Elkezdtem fejben összeszedni, kiknek a sírját látogatja az ember Olaszországban. A Mediciket Firenzében, Lodovico il Moróét Paviában, Ilaria del Carrettóét Luccában, II. Gyula pápát Rómában, itt amúgy is sokat, Caius Cestius piramisát, Keats és Shelley, Caecilia Metella, aztán Galla Placidia Ravennában... Abbahagytam. Ez most itt a végtelen plusz egy, Onorina és Giuseppe Brion San Vito d’Altivoléban. Körforgalom, jobbra Altivole, balra San Vito, erre már tényleg kevesen mászkálnak, és ilyenkor inkább csak olaszok. A ciprussorra behajtani tilos, illetve csak helyieknek szabad, majd helyinek adom ki magam, akinek véletlenül magyar rendszáma van. Vagy magyarnak, aki nem ismeri a táblákat.

Ez tehát a falu temetője, amelyhez a sarkon hozzá van ragasztva egy L alakú külön terület, megint a szokásos érzés: csak a gazdagoknak van pénzük néznivaló sírra.

Brionék gazdagok voltak, híradástechnikai céget üzemeltettek, és jó ízlésűek voltak, a Brionvega tévéket és rádiókat ma híradástechnikai múzeumokban őrzik, ez volt az olasz ipar fénykora a II. világháború után. Brion bácsi (nem bácsi, 57 éves volt) 1967-ben meghalt, az ötvegy pedig Carl Scarpát bízta meg a sírhely megtervezésével. Nemcsak sírhely, meditációs terület, medencék, gyep. Víz, mert hát ez a velencei Scarpa, víz és kő, mozaik és csobogás. Megilletődötten áll az ember a két összehajló sír előtt: ennyire szerették egymást, hogy egymás felé húz a szívük a halálban is.

Legalábbis Onorina asszony ezt üzente az utókornak.

Akkor is érzem a megilletődést, nyilván a víz és a halál valahogy összefügg bennünk is, nem véletlenül kell átkelni a csónakossal, bár nem tudom, hogy Brionék hová keltek át, nincs kereszt a sírokon. A legcsodálatosabb mégis az, hogy miközben az ember azt érzi, hogy ott van lét és nemlét határán, az okkultizmus partján, a padlózat márványlapjai kilazultak, néhány büdös kölök dörögteti, durrogtatja, ugrabugrál a kőlapokon. Az élet él.

Csak száz kilométerrel odébb jövök rá, hogy maga Carlo Scarpa is itt van eltemetve. Japánban halt meg 1978-ban, és a testét bepólyálva, álló helyzetben itt temették el. Vissza kell menni.

Sejtem, hogy határt kellene már szabnom az Olaszország, az olaszok és az olasz nyelv iránti rajongásomnak, de egyelőre elég nehezen megy. Most is mi történt? Ebeim összeszólalkoztak egy olasz kollégával, bőszen csitítottam őket, a nevüket ordibálva, az ellenség tulajdonosa nem különben,, csak ő nem ezeket a két szótagú változatokat kiáltotta, hanem azt, hogy Armando. Armando!

Hiába erőlködtem, hogy legalább a Nusit úgy mondjam, mintha Nuscinak írnám. Le voltunk győzve a nevek terén. Egy korábbi szállásadónő csivaváját Leopoldónak hívták. Nekünk meg fejünkbe verték, hogy a kutyanév egy vagy két szótagos legyen, ennyi az, amit a kutya megért, felfog, önmagával azonosítani tud. A magyar kutya. 

Hogyan is írta Esterházy? "Közép-európaiak vagyunk, az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény." Az állítás második fele egyre kevésbé igaz, de kutyanévben még minden búsan és lassan ballagunk nyugat felé. 

Amikor Michelangelónak felhánytorgatták, hogy akármekkora mester, a portrékészítéshez nem nagyon ért, hiszen Lorenzo Medici nem is úgy nézett ki, amilyennek megfaragta a síremlékén, a szobrász csak a vállát vonogatta: mit számít az. Ezer év múlva senki nem fogja tudni, hogyan nézett ki Lorenzo. 

Annyira frappáns a válasz, meg annyira magabiztos, hogy az ember csak bólint. Hát nincs igaza? 

Ötszáz év múlva látjuk, hogy igaza van: senki nem tudja, hogyan nézett ki az elhunyt. És csak utána jön rá az ember, hogy hiszen Michi bácsi fordítva ült a biciklin. Azért szerették volna, hogy hasonlítson a szobor, hogy ezer év múlva is tudják, hogy nézett ki Lorenzo. Mert most itt vagyunk, körülöttünk ki tudja, hány milliárd ember, de (valószínűleg) egyik sem olyan, mint ő.  

Van a művészetnek egy ötletelős változata, amikor nem a megvalósításon ámul a néző, hanem a gondolaton. Valakinek eszébe jut, hogy lefessen egy leveskonzervet. Másvalakinek eszébe jut, hogy a telefont a homárral párosítsa, kicsit a szó szoros értelmében, a hallgató helyén egy nagy, vörös rák legyen. Nem mondom, hogy nem akad meg az ember szeme rajta, még talán a Dali által emlegetett erotikus borzongás is utolérhető, ez a vörös és fekete mégis dögös valami, síkos izé, amit a szánkhoz emelünk. És belebeszélünk.

A kérdés az, hogy az ilyesmi nem jár le az idők múlásával? Már most, kilencven év múltán sem ilyen a telefon, sem formára, sem méretre, sem tárcsára. De még felismerjük, hogy egyáltalán mit látunk. Száz év múlva is felismerik? És ha Leonardo egy palavesszőt kombinált volna egybe egy számszeríj-felhúzóval, értenénk az üzenetet?

Lehet, hogy csak az a bajom, hogy a magyar nyelv megelőzte Dalit, mert a régi telefon hallgató-beszélő részét mi telefonkagylónak mondjuk. Rájöttünk magunktól is a készülék és a tengeri állatok közötti mélységes És erotikus kapcsolatra.

Minden május elsején eszembe jut Kadosa Pál, mert ő írta azt az úttörődalt, ha egyáltalán úttörő, hogy Itt van május elseje. Nem is rossz dal, a szövege azért nem túl elmés, legalábbis a rímelése, hajtás –pajtás, élet – ének. Csoda, hogy ennyit ki tudott hozni belőle.

Idén viszont nemcsak eszembe jutott a komponista, de meghallgattam mindkét lemezemet. A kettő egyébként olyan, mintha egy volna, mert ötletesen ugyanazt a képet használták föl a borítónak, de a CD címe Piano Music, a vinilé pedig At The piano.

Nincs különösebb tanulság, Bartók jobb komponista, mint Kadosa, ezt onnét is lehet tudni, hogy játszik tőle, a borító szerint 1955-ben, Bartók halálának tizedik évfordulóján, de van egy filmrészlet, ahol Kocsisnak azt mondja, hogy ez 1950-es rádiófelvétel. Gondolom, inkább az első adat a megbízható.

Mindkét lemez cáfolata a régi bölcsességnek: aki nem tudja csinálni, az tanítja, mert Kadosa tudná csinálni, nem virtuóz, de nagyon jó keze van, és teljesen más a viszonyulása a Gyermekeknekhez (ó, anyanyelv, csupa e betű, és három toldalék!). Amennyire hallom, mindenki úgy játssza ezeket a darabokat, mintha énekelné, figyelembe veszi a szöveget, (már ha magyar zongorista, de külföldiek olyan sokat nem játsszák a ciklust), Kadosa azonban tisztán zenei alapon zongorázza, nem érdekli, csak a zene.

Tudja csinálni, és tanítja. Van az a híres fénykép, egymás mellett állnak a 20. századi nagy karmesterek: Bruno Walter, Toscanini, Erich Kleiber, Furtwängler és Klemperer. Hát ilyet Kadosa Pál is tudott. Egy szerzői esten egymás mellett állnak a fellépő tanítványai: Ránki Dezső, Kiss Gyula, Jandó Jenő, Schiff András és Kocsis Zoltán.

Vannak pillanatok, amikor az ember észreveszi magát. Észreveszi a világot. Észreveszi, hogy megszűnik a harmónia, kezd kifordulni alóla a föld, már nem ő az élet főszereplője. Nőknél ez szokott lenni, amikor először csókolommal köszönnek neki (bár ez nyilván egyre ritkább), férfiaknál, amikor feltűnik, hogy az összes labdarúgó a pályán fiatalabb náluk. Lemezhallgatónál… - hát ez. Június 30-án bezár a Kodály Zoltán Zeneműbolt és Antikvárium.

1952-ben nyitottak, arra még emlékszem, amikor a bolt előtt a nepperek nagy táskákban árulták a nyugati vinileket. Aztán jöttek a CD-k, felvirágzott a piac, volt olyan időszak, hogy bármerre is indultam otthonról, lemezbolt felé mentem. Mikor hirtelen meg lehetett venni mindent. Kérdeztem az eladótól, hogy ez most komoly? Van minden? Meddig lesz ez így? Ezután mindig így lesz, mondta.

Mindig nem lesz így.

Tudom, streamelés, meg ha valaki a lemezeket szereti, meg tudja rendelni magának, de hát a régi Woody Allen-filmekben is visszatérő jelenet, hogy a szereplők a lemezboltban találkoznak, válogatnak, élnek. Hogyan szoktunk le a lemezhallgatásról, és miért? És ha a lemez kinyíródik, jön a könyv, színház, múzeum?

Örülj neki, hogy eddig bírta, mondják külföldön élő ismerőseim. Bécsben milyen rég bezárt a Caruso, Párizsban a Lido Musique a Champs-Elysées-n, Londonban édességet árulnak a nagy HMV helyén az Oxford Streeten.

Örülök és hálás vagyok. De azért rossz.  

Nem a sima old moneyra gondolok, amikor valakinek már a szülei és a nagyszülei is gazdagok voltak, és ezt úgy fejezi ki, hogy a finomabb drága holmik közül választ. Nem Ferraraival jár, hanem Rolls-Royce-szal, meg ilyesmi. Méretre készített öltönyt hord, nem Guccit. Amit viszont tényleg nem értek, az a régi gazdagság. Egy Néró mihez tudott kezdeni a pénzével? Több aranyedényt vagy ékkövet vásárolt, de hát kinek kell akár egyetlen darab ékköves gyűrű? Utazni bonyodalmas és fárasztó volt, és a világ sem volt még tele csodálatos épületekkel és műkincsekkel, aki Egyiptomban és Hellászban volt, szinte mindent látott, vagy ha nem, akkor sem tudta, hogy van valami Amerikában. Marad a még több arany és még több ékkő, amire aztán vigyázni kell. Az egésznek semmi értelme.

Aztán persze rájöttem, hogy ez most is így van, az utazást leszámítva. Mihez lehet kezdeni az összeharácsolt vagyonnal? Lehet órákat venni, és akkor ötvenmillió van az ember csuklóján, és még ötszázmillió a fiókjában, de úgyis a telefonján nézi meg, hogy pontosan hány óra van. Lehet autókat gyűjteni, és akkor húsz vagy ötven darab lerobbanásra hajlamos jármű áll a garázsban. Biztosan jó érzés.

Az egész arról jutott eszembe, hogy meghalt a Gap néni, Doris Fisher. Férjével, a Gap bácsi Don Fisherrel együtt alapították a céget 1969-ben, eleinte farmerokkal és lemezekkel kereskedtek, aztán a lemezeket elhagyták, maradt a ruha. Elképesztő lendülettel terjeszkedtek, aztán fölvásárolták a konkurenciát is, alapítottak ellencéget is, hogy akinek nem tetszik a Gap, az is a Gapnél vásároljon. De mit csináljanak a pénzzel? Ruhákra nem költhetik, mégis furcsa, ha nem a saját termékeiket hordják. Meg maga a cégnév is erre utal, a generation gapre, a generációs szakadékra, és annak áthidalására. Amit ma már mindannyian tapasztalunk: az idősebb és legidősebb korosztály is farmerben jár, kényelmes és mosható.

Fisherék műgyűjtésbe kezdtek, persze az ő szintjükön, a kollekció ezer fölötti darabból áll. Ennyi már otthon nem nézhető és nem tartható. Így aztán még 250 millió dollárt adtak a San Francisco Museum of Modern Artnak, hogy tárolják és állítsák ki a műkincseket.

Meg kellene nézni, Gap gatyában. De az a pénzköltésnek inkább az utazás része volna.

Ilyen is van. Nem elég, hogy az Operaház magának szervez konkurenciát, az egyik helyszínen Michael Volle énekel, a másikon meg Kolonits Klára Baráth Emőkével, mert közben a Müpában ismétlik az Anyegin-közvetítést a Metropolitanből. Gazdagok vagyunk. Én például egy Anyeginnel lettebb gazdagabb. Persze, leginkább egy Tatjánával, Asmik Grigoriannal, de Anyeginnel is. Az ukrán bariton, Iurii Samoilov énekelte, aki a Die Presse szerint egy singender Brad Pitt, és aki mindenféle félpucér fényképeket tesz föl magáról az internetre. Egy kicsit más lett az operai környezet, mint Pavarotti idejében, aki még az úszómedencébe is trikóban ugrott be, ha tudta, hogy fotósok vannak a közelben.

Furcsa módon Samoilov ettől még jó volt, fiatal, nagyvilági és magabiztos, ha az kellett, meghasonlott és összetört, ha az, úgy kell neked, hülye barom.

Vagyis nem hülye barom, de ehhez kellett Asmik Grigorian, kellett Deborah Warner rendezése. Mennyire az övé? Volt ebből évekkel ezelőtt egy előadás Anna Netrebkóval, nagyon-nagyon tetszett, de leginkább arról szólt, hogyan lehetséges, hogy ez az ostoba Anyegin nem veszi észre, kivel hozta össze a jó sorsa, hogy Tatjána nem is csiszolatlan gyémánt, de csiszolt már az első pillanattól, szép és okos, szerelmes és a tiéd, csak rád vágyik.

Nem vette észre, magára vessen. Az utolsó jelentben aztán Tatjána könnyedén megcsókolta Anyegint, csak hogy fogalma legyen szegénynek arról, mit is veszített. Most meg az első felvonás végén Anyegin lazán megcsókolja Tatjánát, lazán, de mégis intenzívebben annál, hogy az elmenjen baráti csóknak. Ezt oszd be magadnak, kislány, de egy életre. Az opera végén meg Tatjána halálra vált arccal megy oda Anyeginhez, megcsókolja, majd kopogó léptekkel elmegy. Te oszd be. Csókollak, Jevgenyij.

Jaj, Asmik. Asmik éneke. Asmik sötét haja, világoskék szeme. Asmik arca, hogy állandóan ott van, nem néz ki a karmesterre, nem enged a koncentráltságból. Ahogy Anyegin válaszát hallgatja, lesütött szemmel, és valahogy mégis mosolyogva, hogy ha egy kicsike érzés volna Anyeginben, már ott és akkor abbahagyná az okoskodást. Ahogy a történetben benne van a végzet: hogyan vehette volna észre Anyegin, kivel találkozott? Sehogy. Tényleg vidéki versenyző, kiesik a kezéből a könyv, amikor meglátja a férfit. Közben meg azt mondja Asmik Grigorian a szünetben, hogy nem, ez nem szerelem, akárkibe belebolondult volna Tatjána, aki akkor belép az ajtón. Végignézném az operát úgy is, ha közben csak Grigorian arcát mutatnák. Még a szünetben is.  

Rendben van, de pont ebbe a szerencsétlenbe bolondult bele. Akkor most ki kinek az áldozata?

Talán ismerős a történet: Karajan nevelt lánya, Monique Montagne A bal lábam című film stáblistáját nézve elcsodálkozott. Nem a stáblistán, hanem a közben hallható zenén. Micsoda gyönyörű tenorhang. Réti József volt. Sose hallott róla, de a hang annyira tetszett neki, hogy eljött érte Budapestre, és összegyűjtötte a föllelhető Réti-felvételeket.

Egy kicsit hasonlít, ami velem történt, miközben a Netflixen néztem a Staircase című sorozatot. Megölte-e Colin Firth a feleségét, Toni Collette-et?

Még nem tudom, csak a harmadik résznél járok, de miközben a Firth által játszott karakter homoszexuális kapcsolatba keveredik egy autószerelővel, szokás szerint klasszikus zene szól, ez valami egyezményes filmnyelvi megoldás, én meg nem hiszek a fülemnek. Ez Gulyás Dénes. Ő énekel. Hogy mit, azt nem ismertem föl, bár illett volna, de a Shazam segített: Paisiello volt, A sevillai borbély.

Nem is tudom, Gulyás Dénes tudja-e, miben vett részt.  

Nagyon-nagyon jól sikerült a vígszínházi ünnep, százharminc éve, május elsején nyitottak, és ha nem is töretlenül, de megvannak, köszönik. Köszönjük. Az ember kicsit tart az ilyesmitől, Így írtunk mi, színházi levelek, nahát, azt hiszik, hogy ami velük történt, annyira fontos, hogy színpadra lehet állítani.

Tényleg annyira fontos és tényleg színpadra lehet állítani. Történelem, nemcsak színháztörténelem, hol vicces, hol nagyon vicces, hol szörnyű, hol nagyon szörnyű. Ruttkai Éva levele a Merkurnak, hogy számára egy Zsigulit soron kívül kiutalni szíveskedjenek. Részletfizetéssel. Latinovits mostani 850-es Fiatja már elrohadt, és alul befolyik a hólé. A Merkur válasza: a jövő évi kontingens már tavaly elfogyott, tessék talán Trabantot igényelni, színválasztással. Esetleg két színben, de luxe kivitelben. Szállítási idő négy év múlva, 1976-ban. Addigra Latinovits már nem él.

Ez most vicces vagy szörnyű?

Szakáts Miklós Cyrano néven besúg, szégyelli és mentegeti magát, aztán nekilendül, ha már besúg, legyen valami haszna is belőle. Ne csak az, hogy kiengedték Kerepestarcsáról. Karády Katalin, hogy őt Ajtay Andor megütötte a színpadon, és ennek nyomát a testén viseli, és őszintén félti az életét és testi épségét. Major Tamás anyukája az igazgatónak, hogy a fiát tessék megnézni, mennyire tehetséges. Egy hibája van: túlságosan szerény. Molnár Ferenc, Varsányi Irén, Mezei Mária, hogy már két hónapja itt senyved a Tátrában, és nem bírja, nem tud színház nélkül élni. Várkonyi a pincéből kíván boldog karácsonyt, és fogadkozik, hogy ha ennek vége, ő mindenkivel szemét lesz. Szerepet, fizetésemelést kérő levelek.

Persze: a legviccesebb az élet. Hogy az előadás előtt Rudolf Péter a leendő kormánnyal (pontosabban: a leendő fenntartókkal) fényképezkedik a színház lépcsőjén. Aztán tíz perc múlva felolvassák a királynak szóló meghívót, hogy személyének sugárzásával emelje a nyitóelőadás fényét. Tizenegy perc múlva pedig Ditrói Mór lemondó sorait: a színház igazgatásához nem férfi kell, hanem „szolgalelkű, talpnyaló individuum”.