüsz té, benediszimüsz té. Ha emlékeim nem csalnak, az ezredforduló táján épp Vashegyi György a Gramofon című lapban kritizálta Mark Minkowski Charpentier-lemezét, miért énekelnek ennyire affektált latinsággal. Azóta alighanem módosított az álláspontján.

Körülbelül ez a személyhez köthető zeneművészet kezdete. Nyilván nincs közel, nem is adja magát nagyon könnyen, de talán ez a zene története. Ami a két szélén van, azt nehezen értjük, ami középen, Bachtól Bartókig, az a miénk. Vagy legalábbis azt hisszük róla.

Azt tudjuk, hogy egyáltalán nem igaz a bölcsesség, háborúban hallgatnak a múzsák. Nem hallgatnak. Verset íratnak a fronton szolgáló költőkkel, dalokat a hátországi zeneszerzőkkel. Az európai irodalom a trójai háborúval kezdődik, Haydn szimfóniákat írt, amíg ágyúztak a közelben. Mégis…

Valaki átküldött egy instagram linket, Wanda Landowska Scarlattit játszik; és behallatszik a stúdióba, hogy közben ágyúznak, bombáznak. Hátborzongató. De igaz?

A szöveg szerint 1940-es a felvétel, június 14-én kezdődött el Párizs megszállása, de úgy tudom, egyetlen puskalövés nélkül. Párizs nyílt város volt, nem lőtték, nem bombázták. Lehet, hogy csak díszlövések durrantak, míg Landowska csembalózott? Vagy lehúzták a szomszédban a vécét?

Akkor is borzongató.

 https://www.instagram.com/reel/Cvzsy4ntNM-/

Meghalt Boros Attila, nyilván sokan vagyunk, akik ezt a nevet a Ki nyer mában hallották először. Aki kérdez, Czigány György, ez volt a gyakoribb eset, de előfordult, hogy aki kérdez, Boros Attila volt. Idővel aztán megtanulta az ember, hogy Boros Attila nemcsak kérdezni, de válaszolni is tud, illetve alapanyagokat adni kérdésekhez, Klemperer Magyarországon, Muzsika és mikrofon, ezeket nagyon szerettem olvasni.

És persze ájuldoztam, amikor beszámolt Bayreuth-ról. Ez meg hogy lehet? A nyolcvanas évek végén hogy lehet ennyire értetlen valaki az operában? Harry Kupfer rendezéséről mesélt, nagyon fair módon azzal kezdte, hogy bocsássák meg neki a hallgatók, de a felháborodástól alig talál szavakat. Képzeljék el, hogy géppisztolyt viselnek az istenek! Mondta arról a rendezésről, amit Fodor Géza értőn, okosan elemzett a Muzsikában.

Eltelt néhány évtized, és az ember rájött, hogy ehhez micsoda bátorság kellett. Az elszánt, határozott konzervativizmushoz. Nem ezt írta Wagner, ne tessék okosabbnak lenni nála. Vagy tessék, ez ellen nincs mit tenni, de akkor sem mondok mást, mint hogy ez nekem nem tetszik.

Eltelt néhány évtized, és ma nem tudok szélsőségesebben avantgárd ötletet elképzelni, mint úgy színre vinni Wagnert, ahogy ő akarta, páncélban visongó walkürökkel.

Egyszer mentem a Bajcsy-Zsilinszky úton, előttem egy nagyon rendezett külsejű férfi, fekete kabátban, behúzott övvel. A fején piros barett. Még most sem tudom biztosan, hogy Boros Attila volt-e az, de azt gondoltam, hogy igen, lehet. Hogy tulajdonképpen ilyen volt. Ilyen lehetett.