Látom, vagy úgy látom, hogy két szimfóniaszerző egyelőre újra és újra lepattan a magyar közönség szívburkáról, Bruckner és Sibelius. Na jó, Nielsen is, szóval van még dolgunk épp elég, ha meg akarjuk szeretni őket. De attól, hogy ők nem Beethoven vagy Mahler, jár nekik az egyenlő elbánás. És néha meg is kapják. Legutóbb Sibelius a Müpában, a Fesztiválzenekartól. Eljutni odáig, hogy tetszik vagy nem tetszik, teljesen mindegy, mert nekik tetszik. Meg hát van a szimfonizmusnak valami önmagából fakadó gyönyörűsége, egyszerre játszanak, ezek húzzák, azok fújják, amazok hallgatják. Szép szélesre tárt ajtó, aki akar, beléphet a Sibelius-értők mennyországába. Belül tágasabb.
Előtte pedig elhangzott Haydntól az Üstdobpergés szimfónia, pont üstdobpergés nélkül, mert a kezdet itt az átállást jelentette, az addig éneklő zenekar fölvette a hangszereket, amíg durrogott a dob. Aztán, amikor az első tétel végén visszatért az üstdobpergés, azt a karmester, John Eliot Gardiner annyira halkan játszatta, hogy megmaradt így talánynak: miért hívják így ezt a száma szerint utolsó előtti Haydn-szimfóniát?
Nem panasz, dehogyis az, ha visszafelé játszották volna a darabot, vagy tetszés szerinti tételsorrenddel, csinálják csak, ahogy tetszik. Úgyis tetszik.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.