Megilletődve álltam a Mirabell kertben. Szép gondolat, de nem igaz, kicsit sem voltam megilletődve, inkább azon gondolkodtam, mikor volt jobb. Amikor ez a nagy, salzburgi kert csak keveseké volt, csönd és nyugalom szigete, vagy amikor mindenkié lett, és most itt tolongunk, gyerekzaj, buborékokat fújó ember. Egy kút zenél…

Ez már az írás a falon, Georg Trakl verse. Trakl salzburgi volt, de már járhatott a kertben, mert azt Ferenc József a köznek ajándékozta. Járt és aztán írt róla, hogy mit látott: Ein Brunnen singt. Die Wolken stehn. Mindenki azt csinálja, amit nem szokott, a szökőkút zenél, a felhők állnak. A vers címe Zene a Mirabellben. Kőbe vésték, kitették a falra.

Szégyen, szégyen, nem ismertem, ahogy semmit sem Trakltól. Az ember gyanítja, hogy Tóth Árpád viszont ismerte, ihletet merített belőle a dolgok esti lélekvándorlásához. De hát erre is jó az internet, nem kell most antikváriumokba szaladni, csak beírni a keresőbe, hogy Trakl, Musik im Mirabell. Kijön az eredeti szöveg, a magyar fordítás, igen, igen, de nem. Úgy értem, az utolsó versszak más. A német és a magyar megfelelnek egymásnak, de nem az, ami a falra volt írva. Szép szöveg mind a kettő, tökéletesen a helyükön vannak negyedik versszakként, de nem egyeznek meg. Hogy lehet ez?

További bogarászással találtam még egy magyar változatot, az meg öt versszakos, benne van mindkét befejezés, egymás után. Még szerencse, hogy nekem épp a harmadik versszak tetszik, piros levél hull le a vén fáról, és bepörög a nyitott ablakon. (Erdélyi Z. János fordításában: bebágyad).

Nem csigázom tovább az olvasói idegeket. Két változat van. Két cím és két utolsó versszak. A Mirabellben nyilván azt tették ki, amelyiknek Zene a Mirabellben a címe, de a vers megjelent Trakl életében, és akkor Színes ősz volt a címe, és az utolsó versszakban a holdsarló csillogott a kút vizében, mint zöld üveg. Lehet választani.

Mit fényképeznek? Néha a többi turista jelzi, hogy itt van valami látnivaló, de mi? Valami szobor a salzburgi kertben, bronzkarmester, bronzpulóverben. Herbert von Karajan.

Ebben a házban született, nem az egész ház volt az övé, csak a család itt lakott, a másodikon.  És a hálás utókor 2001-ben szobrot állított a kertben, biztosan gondolkodtak, mi legyen rajta. Karajan csecsemőként, de úgy nem biztos, hogy megismerik.  Maradt Karajan teljes fegyverzetben, pálcával a kezében. Hát, ilyen lett. Az alkotó Anna Chromy.

Arra gondoltam, talán bizonyos foglalkozások ellenállnak a szobrászatnak. Ez sem remekmű, bár még mindig sokkal jobban sikerült, mint a Solti-szobor Pesten, a Zeneakadémia előtt. Talán ennél jobbat nem lehet csinálni, önellentmondás a néma karmester, a mozdulatlan bronzvezénylés. De hát ott van Rodin szobra Mahlerről. Még szerencse, hogy komponista is volt.

Augusztus végéig Salzburgban, a Mirabell kertben látható Ottmar Hörl alkotása. Közel a kőből faragott törpékhez két nagyobb gyepes részt Mozart törpék árasztanak el. Aranyra festett, nagy fejű, parókás figurák, sajnos mindegyik egyforma. Vagy lehet, hogy nem sajnos, ez is a mondanivaló része, Mozart golyókból is egyformákat veszünk.

Az embereket nem bántja a dolog, szeretettel nézik és fényképezik a törpöket, hát bizony, ilyenek vagyunk, tömeglények tömegtörpéket szeretnek, és nem tömegóriásokat. Van ilyen társadalomkritika, amelyben jól érzik magukat a megbíráltak is.

Arra azért kíváncsi lennék, hány kertitörpe tűnik el a nyár végére. És hogy mi lesz a sorsuk, ha vége a fesztiválnak.

Van valami titkos kapcsolat tisztelet és kényelmetlenség között, azzal tiszteljük meg a másikat, hogy miatta kényelmetlen ruhát öltünk, melegben is zakót viselünk, vagy selyemkendőt kötünk a nyakunkra. Az ember ezt az évtizedek során belátja, elfogadja, beletörődik, így aztán külföldi koncertekre fájó szívvel hosszú nadrágot csomagolok. Egyszer már megjártam, Veronában a földszintre kötelező volt a hosszúnadrág, el kellett száguldani a shopba egy fekete gatyáért, aztán zsebre vágott kézzel kellett mászkálni a szünetben, le ne csússzon az új ruhadarab. Mert övet azért már nem vettem hozzá.

Itt villogok most Salzburgban a hosszúnadrágommal, és irigykedek. Másoknak szabad. Igaz, Glyndebourne-ban is szabad volt másoknak, vidáman hordták a skót szoknyákat éltes, nagy bajuszú urak, de azért ők gondoskodtak a saját kényelmetlenségükről, és szmokingkabát, csokornyakkendő volt hozzá a viselet. Itt viszont semmi ilyesmit nem várnak el, ingben és bőrnadrágban is szabad ünnepelni Kurtág Györgyöt, a népi vagy népies öltözet ünnepinek számít. Mondanám, hogy hiába, az osztrákok tudják, hogy nem a lábszárunkkal hallgatjuk a zenét. Ámbár a fürdőnadrág aligha csúszott volna át a jegyszedői rostán. Az én utolsó tiroli bőrnadrágom meg körülbelül ötven évvel ezelőtt érvényét veszítette.

Lehet, hogy van egy generáció, amelynek minden Odüsszeia-kísérlet csak kísérlet marad, mert már megvan a maga Odüsszeusza. Az a manus, aki az olasz tévéváltozatban is volt, hogy is hívják, olyan furcsa neve van. Bekim Fehmiu.

Ó, a sorozat, amit úgy bámultunk, hétről hétre. Ami miatt görög nevek keveredtek a rosszcsont kölykök szókincsébe is.  Egy osztálytársam, dacolva a vízzel, fölmászott az Engels téri szökőkútra, letapizta az egyik kőnajádot, és közben azt mondta: ez itt a Kalüpszó nyírfa.

Csodálatos sorozat volt. Egyszer Rómában a Feltrinellinél kezemben tartottam a DVD-kiadását, de visszatettem. Drága is, meg hülyeség is. Soha többet nem találtam meg. Később nagy, bősz és illegális torrentezéssel körülbelül egy hét alatt sikerült letöltenem az első részt. Nem akarok nagy szavakat használni, de borzalmas volt. Többnyire stúdióban idétlenkedtek a jóravaló hatvanas évekbeli fazonok, az operatőrnek vagy a rendezőnek meg fenékfixációja volt, végig farba fényképezték Odüsszeuszt, amíg az elemekkel küzdött a tengeren. És hol volt még Polüphémosz. Még jó, hogy a többi részt nem tudtam letölteni sem.

És mi lett Bekim Fehmiuval? Semmi jó, 2010-ben önkezével vetett véget életének. De a fiát Ulyssesnek hívják.

Imponál a befektetett munka, a szándék és az igyekezet, de Odüsszeusz ellenáll. Sajnos nem meggyőző Christopher Nolan Odüsszeiája, ami azért baj, mert a téma így nyilván el van lőve vagy harminc évre, Trója filmet sem csináltak a Trója óta, a mozi elvesztegeti a nagy mítoszokat. Találjon ki helyettük valami újat.

Azért kár. De hát Matt Damon lesz Odüsszeusz a nyeregorrával? Rosszabb ötlet, mint Brad Pitt Akhilleusza. Közben meg olyan rendesen csinálja, lefogyott, kigyúrta magát, szakállat növesztett, meghasonul, meg ilyenek.

Rendes dolog az egész vállalkozás, feléleszteni, amit a nagymozi nagyközönsége már elfelejtett, vagy soha nem is tudott, egy kifejezetten mozis műfajban: road movie a tengeren. Mennek, mennek, hajókáznak, kikötnek hol itt, hol ott, egyre kevesebben lesznek, az idő meg csak telik-múlik. Bele sem férnek a három órába, a phaiákokat úgy, ahogy vannak, ki kellett hagyni, nem véletlenül nem mondták meg előre, ki lesz Nauszikaá. Senki, kihúzták.

Aki van, az sem görög, nemzetközi Odüsszeia, nagyon helyes, érezze csak mindenki magáénak a kalandokat, afrikaiak, indiaiak a küklopsz ellen.

Na de a küklopsz. Én bírom szegényt, meg sajnálom is, jönnek az emberek, beleesznek a juhtúróba, és aztán meg is vakítják. Ki kezdte?

A műfajban is van valami, ami ellenáll a filmesítésnek. Ha nem csak mesélik, akkor az ember a képeken találkozik a megoldatlan problémákkal. Egy küklopsznak a juhai nem óriásiak? Látom, hogy nem, de akkor azokkal a szörnyű kezeivel hogyan tudja megfejni az állatokat? A laisztrügónok (ez a szó egyébként nem hangzik el) miért mászkálnak otthon is teljes középkori páncélzatban? Tényleg ilyen pompás, ágaskodó lovacskát faragtak Trójában az uszadék fából? Milyen a szirének éneke? Ezt megoldották, a nézők fülét is betömték viasszal.

Az eleje kilátástalan, onnét simán el lehetett volna venni harminc percet, és akkor talán nincs annyira lefáradva a kedves néző. Mert a vége mégis érdekes, a nagy kibékülés helyett, jól van, anya, adjuk át a hatalmat a következő nemzedéknek, még ha az nem is méltó rá, mi meg húzzunk el nyugatra. Dantétól tudjuk, hogy annak se lesz majd jó vége.

Az új földről felhő jött, s viharja

kicsiny deszkánk gyenge orrára hullott,

s háromszor azt a vízben megcsavarta,

negyedszer a farát magasba vonta,

orrát mélybe - Valaki így akarta -

s fejünk fölött a vizet összenyomta.

Nyár elején meghalt Charlie Cunningham, a mountain bike egyik feltalálója, vagy fejlesztője. Ő jött rá, hogy a vázat lehet acél helyett alumíniumból is önteni, hogy a gumi lehet vastagabb és terepre való bütykökkel kell ellátni. Aztán a saját találmánya támadt rá, 2015-ben súlyos balesetet szenvedett, összetörte magát, beverte a fejét. A baleset után nem látott jól, elveszítette az irányérzékét, nehezen tudott olvasni, és végül a sérülésével kapcsolatos komplikációk okozták a halálát is tizenegy év múlva. Néha a találmány fellázad a feltalálója ellen.

Van a Segway, ez a látszatra inkább városi elektromos személyszállító taliga. Ennek a tulajdonosa, Jimi Hedelsen 2010-ben zuhant le egy szikláról, miközben a terepjáró változattal kirándult, és belehalt súlyos sérüléseibe. De a leghíresebb lázadó jármű a T-34-es tank volt. Annak a fejlesztője, Mihail Koskin úgy akarta demonstrálni a jármű nagyszerűségét, hogy Harkovból Moszkvába mentek közúton. Miután bemutatták a harckocsi közúti gyorsaságát, fölmentek a finn határhoz, és ott szétlőtték az elhagyott géppuskafészkeket, a tank tűzerejét demonstrálandó. Feltehető, hogy a harckocsi fűtését nem sikerült olyan jól megoldani, mert Mihail Koskin időközben tüdőgyulladást kapott, és 1941 szeptemberében meghalt.

A háború nem állt le. A T-34… hát, hol igen, hol nem.

Sam Neill élete legjobb döntésének tartotta, hogy megváltoztatta a nevét. Mert volt neki több keresztneve is, leginkább a Nigel, de ezen kívül még John és Dermot is volt. Az ember innét nem érzi, mi baj lehet a Nigel névvel, jól hangzik, igazán angolos. Nigel Kennedy, Nigel Mansell, vannak néhányan. Neill Észak-Írországban született, mert katonatiszt apja ott állomásozott, de új-zélandi volt a család. Mikor hazamentek, és iskolába kellett menni, az új életet egy dadogós kisfiú kezdte el, erőteljes brit akcentussal, aki erőteljesen brit nevet viselt. Nigel Neill. Megszenvedett vele. Aztán kitalálta, hogy ő Sam, amit könnyű kimondani, rövid, barátságos, nem angol. És a magabiztosság is megjött az új névvel.

Azon gondolkodom, vannak-e ilyen magyar nevek, amelyeket nehéz viselni, amelyektől sorsfordító megszabadulni. Tasziló? Azokat biztosan gyilkolják az iskolában, de talán nincsenek is mostanában Taszilók. Mindig azt gondoltam, hogy Lajosnak lenni sem könnyű, de más okból. Gyuri? Azt hittem, az elmegy, de Habsburg György egyszer azt nyilatkozta, hogy ettől a változattól nagyon szenvedett. Mindenkinek máshogy nehéz.

Új Almodóvar megy a moziban, Keserű karácsony a címe, és, ahogy nézem, nem kell rá hetekkel előre jegyet foglalni, pedig jó. Vagy nem jó? Régies, és ezt tudja is magáról, de a szó jó értelmében régies. Nem szakma benne a filmrendezés, hanem művészet. A főhősnek azt mondják, nyugodtan rendezz valami kisebb, rövidebb filmet a Netflixre, majd épp olyan hálásak lesznek érte, mint Bergman és Fellini rövidebb dolgaiért. Ennél jobban aligha veregetheti meg a saját vállát egy filmrendező.

Amúgy is imponál, ha egy alanyi költő, alanyi festő, alanyi rendező arról beszél, amit ismer. És aligha meglepő, hogy egy Almodóvar leginkább a filmkészítést ismeri, tehát készül a film, ami egyben maga a film, írja a rendező, látjuk, hogy mit ír, látjuk, hogy ez hogyan táplálkozik a valóságból, látjuk, hogy a valóság meg visszautasítja azt, hogy csupán nyersanyag legyen a következő filmhez. Nem mondom, hogy a legégetőbb probléma a világban, de hát azt is elmondják a filmben, hogy ugyan, a legfontosabb filmjeidet már megrendezted.

Valamit akkor is kell csinálni az életben, nem elég az életműdíjakat átvenni.

Szép film. Átjárja a festészet, sőt, a spanyol festészet, színes felületek, nagy piros és zöld pulóverek, vagy egy falmélyedésben fehér fajansz edények – ez Zurbarán. A nők arca csupa Picasso. Ilyenkor érti meg az ember, hogy Picasso nem absztrahált, nem dolgozott egybe különböző nézőpontokat, hanem nagyon pontosan és szigorúan azt festette, amit látott.

Pillangókisasszonyt néztem tegnap, hogy is mondjam csak, váltakozó sikerrel, de van egy pont, amin mindig elcsodálkozom. A történet legvége, Cso-cso-szán már készül az öngyilkosságra (spoiler), amikor beengedik hozzá a gyereket. És a lány végig úgy beszél a gyerekkel, mintha nem a gyereke volna, hanem a szerelme, piccolo iddio, amore mio. Ez olasz dolog? Vagy akkor ezt japánosnak gondolták a librettóírók? Vagy csak nálunk nem keveredik a kétféle szóhasználat, a kétféle szeretet? És mi a jövő, szerelme lesz a kisgyerek az anyjának nálunk is?

Legutóbb Londonban egy tetovált pincérnő, amikor látta, hogy keresem a tekintetét, megkérdezte: miben segíthetek, my love? Szégyelltem magam, hogy egy ilyen vallomásra csak annyit tudtam mondani, hozzon egy adag hagymakarikát.