„Akit a második felvonásban Cotrubas nem indít meg könnyekig, annak valóban kőből van a szíve.”  Ez nem valami rajongói bejegyzés, hanem igazi, komoly és nemzetközi jelentőségű kritika volt a Traviata Carlos Kleiber vezényelte lemezéről. A felvétel azóta is klasszikus, mindenki tesztelheti, mennyire vált kőszívű emberré az évek során. Cotrubas valóban csodálatos, ahogy rebben, ugye, ugye, szeretsz, mert én nagyon szeretlek. Akkor miért sírsz? Oly jólesik a sírás, a könny megenyhít. Aztán kitör: amami Alfredo.

Meghalt Ileana Cotrubas, de ez megmarad. Furcsa módon három teljes operát is lehetett kapni nálunk licenc-felvételen, a Traviatát, a Carment és a Rigolettót. Nem tudom, az ő hangját szerette-e annyira a döntéshozó, vagy Domingót, ha mindkettőt, azt is megértem, mindenesetre viszonylag föl voltunk szerelve Cotrubasból. Talán biztatás is volt, hogy ki lehet törni a létező szocializmusból, lám, neki is sikerült. Igaz, a rádió egyszer interjút csinált vele a bécsi opera öltözőjében, és neki még nyomnia kellett az elkötelezett nyilatkozatot: pártunk lehetővé tette, hogy képezzem maga, és hogy most itt lehessek. Az akkor már Magyarországon hallgatva is furcsa volt.

De Cotrubas igazi, nagy sztár volt, olyan, aki már összecsattanhatott rendezőkkel és karmesterekkel. Balhés nő volt, otthagyta a bécsi Anyegint, a New York-i Don Pasqualét, de hát ilyen hanggal lehetett. Pavarottival énekelt Mimit, és amikor a Scalában Mirella Freni megbetegedett, Pavarotti Cotrubast ajánlotta helyette. De ki az a Cotrubas? És hol van? Londonban énekel. Megtalálták, de Cotrubas orvosnál volt. Hazaért, mondja a férje, azt akarják, hogy Mimi legyél a Scalában. Hát, ez csodálatos. De ma akarják. Ma? Lehetetlen.

Nem lehetetlen, csak sietni kell. Meg gépet találni. Meg vízumot szerezni. Míg a vízum készült, Cotrubas sminkelt. A repülőn. Aztán jött a rendőri felvezetés. A Scalában beöltözve ott várt a tartalék-Mimi. Ha tíz perccel kezdés előtt befut Cotrubas, ő énekli, ha nem, akkor a cover. Negyedóráéval korábban megérkezett. Még kapott egy cédulát, hogy Georges Prétre kettőben vezényli a Mimi-áriát, nem négyben. Aztán menjen be, hogy Pavarotti áriája után elfújja a magáét.

Elfújta. Ezek a legendák ilyenek, amikor kell, teljesítenek.

Cotrubas hangja még a következő évtizedben is bírta, aztán 1989-ben egy próbafolyamat alatt látta, hogy már nem teljesen ura a helyzetnek. Visszavonult, tanítani kezdett. Az sem ment rosszul, az ő növendéke volt Angela Gheorghiu. A világ a dolog természetének megfelelően egyre kevesebbet hallott felőle, de nem felejtjük. Amíg nincs kőből a szívünk.

Szabolcsi Bence Beethoven-könyve juttatta eszembe, hogy mennyire régen hallottam már a Szeptettet. Koncerten talán még soha, biztos nehéz is vonzó társaságot összehozni, négy vonós mellé három fúvós, de a négy vonós sem sima vonósnégyes, mert a cselló helyett nagybőgőre van szükség. Közben meg nagy mű, legalábbis a terjedelmét illetően, negyven perc fölötti hosszúság, nincs sok ennyire hosszú Beethoven-darab. Gyorsan elkezdtem keresgélni a lemezek között, meg sem találtam, csak a Toscanini-változatot, ami nem is szeptett, mert a teljes vonóskar játszik, furcsa módon ettől csak súlytalanabb lesz a darab, ágyúval lövi a verebeket és pacsirtákat. Nem is a stúdióváltozat van meg, hanem egy 1939-es koncert, a hét szólam mellé még Toscanini is dünnyög az orra alatt, elég szórakoztató.

De voltaképp mi ez? Nem azt mondom, hogy Beethoven minden hangja súlyos és örökérvényű, aki nem bírja a vulgáris hasonlatokat, most ne figyeljen ide;  Kocsis Zoltán mondta egyszer a Schubert és Beethoven közti különbségre: Beethoven ha kettőt fingik, akkor is jelentős.

És ha hetet?  

Nem is az az érdekes, hogy jelentős-e vagy sem, hanem hogy a Szeptett volt valaha a legnépszerűbb Beethoven-szerzemény, annyira sikeres volt, hogy már Beethoven is utálta, mindig ezt játsszák, amikor sokkal jelentősebb dolgokat írt azóta. Lehet tudni, hogy a hagyatéki árverésen a kéziratért két és félszer annyit fizettek, mint a Missa solemnisért. Mostanra a mű mégis függelékké vált, ilyet is tudott az öreg, amikor még nem volt öreg.  

Már olvastam ezt a könyvet, csak egy másik kiadásban (a fekete Szabolcsi Bence művei sorozatban), és darabokban. Ha valami érdekelt, megnéztem, mit írt róla Szabolcsi. Most viszont úgy olvasom, mint egy regényt, első laptól majd a végéig, megszületik, felcseperedik, alkot, meghal (gondolom). Csodálatos.

Persze, ez a példány a peches, mert ha az ember viszi magával… Rátettem a vizes fürdőnadrágomat, ettől Beethoven nyomott profilja kissé föllazult, eltört mellette egy üveg olaj, ezt voltaképpen egész jól viselte, az olaj valahogy beleivódott a vászonkötésbe, többé-kevésbé eltűnt. A lényeg meg úgyis nyomtatva van. Vagy nem is tudom, mert a mai olvasónak nem túl korszerű a nézőpont. Folyton még és már, ez még Haydn, ez még Mozart, ez már Beethoven, ez még korai Beethoven, az már érett. Mintha a művészet fejlődne, és egy Haydn-szimfónia nem volna éppen olyan tökéletes, mint az Eroica, vagy a bagatellek nem volnának éppen annyira fontosak, mint a Kilencedik szimfónia. De ettől függetlenül: Szabolcsi mindent tud. Kézben, fejben, zsebben van neki a teljes életmű, az összes zongoraszonáta összes lassú tétele, ide- és odaszökken Beethoven munkásságában, és mindenütt otthon van. Mint amikor Szerb Antalt olvassa az ember, és elfogja a vágy: én is el akarok olvasni mindent. Meg akarok hallgatni mindent. Megérteni – azt már nem is mondom.

Nehéz megmondani, főleg Magyarországról, de úgy érzem, vagy attól tartok Bartók egy kicsit kiment a divatból. Talán kevesebbet játsszák, vagy nem olyan látványosan, nem a legnagyobb zenekarok a legnagyobb koncertjeiken. De hogy is kezdődött?

Solti György mondta egy interjúban, hogy Bartók a legtragikusabb zeneszerzői történet Schubert óta, amíg élt, alig vettek tudomást róla, és amint meghalt, „lájk e fájer”, rögtön terjedni kezdett. Persze. Talán csak egy kis idő kellett volna még. Közben meg volt egy szerencsés előadóművészi helyzet. Az egész akkor jutott eszembe, amikor Ormándyval hallgattam a Zenét, nagyon szép, bár nem különösebben kifejező előadásban. Hát persze. Amerika. New Yorkot valamint Bostont és Koussevitzkyt leszámítva (azért érdekes, mert mégis Boston és Koussevitzky rendelte meg a Concertót) a nagy amerikai zenekarok többségét magyar karmester irányította, vagy hamarosan ők vették át. Doráti Dallasban majd Minneapolisban, Széll Clevelandben, Ormándy Philadelphiában, Reiner Pittsburgh-ben és Chicagóban. Értették Bartók zenéjét, és abban a meggyőződésben nevelkedtek föl, hogy Bartók a legnagyobb zseni. Csak meg kell mutatni a világnak. Az amerikai előadások aztán húzták (valamennyire) magukkal az európaiakat, mi is tudjuk azt, amit ők. Ha nekik zseni, nekünk is az.

Ennek idővel vége lett. Jó lenne pontos adatokkal dolgozni, de ránézésre mintha kevesebb Bartók-zene szólna a nagyvilágban.

Ha így van, nem mi vagyunk a vesztesek.

Tudom, hogy kispályás dolog egy könyvben folyton a tévedéseket és anakronizmusokat keresni, mégis van egy pont, amin túl az ember azt gondolja: elég. Rendben, hogy nem szemtanú az író, de most már nem bízok meg benne. Nem tudja, miről beszél. Nyilván Tolsztojnak sem volt könnyű a napóleoni háborúkról beszélni, és ő is mondott marhaságokat, de tessék előbb Tolsztojnak lenni, és csak utána marhaságokat beszélni.

Már megint vagy még mindig A fény magányossága a probléma, tényleg, az ember túllép azon, hogy 1972-ben nem lehetett végigmenni a Király utcán, mert épp nem volt Király utca, csak a Debóra a neve a drágának kezdetű dalban. De a főhős lányát ugyanezen idő tájt a gaz kommunisták kiteszik a női kardcsapatból. Honnét? Női kard nem létezett a hetvenes években, csak női tőr, a kilencvenes évek legvégén volt az első magyar női kardbajnokság, 2004 óta olimpiai sportág.  Nem szótévesztés, mert még le is van írva, hogy egy pompás fejvágást visz be a Rózi nevű lány. Nem lehet azt mondani, hogy ez már a régmúlt, honnét is emlékezhetne rá az 1987-ben született szerző, Kovács Krisztián. De nem is vele van a baj, hanem már megint a szokásos kérdés: miért nem olvassák el egy könyvkiadóban a megjelenés előtt a kéziratokat?

Az volt a szörnyülködések ideje. Mikor először jártam Padovában, és láttam Szent Antal ereklyéit. Az alsó állkapcsát, a gégéjét és a nyelvét. Mind szépen, ereklyetartókban, de akkor is. Sötét középkor, barbár eleink, nem sokat vacakoltak, ha hozzájutottak egy haldokló szenthez, hamar szétkapták darabokra. Még jó, ha megvárták, hogy valóban meghaljon.

Furcsa módon Vivaldi is írt egy concertót Szent Antal nyelvéről. Ő is borzadozott netán? Vagy mit bánta ő?

Ilyenkor jön rá az ember, mennyire igaztalan tud lenni. Mert szó sincs arról, hogy a frissen elhunyt Szent Antalból kimetszették volna a nyelvét, letörögették volna az állkapcsát. Valójában az történt, hogy 32 évvel a szent halála után exhumálták a holttestét, hogy áthelyezzék az új sírba, a bazilikában, és ekkor jött a meglepetés. Csak csont és csont, meg a hangképző szervek. Az se mind, csak a nyelv és a gége, a nyelv állítólag még nedvesen, mint újkorában. Ezeket aztán külön tették, hogy ha jön majd az Utolsó ítélet, ne kelljen sokáig keresgélni.

Tegnap újra Európa-bajnok lett Gianmarco Tamberi, a versenyeken félszakállal induló olasz magasugró. Egész évben nem voltak jó eredményei, csak sérülései, mégis. Hiába, az atlétika igazságos verseny, nem pontoznak, nem fújnak sípot, aki átugrik a léc fölött, az nyer. Vagy, ha szigorúbbak vagyunk, akkor mindez csak még jobb, ahogy néztem, Tamberi körülbelül tíz centivel volt alacsonyabb a második és harmadik helyezetteknél, tehát ha azt mérnék, hogy ki tudta magasabbra megemelni a súlypontját, még inkább ő volna a győztes. De ha már mérik… mennyi is volt a győztes eredmény? 232 centiméter? Ilyen eredménnyel már ötven éve is versenyt lehetett nyerni, bár akkor ez világcsúcs-beállítást jelentett volna. Mégis különös, hogy a magasugrásban az érvényben lévő világcsúcs harminchárom éves eredmény. Mintha elértük volna a határokat, nem adódik már össze a közös tudás, nem veszi át azt a következő nemzedék, nem emelkedik tovább a léc, senki sem fog három métert ugrani.

Az ember körülnéz. Lehet, hogy ez másra is igaz? Regényben és szimfóniában is elértük már a világcsúcsot, jöhetnek félig borotvált írók, de csak legyintünk: nem egy Tolsztoj, nem Thomas Mann. Lefelé megyünk a hegyről? És meddig?

Nem akarom elviccelni vagy elkönnyelműsködni a jelenséget, amit Magyarországon nem is érthetünk meg, hogy mi bántó van abban, hogy ha az afrikai szereplőket nem afrikai énekesek játsszák, akkor sötétre igazítják a bőrük színét. Látom, hogy ezzel óvatosnak kell lenni nemzetközi szinten is. Veronában Aida épp csak egy csöppet napbarnítottnak látszott, miközben szívünk szerint azt mondanánk, hogy hiszen ez Verdi normalitását és toleranciáját bizonyítja. Két késői operájában is a szerelem erősebb a rasszizmusnál, mit kívánjon többet az ember. Talán a kövérek teljes egyenjogúságát, ne legyen már röhögséges képtelenség, hogy egy potrohos vénember azt hiszi, szerelmes lehet belé valaki.

Ha így van, hát így van.

Azt viszont nem tudom, így is marad-e, vagy jönnek az újabb nehézkedések. A tegnapi margitszigeti Nabuccót nézve: nem fognak jönni a szakállasok, hogy kikérjük magunknak, hogy szakállasokat nem szakállasok játszanak? Hetekig, hónapokig, évekig fejlesztjük az arcszőrzetünket, és akkor jön valaki, és ilyen nevetséges ragasztott borzirhával játssza el Zakariást, a főpapot? Bezzeg az Odüsszeusz-filmben Matt Damonnak már igazán bizonyítania kellett az eltökéltségét, és saját szőrzetén csorog a tengervíz. Mondjuk attól még nem lett jó.

Lemezeknél van ilyen, hogy valaki folyton félre- és félreteszi, várja a megfelelő alkalmat, amikor végre meghallgathatja először, valami obskúrus koncerten készült felvétel, de a híre is jó, az előadók is legendásak. Aztán semmi.

Talán csak ez történt. Túl sokáig tettem félre a Meghívást, hogy biztos nagyon jó lesz, jó a híre, jó a története, a fogadtatása.

Aztán semmi. Majdnem semmi. Látszik, miről van szó, nem nagy fantáziával, de nagy dörzsöltséggel megírt darab, készült belőle már spanyol film, nem zárom ki, hogy készül belőle magyar film is, ahogy a BÚÉK is elkészült a Teljesen idegenekből. Négy szereplő, egy lakás, nyár eleje óta megy Orlaiéknál is, Vadító éjszakák címmel.

Sokat vártam, és nem kaptam szörnyen keveset. Bizonyos értelemben semmit, úgy értem, ez nem műalkotás, hanem ügyeskedés, barkácsolás, most így fordulunk, most úgy, és akkor a végén elérünk, hová is? Közhelyerdő közepébe. De közben azért lehet röhincsélni, a színészek nagyon jók, kicsit az ember azt érzi, hogy ezt már látta viccesebben is, meg tragikusabban is, mondjuk Nem félünk a farkastól, vagy a Játszd újra, Sam címmel. Lakásba zárt filmek, vendégségbe jövő párok.

Azért jó. És utána marad a nagy kérdés, ki az a Diane? Ez van kiírva a film végén, hogy neki készült. Az ő emlékére. Tudom a választ, megmondjam?

Lehet, hogy olvasni nem kellene. Vagy zenét hallgatni. Nem általában, hanem a tengerparton. Az olvasás mégis azt okozza, hogy az ember nincs ott, ahol van, vagy nem teljesen van ott. Ez is változik, de tengerparti élmény, hogy olvasok, olvasok (ha számít, akkor Spirót, A fogságot, de lehet, hogy nem számít), tudom, hogy a tengerparton vagyok, fölnézek a könyvből, és mégis házakat látok. Egy pillanatnyi teljes zavar. Mert amikor kezdtem a könyvbújást, még a tengerre néztem, de a nyugszékkel követtem a nap járását, így a végére már a tengernek háttal ültem, de ezek félig feledésbe mentek közben, csak az ijedség maradt: hol vagyok.

Hogy csinálták a nagyok?

Csakhogy a nagyszívű Odüsszeuszt nem lelte meg ottbenn,

mert az a víz partján ült, és sírt, mint azelőtt is,

könnyel, sóhajjal, siralommal tépve a lelkét

Könnyhullajtva a meddő tengert nézte csak egyre.

Kérdés: így most jobb?