Valószínűleg a legismertebb vagy legtöbbet látogatott Carlo Scarpa alkotás az Olivetti bolt a Szent Márk téren. Olivettiék írógépeket gyártottak, és amikor nagyon jól ment a bolt, akkora volt a cég, hogy megengedhetett magának egy üzlethelyiséget az árkádok alatt. Amikor nem ment olyan jól, mert már senki sem írógépelt, bajba került a helyiség is, és annak Scarpa lett a megmentője. Annyira szép és különleges boltot tervezett, hogy a nemzeti örökség része lett, nem lehetett szalmakalapos bolttá vagy fagylaltozóvá változtatni.

Furcsa módon a legkevésbé ismert Scarpa-alkotás is itt van, a közelben, a Fusina Camping. Talán akik odajárnak sem mind tudják, hogy műalkotásban járnak, mert tényleg camping, éli a maga sátras életét, keresni kell, mi benne a Scarpa, mi a sátor (ez még könnyű), mi benne a Scarpa, és mi az utólagos építés, házikó, klotyó, zuhanyzó. Onnét tudom, mert én is így jártam, lefényképeztem néhány csinos bungalót, ami aligha eredeti, viszont csak kocsiból láttam a büfét, ami Scarpa. Vannak felismerhetők, de megváltozottak, mert ma már a csempézés vagy előírás, vagy vendégkövetelés, így aztán Scarpa ide vagy oda, csempével borították a zuhanyzóit. Nem tudom, hogy ez most a tisztelet vagy a tiszteletlenség jele.

Emlékszem, amikor egy Svájcban élő ismerősömmel mentem Olaszországba azt kérdezte: hogy van az, hogy itt öt perc alatt több autódudálást hallok, mint Zürichben egy év alatt? Később meg azt kérdezte: hogy lehet, hogy ki van írva, nemcsak tilos a parkolás, de el is szállítják az autókat, mégis harminc kocsi áll a tábla hatálya alatti részen?

Olaszország. Nem arról van szó, hogy minden tábla és tiltás hülyeség, nekem is vitték el néhányszor már az autómat. De tudják, hogy mikor kell és mikor nem kell komolyan venni a feliratokat és tiltó táblákat. A fenti képet például tegnap a La Fenice előtt készítettem. Két tábla is ki van téve, hogy tilos a lépcsőre leülni. Marhára érdekel mindenkit.

Meghalt az amerikai tenor, Limmie Pulliam, aki húszévesen abbahagyta az éneklést, annyian mondták, hogy semmi esélye. A hangjával nincs baj, de a külsejével annál inkább. Nagy. Nem nagy, hatalmas. És nem fölfelé. Szuper-Pavarotti. Nem tudom megsaccolni se, de talán kétszázötven kiló.

Hát jó. Pulliam elment oda, ahol nagydarab embereket keresnek: biztonsági őr lett. Aztán újra énekelni kezdett, és végül sikeresen. A Metropolitanben Radames volt – első afro-amerikai énekesként.

Ezen a felvételen az első Kalafját énekli Detroitban. Eléggé izgul, nem stabilak a hangjai, de a vége, az megvan. Példásan. Élmény.

Nemcsak ő élmény, hanem a mellette ülő címszereplő, Christine Goerke is. Ahogy izgul érte, ahogy elmosolyodik, amikor látja, hogy megvan, ahogy megcsillannak a könnyek a szemében, ahogy biztatja a közönséget, tessék nyugodtan tapsolni. Pedig ő az est sztárja.

A világ tele van jó emberekkel. De az opera világa biztosan.

Ha egy képpel kellene megmutatni, mégis kicsoda volt Henri Rousseau, lehet, hogy ezt választanám. A névjegyét. Szép, komoly darab, ráírva a lehető legpolgáribb módon keresztnév és vezetéknév, alá a foglalkozása: festőművész. Jobb alsó sarokban a cím. Kinyomtattak belőle, gondolom, vagy ötszáz darabot, csak az a baj, hogy Rousseau 1897-ben átköltözött a Maine sugárút 14 szám alól a Vercingetorix utca 3-ba.

Vagyis nem baj, mert fogta a pennáját, áthúzta a régi címet, és apró betűivel odaírta az újat. Nem fogunk annyi jó névjegyet veszendőbe hagyni, és nem fogunk másokat kétségek között vergődni hagyni, hová küldjék a megrendeléseket és állami kitüntetéseket.

Csodálatos hólyag. De hogy ebből hogyan lesz festészet, igazi, nagy festészet, az teljes rejtély.

Nyilván nincs sok értelme azon vacakolni, hogy miért így történt, és miért nem másként, de néha elbúsulok azon, hogy a pesti építészetben a franciaablak nem lett főszereplő. Vagy inkább csak nem értem, hogy miért nem. Tudom, hogy nálunk olasz mintákat követtek (inkább) a körúton, és hogy az olasz építészetben miért nem alkalmazták a franciaablakot, az voltaképpen még nagyobb rejtély. Mert egyébként olyan ügyes dolog: több fényt enged be, gyorsabb a szellőztetés, jobban kint lehet lenni az utcán, ha ismerős megy el odalent, könnyebb integetni neki. Az egészben van valami nyitottság (ami ablak esetében nem hátrány), könnyedség, szépség.

Most már mindegy

Nem akarom a saját tájékozatlanságomat általános szintre emelni, de szerintem tíz évvel ezelőtt még kevesen tudták, ki az a Hilma af Klint. Most meg szép, méretes kiállítása van a Grand Palais-ban, Párizsban. És sokan kóvályognak a termekben, na jó, nem annyira sokan, mint az ugyanitt látható Matisse-on, de vannak. Diákok is, tanári vezetéssel, az ember csak ábrándozik, milyen jó lehet, ha valaki tízévesen Hilma af Klinten tanulja a művészetet. De láttam egy svéd csoportot is, az is érdekes lehet, Párizsba kell menni, hogy nemzetünk nagy festőjének műveit lássuk.

Nincs benne semmi véletlen, még a festőnő akarata is érvényesül, hiszen úgy érezte, úgysem értenék meg, és képeiről (vagy azok egy részéről) úgy rendelkezett, hogy csak halála után húsz évvel állítsák ki. Az lett volna 1964-ben.

Aztán mégis elkezdtek őrölni a képzőművészeti malmok, volt egy nagy kiállítás New Yorkban, talán 2018-ban, és most van ez Párizsban.

Nem azt mondom, hogy könnyű kis falatocska, nincs mihez kötni, bár az ember óhatatlanul kötni akarja valahová. Absztrakt, de Kandinszkijtól független. Pszichedelikus, de a nagy hippiségtől is független. Az, ami. Hilma af Klint.

Persze, nem elégszik meg ennyivel az ember, mint az ostoba absztraktkép-néző, belelát a formákba olyasmit, amit már ismer: nem olyan, mint egy CD? Nem olyan, mint egy vinil lemez? Nem olyan, mint egy prizma? Mint egy virág, mint egy kehely, mint két tampon?

Közben meg mit tegyünk a szellemi háttérrel? Úgy értem, ami miatt Hilma af Klint ezeket festette, az alap, az számomra teljesen idegen: szellemidézés, teozófia, megtisztulás, életszakaszok. Mintha egy földönkívülit küldenének be a Louvre-ba. Szépek a képek, színek, formák, de én nem hiszek ezekben a kétlábú, kétkezű, kétszemű lényekben.

Oldd meg.

Két kép is van az Alfortville-i székgyárról, az ember nem tudja, miért volt ez ennyire fontos Henri Rousseau-nak, de legalább kétszer lefestette a saroképületet. Egymás mellett vannak most Párizsban az Orangerie-ben, a fedett narancsligetben, ahol, persze, ma már nincsenek fák, de a lehetőséget kihasználva, Rousseau narancsfái vannak a plakáton. A gyár körülbelül ugyanonnét, körülbelül ugyanabban a napszakban, hasonló időjárási körülmények között látható. Az egyik festmény valamivel nagyobb.

De nem ez az egyetlen különbség. Közben elkészült a járda. És hiába gondoljuk azt, hogy ez aztán tényleg mellékes körülmény, a festő új valóságot teremt a létező alapján (vagy anélkül), mindegy, hogy van-e járda, vagy nincs, mert Rousseau-nak nem mindegy. Ha elkészült, akkor ő azt festi, ami van.  

Azóta, gondolom, se székgyár, se járda nincs arrafelé.  

Nem állítom, hogy szokványos látvány a Niki de Saint Phalle szobor a Bastille Operában, de az opera maga sem szokványos. S ha az ember utánagondol: jó, kék a nőalak, de hát az is a trikolor egyik színe. Jó, fedetlen a fél keble, de fedetlen a fél keble a Szabadságnak is, aki vezeti a népet. Két kezében valami pálcika, de hát operában vagyunk, itt is szokott lenni valaki az árokban, akinek legalább az egyik kezében pálca van. Ha kinéz az ember az ablakon, ott is egy angyal áll lábujjhegyen az oszlop tetején: ez a Bastille.

Jó helyen van. De miért nem porolja le végre valaki? Márciusban találkoztunk utoljára, vastagon állt rajta a por. Azóta ahhoz a porhoz újabb porok csatlakoztak. És nemcsak a nehezen elérhető helyeken, bár nincsenek igazán nehezen elérhető helyei, mert a balkonról egy hosszabb tollseprűvel minden megoldható volna, de a talapzatán is.

Az opera poros műfaj?

Irtó szép, irtó nagy, irtó sok. Alexander Calder kiállítás a Vuittonban, három plusz emeleten, úgy értem, még a tető alatt is Calder, a végére eljutottam oda, hogy még egy felfüggesztett izét nem bírok megnézni, pedig akkor még sok felfüggesztett izé volt hátra. De szép is, jó is, jókedve lesz tőle az embernek, szeretik a gyerekek is pedig nem szabad hozzányúlni. Cirkusz, felfüggesztések, mobilszobrok, festmények, halak.

Mobilszobrok. Többnyire nem működnek a motorral meghajtottak, de ilyenkor is azt gondolja az ember, hogy nahát, épp jó pillanatban mondta föl a szolgálatot a szerkezet, mert ez nem mobilan is szép. Az egyik szobor olyan, mintha valami lengőteke volna a balatonszemesi Kishalász italbolt hátsó részében, lóg egy golyó, körülötte felállított üvegek, tárgyak, egy apró gong. Ha az ember nagyon méricskéli, akkor mintha a golyó nem érné el ezeket a tárgyakat, de mindegy is.

Vagyis nem mindegy, mert ki van írva, hogy minden egész órában működésbe hozzák a szobrot. A kiállítás meg akkora, hogy ha minden második egész órában hoznák működésbe a szobrot, akkor is meg tudnám nézni, így aztán háromnegyed előtt elkezdek helyet lökdösni magamnak az első sorban, mögöttem már gyűlnek a többiek, de én jól látok, kiderül az igazság. Nyilván bekapcsol valami elektromotor, meglengeti a tekét, aztán csihi-puhi, dőlnek az üvegek.

Egy órakor a múzeum kékbe öltözött munkatársa érkezik egy biliárddákó szerű valamivel a kezében, a lábára nejlonzsákot helyez föl, fölmegy a műhöz, és végtelen óvatossággal meglöki a golyót. Elindul a folyamat, a golyó nem tarol le semmit, hanem a golyótartó vízszintes rúd másik végére hosszabb dróton egy kis golyó van szerelve, az indul meg az pöccenti meg az üveget és a gongot. De csak rövid ideig. A kis golyót tartó drót beleakad a gongba, a múzeumi segéderő pedig kérések ellenére sem avatkozik bele a mű életébe, a hangok elmaradnak, a lengés megáll.

Így jártál, kedves látogató. Ha újra szeretnéd látni, még mászkálj egy órát.

Van Varró Dánielnek egy oldala, amelyen időnként amatőr költői versenyeket indít: megadja a formát, és záporozhatnak a rímek. A végén eredményhirdetés is van. Nem olyan régen a limerik volt a forma, tetszett a győztes, meg is jegyeztem a verset. És ihletet is kaptam, vagy legalábbis próbakedvet, tudnék-e ilyet. Olyan nagyon nem, mert ezt írtam:

Fényváros, nagyszerű Párizs

Füstös kis ízek és... ánizs.

Ott voltunk boldogok,

Hol Baudelaire ballagott,

Hívjál és indulok máris.

A vége a lényeg. Hogy nem is hívott, és mégis itt vagyok.