Egy kicsit ismertem Nádasdy Ádámot, de annyira kicsit, hogy nem is tudom, érdemes-e ezt elmesélni.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy kicsit ismertem a rendező Kalmár Andrást, akinek szívügye volt Nádasdy Kálmán, a legendás, tényleg legendás rendező. Már hogy egyre kevésbé legendás, az emberek szép lassan elfelejtik őt, és ez ellen tenni kellene valamit. Írjak egy könyvet Nádasdy Kálmánról.

Jó.

Aztán ez szép lassan elfelejtődött, de mikor meghalt Kalmár András, bántott a dolog, megígértem valamit, amit még csak meg sem próbáltam megcsinálni, most, hogy már nem kérheti számon, illetve épp azért, szóval próbáljuk meg. A legkézenfekvőbb helyen kezdtem, gondoltam, beszélgetek Nádasdy Kálmán özvegyével, az operaénekes Birkás Liliannal. Idős hölgy volt, őt már nem lehetett csak úgy felhívni, de Nádasdy Ádámon keresztül igen, fogadott is, csak azt kérte, hadd lehessen ott a beszélgetésen a fia is.

A beszélgetés kellemes volt, de azonnal látszott, hogy ebből nem lesz semmi. Hárman három karosszékben, Birkás Lilian mesélt is, meg nem is, látszott, hogy bizonyos dolgokról egyáltalán nem akar szólni, én tudtam, hogy egyáltalán nincsenek olyan képességeim, hogy őt szóra bírjam, hogy akár jó szándékú, akár ravasz újságíróként a bizalmába férkőzzek, és kiszedjem a titkait. Az egész beszélgetésből a legélénkebben Birkás Lilian fülbevalójára emlékszem, ahogy beszélt, mozgott a két kis golyóbis, mintha némán csilingeltek volna.

Hát ebből nehéz lett volna egy könyvet összehozni.

Hol is kezdtem? Egy kicsit ismertem Birkás Liliant?

A Concerto lemezboltban egy régi fekete lemezzel vártak, Otto Gerdes vezényli rajta Wagner C-dúr szimfóniáját. Azt hiszem, azelőtt soha nem hallottam a darabot, nagyon korai Wagner, tizenkilenc éves volt, mikor azt gondolta, hogy Beethoven nyomába kell lépnie, és szimfóniát kell írnia. Nagyon komolyan gondolta a nyomba lépést, olyan a mű, mintha a Hetediknek volna valami átirata, kicsit sem volna érdekes, ha nem Wagner írta volna. Így meg egy kicsit érdekes, voltaképpen nyugodtan szerepelhetne koncerteken is.

No, de Otto Gerdes. Ki is az? Amikor elkezdett érdekelni, leginkább az volt a furcsa, hogy két minőségben is szerepel lemezborítókon, egyfelől karmester, másfelől zenei rendező, Karajan-lemezeket produkált (ha lehet így mondani), aztán voltak igazi, érdekes dolgai is, operakeresztmetszetek németül (nem ez az érdekes), és egy teljes Tannhäuser Birgit Nilssonnal mindkét női főszerepben. Aztán viszonylag hirtelen eltűnik a borítókról Gerdes neve, anélkül, hogy bármi tragikus történt volna. Mintha egy szépen induló karmesteri karriernek szakadt volna vége, de ki tudja, miért.

Állítólag lehet tudni miért. Gerdes épp új karmesteri felkérést kapott, és ennek megörülvén a stúdióban úgy szólította meg Herbert von Karajant, hogy kedves kollégám.

Karajannak fönnakadtak a szemei. Ő nem kollégája senkinek, de Otto Gerdesnek aztán végképp nem. És tett is róla, hogy ez egyértelmű legyen.

Nem is tudtam, hogy ilyen mű van, a Wohltemperiertes Klavierból Stravinsky készített zenekari átiratot, a prelúdiumok vonóskaron, a fúgák fafúvókon. Mondhatni, hogy kérdés maradt, vajon milyenek ezek az átiratok, tényleg ennyire esetlenek a prelúdiumok, mintha a kottalapok vízbe estek volna, és attól olyan elkent az egész – illetve nem az egész, mert a fúgák jól szóltak. Stravinsky tévedett volna? Vagy tényleg ez a Concerto Budapest vonóskara? Mindenesetre érdekes és hasznos bevezető bármihez, még a Beethoven Hegedűversenyhez is. Ami aztán szép és érdekes lett Christian Tetzlaff előadásában. Valószínűleg a leghalkabb változat, amit valaha is hallottam, de ez a lehetőség is benne van a műben, ez a keresés és találás, nézzük csak, ha ti azt mondjátok, mondja a szólista, arra én ezt felelem, aha, aha. 

A végén mintha a szólista győzött volna, mintha a zenekar kezdett volna úgy játszani, mint ő, nem annyira szépen, de olyan érdeklődve, vagy hogy mondjam, oldott ritmusban, improvizatív jelleggel, szedetten és vedetten. Túl nagy győzelem, valószínűleg érdekesebb lett volna, ha marad a feszültség, valami szilárd alapon folyik a szólistai keresgélés, le vannak fektetve az alapok, ettől eddig lehet kutakodni, de azért mégis Beethovennek kell maradni.

Így is inkább tetszett. Csak nem annyira, hogy a Tavaszi áldozatot is meg akartam volna hallgatni.

Néha feljönnek a YouTube-on rövid videók, meglehetősen különféle témakörökben, de az egyik visszatérő téma a régi slágerek. One hit wonderek, olyan együttesek, előadók, amelyeket egyetlen dal tett híressé, aztán eltűntek az éji homályban.  Az egyik visszatérő szereplő a The Troggs együttes, soha nem tudtam, hogy ez a szó mit jelent, de aztán megoldottam: trogloditák, barlanglakók. Az ő one hitjük a Wild Thing, ami azért érdekes, mert miközben a hatvanas évek a British invasion ideje volt, mentek az angol együttesek Amerikába, és sztárok lettek, közben volt egy ellenirányú mozgás is. Úgy értem, az  angol Troggs Amerikában lett sztár, de a dal amerikai volt, a most meghalt Chip Taylor írta egy amerikai együttesnek, a The Wild Ones-nak.

Senkit nem érdekelt.

Aztán jött a Troggs (igazából The Troggs), és slágerlista első hely.

Igazából Chip Taylor az érdekes ebben a történetben, mert ő se nem Chip, se nem Taylor, az eredeti neve James Wesley Voight, és szerintem a képről rá is lehet jönni: Jon Voight öccse. Angelina Jolie nagybátyja. Elvitték őket a szüleik moziba, és ki hogyan reagál a vásznon látható képekre, a hangszóróból jövő hangokra: a bátyja színész lett, ő meg gitáros zeneszerző.

Intő példa családi mozilátogatások előtt.

A nyolcvanas években Taylor popélete befejeződni látszott, visszavonult, és sportfogadásból élt, a jelek szerint nem is rosszul. De visszatérve a dalra, én nem hallottam volna meg benne a lehetőséget. Mi több, Taylor is elbizonytalanodott, miközben vették föl, jó ez, vagy hülyeség? Aztán bement hozzá a bátyja, ő eljátszotta neki a dalt, Jon Voight meg azt mondta, figyelj, ez be fog jönni. Sláger lesz. És ennek már hatvan éve.

Valaha egy Czeizel Endre-könyvben olvastam, és, gondolom, helytálló, hogy kétféle zseni van. Az egyik a Petőfi-típus, aki minden előzmény, folytatás és érthető logika nélkül tűnik föl a családban, a másik a Bach-típus, ahol mind az elődök, mind az utódok kiemelkedően tehetségesek abban a műfajban, amelyben aztán a legkiemelkedőbb, a felfoghatatlan is megjelenik.

Na de ki a felfoghatatlan? Azt vajon mindig tudják? Ki a Johann Sebastian a sok Bach közül?

Tegnap Kelemen Gáspár játszotta az I. Bartók-rapszódiát, ez is egy nagy-nagy zenészcsalád. Ha elindulunk fölfelé, Kokas Katalin a mama, Kelemen Barnabás a papa, neki az édesapja csellózott a Liszt Ferenc Kamarazenekarban, az édesanyja ugyanott csembalózott, de a nagypapa, róla már Vas István is költött, az Isten veled, Budapest, te édesben.

Pannónia-szálló és Vadászkürt,
ó, a disztingvált különterem!
Pertis hegedűje, jaj, hová tűnt?
És a Grill, a kis Parisien?

A MÁV Szimfonikusokat Lawrence Foster vezényelte, aki azért elég jó hegedűsökhöz szokott, ha csak a lemezeit nézem, kísérte Itzhak Perlmant és Gil Shahamot is.

Meglátjuk, meghalljuk.

Hogy is volt a régi poén? Fuzionál az MTK-VM és a DMVSC. Az új csapa neve: MDTMKVVSMC.

Szóval A szerelem fáj című film egy BDSM-kapcsolatról szól, az LMBTQ közösségen belül, és az ember persze rögtön arra gondol, hogy ha nem LMBTQ, vajon akkor is izgalmas volna-e. De hát körülbelül tudni lehet a választ, Julia Robertset is verte a férje, meg Jennifer Lopezt is, azok a történetek már lejátszottak. Ez meg Anglia, a maflicsek Colin, és az elképesztően jóképű Alexander Skarsgard, nem is csak a képe jó, nem csoda, ha beleszeret a maflicsek, és mindenféle önalázásra képes az ügy érdekében. Főz, takarít, cipőt nyalogat és nem csókolózik.

Nem is tudom, nekem puha a film. Puhácska. Nem szexuálisan, a bőrruhás szexből ennyi is épp elég, látjuk, miről van szó, de a mondanivaló.  Bátor kiállás a szerelem és a férfi-férfi egyenjogúság mellett, de egy idő után azt veszem észre, hogy a szép gonosznak drukkolok. Ne hagyd, öcsém, hogy magukkal vigyenek az ő kispolgári, tévénézős, szerelmes, családi világukba, ülj föl arra a BMW-re, és húzd a gázt.

Tudom, hogy ez nagyjából heti probléma a filmek magyar címe, de most tényleg nem értem: A szerelem fáj egy tavalyi akció-vígjátéknak is címe volt, ennek meg az az eredetije, hogy Pillion. Hátsó ülés.

Fényképet kerestem Valerie Perrine-ről, de nagyon nehéz olyat találni, amelyen nem valami csábos pózban látható. Csak hát meghalt szegény. Maradt tehát ez, a fő képen már elmúlt nyolcvan, és gyötri Mr Parkinson. De a jobb sávban, a középső, Az ötös számú vágóhíd.

Az volt az első filmszerepe, akkor, amikor már minden félrecsúszottnak látszott az életében, Playboy-fotózás, meg erotikus revük, és akkor egy társaságban egy filmproducer arról beszélt, hogy az új filmhez nem találják a főszereplőt… várjunk csak, milyen típus is kellene… mint maga. Megpróbálja?

Megpróbálta. Nem tanulta a színészetet, próbált élményekből dolgozni, ha sírni kellett, arra gondolt, amikor elhagyta egy pasija, és sírt. Ahogy ő mondta egy interjúban: fogalmam sincs, ki az a Savanavszkij, vagy hogy hívják. Sztanyiszlavszij.

Ehhez képest elég messzire jutott, egy Oscar-jelölésig a Lenny című filmért.

És hát Az ötös számú vágóhíd. Körülbelül azt kell játszania, ami a valóság, egy erotikus nőt, Montana Wildhacket, akit elrabolnak a tralfamadoriak, hogy Billy Pilgrim ne legyen egyedül az emberkertjükben. Eleinte fél a pasitól, ezért hátulról ráugrik, és fojtogatni kezdi, mire a láthatatlan tralfamadori megkérdezi: Mr. Pilgrim, Miss Wildhack, önök most párzanak?

A többi filmjét nem nagyon láttam, pedig nemcsak a Lenny volt, hanem egy Superman is, így aztán marad Az ötös számú. Áldja meg az Isten, Miss Wildhack.

Tegnap kaptam egy finom olvasói letolást az Aigul-koncertről szóló beszámoló miatt. Nem is a szöveggel volt a baj, hanem az illusztrációval, miért egy ilyen borotvált hónaljas képet választottam egy énekesnőről. Ha már a hangját nem lehet állóképen megmutatni, miért kell ennyire más irányba vinni el a recenziót.

Tényleg: miért. Nem magam okolom, olyan képet tettem oda, amilyet találtam, és ezen legalább Aigul azt a ruhát viselte, amelyiket a koncert első részében. De hogyan jutottunk el idáig. Aigulről is csak ilyen képek vannak, de Sonya Yoncheváról még kihívóbbak, mintha valami szexmunkás lenne, akinek el kell csavarnia a kliensek fejét. Vagy egyebét.

Tudom, sex sells, be kell az embereket a színházba csábítani, aztán majd csodálkoznak, hogy nem is azt kapják, amire számítanak. Ez, kérem, egy opera, és meglepő módon mégis énekelnek benne. Mindegy, ha már itt vagy, hallgasd meg.

Azelőtt ez azért nem így ment, Callast igyekeztek minél jobban becsomagolni, épp az érinthetetlenségét hangsúlyozták, te szegény férfiú a legjobb vagy egyetlen öltönyödben, hogyan is érhetnél föl hozzá. Biztosan ma is vannak énekesek, akik nem ezt a szomszéd lány, vagy szomszédasszony képet erőltetik… Nem is tudom, melyik az igazabb. Egyformák vagyunk, csak nekik van hangjuk? Nagyon nem vagyunk egyformák, mert nekik van hangjuk, és azon folyton a végtelennel társalognak?

Azt a világot szerettem igazán operailag, amelyben keresztnéven szólították és emlegették a nagy operaénekeseket. Amikor a Bohémélet karácsonykor Icával és Péterrel ment, Laci énekelte Fülöpöt, Plácido, Luciano és José volt a három tenor. Persze, akkor is voltak kivételek, Melis soha nem volt György, de az meg így volt helyes.

Mintha jönne vissza az a világ. Persze, ehhez az is kell, hogy a nagymenő operaénekesek vezetéknevét elég nehéz kimondani, Ildar, az könnyebb, mint Abdrazakov, még az Asmik is egyszerűbb, mint a Grigorian. Nem is beszélve Amartuvshyn Enkhbatról, neki mindkét neve nehéz, marad a „mongol”.

És itt van, vagyis itt volt Aigul Akhmetshina. Te jó ég, hogy énekelt. Pedig kiírták, hogy bántja az allergia, aki figyelt, észre is vehette, hogy néha kicsit bicsaklott a hangja, aki nem figyelt, annak ő szólt a harmadik ráadás után, hogy nagyon kedvesek vagyunk, mint közönség, de a hangja már teljesen elment. Azért még énekelt kettőt, de akkor már a kották is elfogytak, muszáj volt hazamenni.

És addig? Operai első rész, minden, ami egy mezzoszoprántól remélhető, Rosina, Charlotte, Bouillon grófné, és természetesen Carmen, a második részben dalok oroszul és spanyolul, a ráadásban két Bernstein, egy Csajkovszkij, egy baskír népdal, kíséret nélkül. Szárnyaló, szép, erőteljes hang, Aigul igyekezett bejátszani a teret, az operák alatt sokat is mozgott, és szólt mindenkihez, erkélyhez és karzathoz. (Tényleg: voltak az erkélyen? Mert megint félház várta a híres énekest, tanulják meg, lehetnek sztárok az egész világon, de Pesten…) Aigul szép, Aigul jó, de tényleg, a legutóbbi Metropolitan-közvetítés óta fogyott legalább öt kilót, karcsú, mint a nádszál, a mosolya olyan, mint Sass Sylviáé. Aki ott volt, elájult, beleszeretett, rajongani kezdett, vagy folytatta a rajongást. Ilyen egyszerű.  

Mindig tetszik, ha emberek az előző életeikre, vagy valamelyik előző életükre emlékeznek, bár furcsa, hogy többnyire uralkodók meg magas rangú katonai vezetők voltak. Arra ritkán emlékeznek vissza, amikor a föld alatt kellett egész nap bányászniuk, és mindennap négykor jött a félszemű Mehár, és jól megverte őket. A legjobb ebben a műfajban az operaénekes Déry Gabriella, mert ő az egyik előző életében Amneris volt az Aidából, és ez nagyban hozzásegítette alakításai hiteleségéhez az operában. De gúnyolódást félretéve, nemrég belefutottam ebbe a Petőfi-versbe:

Halhatatlan a lélek, hiszem,
De más világba nem megy át,
Csak itt lenn a földön marad,
A földön él és vándorol.
Többek közt én, emlékezem,
Rómában Cassius valék,
Helvéciában Tell Vilmos,
Párizsban Desmoulins Kamill...
Itt is leszek tán valami.

Ha poénnak szánta, igazán jó. Ha nem, akkor is.