Három oka is volt rá, hogy Budapestre jöjjön. Találkozni akart Kodály Zoltánnal, dalestet adott, Peter Pearst kísérve, és az Operaházban bemutatták az Albert Herringet. A három ok mellé aztán találtak neki egy negyediket is, hogy ismerje meg alaposabban a magyar zenei oktatást. Elvitték a Zeneakadémiára, ahol a Jeney-ikrek, Zoltán és Gábor játszottak neki. Hogy az ikrek mennyire voltak csodagyerekek, arról megoszlanak a vélemények, ők maguk nem tartották magukat annak, de mindketten két-két hangszeren tudtak játszani. Gábor hegedült, Zoltán fuvolázott, és mindketten zongoráztak. Mikor előadták a produkciójukat Brittennek, nyilván felsőbb sugallatra megkérték a zeneszerző bácsit, hogy komponáljon a számukra valamit, amit Britten meg is ígért.

Itt akár véget is érhetne a történet, de Britten tartotta a szavát, és elküldte a művet nekik, az volt a címe, hogy Gemini-variations, és úgy volt megalkotva, hogy a két gyerek elő tudja adni, vagy hegedű és fuvola szól, vagy fuvola és zongora, hegedű és zongora, két zongora. Alkalmi darabnak hat, ami a dolgok logikája szerint mehetne is a süllyesztőbe, ha az alkalom elmúlik, felnőnek a gyerekek. Másfelől persze ha a Gemini-változatok sehol a világon nem érdekes, Magyarországon azért még az lehetne, mégis van egy hozzánk fűzhető története, és a mű maga egyáltalán nem érdektelen zenei szempontból sem.  

Engem persze először nem is a mű története érdekelt, hanem az ikreké. Zoltán, ugye, zeneszerző lett, de mi történt Gáborral? Aztán felvilágosultam, hogy ez a Zoltán nem az a Zoltán, nem lett belőle zeneszerző, voltaképpen az is kérdés, hogy vele mi lett. Nem mondom, hogy nem tudtam aludni a dologtól, utána sem néztem semminek, de néha eszembe jutott. Ráadásul a műről készült lemezfelvétel is, de pont az sem tesz jót neki, nem játszanak igazán szépen a gyerekek, aminek szintén megvan az oka. A bemutató Aldeburgh-ban volt, 1965 nyarán, nagy sikerrel, utána vitték az új művet még néhány helyre. A gyerekek utaztak, vendégeskedtek, vacsorázgattak – csak nem gyakoroltak. Mire a turné végén stúdióba mentek, hogy fölvegyék a darabot, egyikük sem volt igazán jó formában, és ez hallatszik is.

Na jó, de egyáltalán mi lett velük? Mikor ezt az érdekes problémát családi körben elmeséltem, azt kérdezte a húgom, hogy miért nem kérdezem meg a Bencét. Mi köze van ehhez Bencének, aki egyébként a férje legjobb barátja? Nem sok, csak az ikrek éppenséggel a nagybátyjai, az anyukájának a testvérei.  

Ahogy ilyenkor mondani szokás: milyen kicsi a világ. Amit innentől tudok, azt tehát elég hiteles forrásból tudom. Az ikrek Londonban végeztek a Royal College of Musicban, aztán Németországban tanultak tovább, Gábor Düsseldorfban hegedült, Zoltán Kölnben karmesternek tanult. Nem alakult nagyon fényesen a pályájuk, de azért megéltek muzsikusként. Gábor különböző kamarazenei felállásokban játszott, 1982-ben Fokvárosba költözött, és az ottani szimfonikus zenekarban játszott, míg az apartheid eltörlésével a zenekart is el nem törölték. Zoltán egy ideig a lübecki operában volt korrepetitor és karmester. Gábor szeptember 2-án halt meg Dél-Afrikában. Zoltán Neustrelitzben él.

Megnéztem a Centrál Színházban az új Woody Allen-darabot, Tiszta őrület a címe, és jó, elég jó, már ami az anyagot illeti, de végig azt érzi az ember, hogy ezt úgy ötven évvel ezelőtt írhatták. Túl szellemes? Lehet, de valami más okának is lennie kell. Aztán rájöttem: nem használnak semmit, amit az elmúlt, mondjuk két évtizedben mindenki használ, nincs benne számítógép, internet, mobiltelefon, csak beszéd, beszéd. Emberek. Hogy mégis jelezve legyen, ez egy modern történet, a csalódott Fay (Balla Eszter) úgy számol be boldogtalan szerelméről, hogy megjelent az ideális férfi, jóképű volt, facér volt, pénze volt, és volt két jegye a Hamiltonra.

Ami azt illeti, a Hamiltont én is megnéztem volna. Rap-musical az egyik amerikai alapító atyáról, Alexander Hamiltonról, Lin-Manuel Miranda írta a történetet, a dalszövegeket és a zenét, tíz éve levehetetlen a műsorról, nézik, nézik, és beálltam volna én is nézőnek, de 500 dollár volt a legolcsóbb jegy rá. Igaz, volt 1900 dollárért is. Nem volt nehéz lebeszélni magamat.

Hozzászoktunk, hogy az érdemet ismerjük el, mondjuk úgy, hogy a virtust, hősiességet, Petőfit és Kossuthot, róluk nevezzük el az utcákat. Lisztről a Zeneakadémiát és a repülőteret, Bartókról a nagy koncerttermet a Müpában. Elnevezzük, és a dolgok úgy maradnak az idők végezetéig, ha esetleg árnyalódik Kossuthról a kép, odáig nem jutunk, hogy újrakereszteljük az utcákat. Persze, vannak politikai kivételek, Mező Imre, Sallai és Fürst, és még sokan mások, akik csak ideiglenesen lehettek közterek névadói, de létezik törekvés az állandóságra.

Az egész arról jutott eszembe, hogy hasztalan kerestem New Yorkban a híres Avery Fisher Hallt. Itt kell lennie, a Metropolitan operától jobbra, ha szemben áll az ember, ez a New York Philharmonic otthona, mióta eljöttek a Carnegie Hallból. Nem találom.

Mert nincs is. Avery Fischer rengeteg pénzt adott a New York-i Filharmonikusoknak, és hálából az addig Philharmonic Hallnak nevezett termet átnevezték Avery Fisher Hallnak. Persze beindultak a humorbombák is, mivel nem volt mindenki elégedett az új terem akusztikájával, ezért elkezdték A Very Fishy Hallnak nevezni, de nem is ez a lényeg. A pénz elfogy, az utókor nem mindig hálás, így 2013-ban, amikor a koncertterem átépítés megkezdődött, kimondták, hogy a név is megváltozik, tegye meg mindenki a tétjeit, a legbőkezűbb adományozó nevét fogja viselni a terem. A győztes David Geffen lett, akinek a neve egyébként ismerős lehet máshonnét is, lemezkiadó is volt, filmekbe is tett pénzeket, mintha a Metropolitan Museumnak is volna David Geffen szárnya. Geffen nyert tehát százmillióval, ami egyébként az átépítés ötödét fedezte. Most David Geffen Hall, ami azelőtt Avery Fisher volt.

Mondanám, hogy olyan ez, mint a sírok a temetőben, ha valaki nem újítja meg a megváltást, előbb vagy utóbb lekerül a neve a márványról, de David Geffen még él. Nem jár erre valamikor, véletlenül?

Holnaptól Bugonia a moziban, és az ember tudja, hogy ez most a lehető legjobb együttállás, Yorgos Lanthimos és Emma Stone, de ez még annál is jobb. Az egyik helyzetbe hozza a másikat, a másik meg él a lehetőséggel, és beáldoz mindent a filmért. Most épp a haját, szépen leborotválják Emma Stone fejét a film elején, és látható, hogy van két szemölcs a feje búbján. Szokatlanabb és intimebb, mintha csak úgy meztelenre vetkőzne. A film legvégén pedig Marlene Dietrich elénekli azt, amit magyarul úgy énekelnek, hogy Hol vannak a katonák.

A dal fiatalabb, mint gondoltam, én azt hittem, hogy olyasmi, mint a Lili Marlene, vagy talán közvetlenül a háború után készült, és énekelték mindkét oldalon, németül is, angolul is, de jóval későbbi, 1962-ben jelent meg lemezen a szerző, Pete Seeger előadásában. Marlene Dietrich elénekelte németül is, angolul is, franciául is, és történelmi dal lett német formájában, mert úgy énekelte Izraelben. Ez volt az első nyilvánosan előadott német nyelvű szöveg az országban.

Dietrich egyébként is sokat jár a fejemben a napokban, mert meghalt a lánya, Maria Riva (Riva az asszonyneve, az apja a rendezőasszisztens Rudolf Sieber volt). A lány százéves volt, Marlene kilencven, amikor meghalt. Jó kis gének, főleg, ha figyelembe vesszük Maria Riva borzasztó gyermekkorát, átmeneti alkoholizmusát, öngyilkos szándékait. A nehéz élet nem vette el Maria Riva kedvét a saját gyerekektől, a négyből az egyik, J. Michael Riva Quentin Tarantinóval is dolgozott, az volt az utolsó filmje, a Django elszabadul. Családi filmtörténelem.

Erre biztosan nem számított Monet, hogy ő lesz a festők festője a 21. századra, odaállnak pózolni a Vízililiomok elé távol-keleti családok együtt és darabonként, ez hát az európai művészet egyik csúcspontja, de mire számított? Azt vajon sejtette, hogy valamit elindít, ami alighanem pont ellentétes azzal, amit elérni akart? Van egy pici némafilm róla, amikor a Vízililiomokat festi, úgy tesz, ahogy a festők szoktak, odanéz, aztán vissza a vászonra, aztán megint oda, húz kettőt az ecsettel, aztán megint odanéz. Soha nem értettem: mit néz? Mi szüksége van neki a valóságra a képhez, hogyhogy nem azt festi, ami a fejében van?

De nem is ez a kérdés, hanem ahogy a Vízililiomok láthatóak akár Párizsban, akár New Yorkban. Körben vannak egy teremben, az ember elmerül a színekben… Nem ez az őse a most divatos immerzív kiállításoknak? Szerintem rémes a gondolat, de igazán soha nem próbáltam ki, hogy a közönség lépjen be a képbe, a vetítésbe, és érezze magát belül. A probléma az, hogy nincs belül, hogy a reprodukált színek soha nem ugyanazok, a nézőpont sem, Monet azért határozottan a kép előtt állt, és nem benne. Gondolt-e rá vagy sem, nem tudni, de most épp ez megy.

Remélem, nem jön rám a bölcsesség, de ez annyira tetszik, hogy nem tudok neki ellenállni. Szóval megfigyelésem szerint ez volna a lényeges különbség a pesti és a New York-i élet között. A fejtartás. Hogy ha az ember Budapesten jár, akkor kénytelen mindig a lába elé nézni, nehogy lyukba, gödörbe, árokba, aszfalthasadékba lépjen. Ha New Yorkban van, akkor mindig feltartja a fejét, mert minden lényeges a magasban történik, vagy ott van, azt kell figyelni. Egyenesebb a gerinc, büszkébb a tartás, hetykébb a járás. Nem állítom, hogy ez feltétlenül jobb, de más.

Volt egyszer egy reklámszakember, kreatív igazgató, Nemes Juli. Személyesen nem ismertem, de olyan híre volt, hogy még ebben a többnyire anonim szakmában is elért hozzám. Ő mondta azt, hogy a következő életében közlekedési lámpa szeretne lenni New Yorkban. Amiben nyilván nem a közlekedési lámpa volt a lényeg, hanem New York, hogy ott annyira zajlik, vagy annyira gazdag és igazi az élet, hogy lámpaként is beérné annak szemlélésével. Minthogy Nemes Juli már több, mint egy évtizede azt a következő életét éli, egész úton mindig nagy tisztelettel néztem New Yorkban a közlekedési lámpákat. Hátha ő az.

Nem kifejezetten kulturális téma, ámbár, ki tudja. Egyre több könyv szól belekről, meg a belek és az agyak összefüggéseiről, szóval talán mégis. A WC-ről van szó, az amerikai vécéről, amely megítélésem szerint csodálatosan felülmúlja az európait vagy az angol vécét. Nemcsak a tartály vagy annak hiánya miatt, hiszen azt ma már nálunk is takargatják, sokszor elrejtik a falban, aztán, ha meghibásodik, jöhetnek a kőművesek. Egy korszerű amerikai otthonban nincs tartály, és fogalmuk sincs róla, mi az a vécélánc, csak a kallantyút kell lenyomni, és zubog a víz. A lényeg azonban az, ahová zubog, hogy a csészében sokkal magasabban van a vízszint, mint nálunk. Könnyebb az egészet tisztán tartani, és ami még fontosabb: alacsonyabb a szagszennyezettség, a bűzlő valami rögtön víz alá kerül, ahonnét nehezebben küld illatjelzéseket. Nyilván ott sem volt mindig így, a Keresztapában például még biztosan volt tartály, aminek a háta mögé pisztolyokat lehetett szigetelőszalagozni, de mintha Európa nem indult volna el az Újvilág által kijelölt úton. Pedig érdemes volna.

Építészetben van egy laza, kétezer éves lemaradásom, az a szó, hogy oculus, ami szó szerint szemet jelent,  számomra a kerek lyukat jelentette a Pantheon tetején, ahol besüt a nap, és ahol olyan meglepő módon beesik az eső, mert hát nincs fedve, hogyan is fedték volna be. De ez is Oculus a World Trade Center helyén, emlékmű, üzletház, Santiago Calatrava tervezése, aki egy kicsit mintha mindig hidat tervezne. De ez most nemcsak híd, hanem madár is, kitárt szárnyú madárka, vagy ahogy az épület bírálói mondják, sztregoszaurusz, fedeles gyík, hiszen ezek a bordázatok leginkább fosszíliákra emlékeztetnek.

Nem tudom. Mindenesetre van oculus az épület tetején, csak nem kerek. Az ember fölháborodna, hogy tessék, ez Amerika, vagy inkább ez New York, mindennek kell legyen gazdasági haszna vagy értelme, odabent az üzletek tartják életben az emlékművet, így emlékeznek a közös halottakra, aztán eszébe jut, hogy vajon nem így van ez mindenütt? Nem megy föl a virágok ára halottak napjára? Money makes the world go around.

Méret és mennyiség. Ez az alapvető New York-élmény, házakban, utcákban, emberekben, ételben, színházban, zajban egyaránt. Miért volna más a helyzet a múzeumban? Nem más, még a MoMÁ-ban sem, tele az egyik terem kubistákkal, de annyira, hogy már rontják egymás hatását, hirtelen puszta divatnak tűnik az egész mozgalom. Vagy Az avignoni kisasszonyok, hogy az ekkora? És akkor pihenésképp jön az 518-as terem.

Kicsi képek. Talán nem is kicsik, átlagosak, csak itt tűnnek kicsinek, két Gauguin, két Vuillard, egy Toulouse-Lautrec, Cezanne. Akinek köszönhető, az William S. Paley, aki valaha a CBS-t alapította, de a múzeum lett a mániája, elnök és tiszteletbeli elnök is volt. Ezek a festmények az ő gyűjteményéből valók. Gauguin Mosónők című képe, tényleg mosnak a víz fölé hajolva, főkötős asszonyok, furcsa a képkivágás, mert a bal alsó sarokban két félfej látható, sétálnak a keret mentén. Na és hol szignálta Gauguin a képet? Hát pont ott, a bal alsó sarokban. Elképzelni sem tudom, miért. Nyilván az aláírás szükséges rossz, olyan, mint a tetoválás az emberi testen (bár ez annyira nem szükséges), oda kell írni az alkotó nevét, de pont erre a két arcra? A jobb alsó sarokban nincs semmi, de ő mégis ezt a helyet választotta. Nem hiszem, hogy bárki megkérdezte volna tőle, miért.