Kezdem belátni, hogy ez nem fog összejönni. A Bayeux kárpit a British Museumban. Decemberig már nincs jegy, és nyilván bármikor kezdem el nézni, három hónapra előre biztosan nem lehet belépőt kapni. Talán tényleg csak arról van szó, hogy ez kivételesen olyan kiállítás a nagyvilágban, amelyen nem nagyon számítanak a turistákra, ez valahogy Anglia belügye, a hazalátogató kárpit. Ottani eseményeket hímeztek vászonra ottani asszonyok, aztán az egész elkerült Franciaországba, és 950 év után van tíz hónapja mindenkinek, hogy otthon nézze meg. Jobbak a körülmények, úgy értem, ami eddig a falon volt, az most negyvenöt fokban megdöntött tárolókba kerül, kényelmesebb nézegetni, de az érdeklődés miatt időkorlátot vezettek be, nem lehet pirkadattól alkonyatig harcosokat nézegetni piros, kék és sárga lovakon.

Kicsit olyan az egész, mintha szorgos asszonyok meghímezték volna a honfoglalást, de a szőnyeg (ami nem szőnyeg) Moszkvába került, most viszont tíz hónapra kölcsönöznék a művet az oroszok. Amúgy is mindig zavarban vagyok a fehér ló legendájával, mintha ott nem mi volnánk a jó fejek, adunk egy lovat, és cserébe miénk az ország. Meg kellett lennie, de mi vagyunk az agresszorok.

Ugyanez van a Bayeux kárpiton. Úgy értem, ez van ráhímezve is, persze, dicsőség, mámor, Hódító Vilmos trónra lép, a történelmet tényleg a győztesek írják. De nem a győztesek hímezik. Mert a nagy és látványos csatajelenet szépen elaprózódik, emberek halnak, lovak felborulnak, testek nyársalódnak, nem olyan jó dolog csatát nyerni. Igaz, csatát veszíteni még rosszabb.

Hatszáz férfi látható a kárpiton, és mindössze három nő. Ha tényleg angliai nők készítették a művet, akkor ezt is mondják: ez a gyilkolás és gyilkolódás a férfiak szórakozása.

Vegyétek át a hatalmat.  

A varázsfuvola már csak ilyen, mindig újra és újra beleszeret az ember. A részleteibe is, meg az egészbe is. Hiába dolgozik valami elméleti megfontolás, hogy azért ez mégis elég furcsa történet, vagy hogy kinőttünk már ebből a gyermekdedségből, tűzről pattant lánykákból, akik egyszerre hetykék, fürgék és frissek, eljátsszák a darabot (most a hétvégén eljátszotta a Fesztiválzenekar háromszor), és kész. Az egész meg a részletei.

Mondok egy kicsi részletet. Tamino már indulna a próbákra, amikor megjön Pamina. Ő az? Igen. És ő is jöhet velem a tűzbe meg a víz alá? Mehet. Belép a lány, és azt énekli: Tamino mein, o welch ein Glück. Nem egy világmegváltó gondolat, de úgy énekli, mint akit éppen szíven találtak bizonyos nyílvesszővel. És mit énekel? Hát igen, ez voltaképpen a Képária első sora, amikor Taminót találták szíven bizonyos nyílvesszővel. Csak hát ezt annak idején Pamina nem hallhatta, mert Tamino a kép láttán szerelmesedett el. Mint amikor valaki a másiknak meg akarja mutatni a kedvenc fáját, könyvét, festményét, és kiderül, hogy a másiknak is épp az a kedvenc fája, könyve, festménye. Rajongok a tobzoskáért. Te rajongasz? Nekem tobzoskákkal van tele a szobám.

O welch ein Glück.

Vannak lemezek, amelyekről fogalmam sincs, hogy kerültek hozzánk. Elsie Gallay énekel. Amerikai kiadvány, de csak magyar nyelvű szöveg van rajta, Hollywoodban vették föl, egy hangstúdióban. Magyarul is énekel Elsie Gallay, a zongorista Orosz János, és valaki dobol is rajta, de azt nem árulják el, kicsoda. Sztereó, ránézésre valamikor a hatvanas évek végén készülhetett a lemez, de ki tudja.

Ki tudja, kicsoda Elsie Gallay, mert én e lemezen kívül soha nem hallottam róla. Az világos, hogy a háború után még Magyarországon élt, mert azt is énekli, hogy Engem a rumba döntöget romba, abban pedig van egy olyan sor is, hogy „mivel a rumba egy atombomba”, az nem lehet 1945-nél korábbi. De hát erre való az internet.

Vagy erre sem, mert Elsie (Elisa) Gallayról nem sok derül ki. Született 1921-ben, meghalt 2013-ban, az anyja festőművész, de sejtelmem sincs, melyik  festőművész. 56-ban ment New Yorkba, aztán átköltözött Los Angelesbe, és ott filmes karrierbe kezdett. Játszott Andy Garciával, és egy Bruce Willis-filmben, Már megint bérgyilkos a szomszédom. Elképesztően szerencsétlen film, pedig a kiindulás nem rossz, de a rendező, Howard Deutsch egészen káprázatosan tehetségtelen. Egy poén sem ül, minden színész szánalmas, az ember kínjában vakarózik a képernyő előtt, és nem jön, nem jön Elsie Gallay. Aztán végre átmegy a szobán, kendős néni, a gengszterfőnök Lazlo Gogolak anyja, az is a neve, hogy Anya.

Hála az égnek. Kikapcs.

Augusztusban meghalt egy ismert fotós, Jay Maisel, aki tényleg nagyon jól bánt fényekkel és színekkel, bár a leghíresebb képe nem ezért lett a leghíresebb, hanem azért, akit ábrázolt. Ahol ábrázolta: Miles Davis a Kind of Blue lemez borítóján. Jó a kép, és nem látszik rajta az áldozat, amit sokan meghoznak a trombitáért: Miles sebes ajka. Annyit játszanak, hogy kisebesedik tőle a szájuk, és nemcsak Davis, de Louis Armstrong is. Feltehetően a trombitálás nem tartozik a természet által támogatott emberi tevékenységek közé.

Van, aki másféle áldozatot hoz, Chet Baker például nem merte bepótoltatni a hiányzó metszőfogát, nehogy a beavatkozással megváltoztassa a levegő útját vagy vibrálását. Nem derül ki a szépséghiba minden fényképén, a fotósok szerint azért, mert annyira jó érzéke volt a kamerához, hogy ha ráírányult egy, rögtön becsukta a száját.

Nemcsak trombitások hoznak hasonló áldozatokat, az énekesek közül is sokan halasztgatják a fogorvoshoz menést, és nem félelemből, pontosabban nem a fájdalom miatti félelemből, hanem mert épp meg vannak elégedve a pillanatnyi állapottal, nem bolygatnák. Bryn Terfelnek ez jól is állt, úgyis rögbijátékosi volt a termete és az arcberendezése, csak erősített egy kicsit az imágón, de Thomas Hampson szerintem szenvedett attól, hogy a bal felső négyese hiányzik. Azóta pótolta. És van ellenpélda is elég, például Pavarotti hibátlan mosolya. De hát ő nemcsak emiatt volt különleges.

Erland Josephsont megismertem A varázsfuvola nyitánya alatt, csak pár (vagy talán csak egy) másodpercre látható, de ő az. Akkoriban kevesebben hordtak szakállt. Büszke is voltam magamra, amíg rá nem jöttem, hogy Herskó Jánost viszont nem ismertem föl, pedig ő is feltűnik a vásznon.

Még mindig kaland a Bergman-rendezte Varázsfuvola-film, sokkal nagyobb kaland, mint azt előtte gondoltam, és zeneileg is sokkal jobb, mint amire emlékeztem. Mondhatni, hogy semmit nem öregedett, nem kell szabadkozni miatta, mert bizonyos, akkor még nem látszó csapdákat Bergman könnyen elkerült, Monostatos nem afrikai, csak olyan narancssárgás az arcszíne, a nőkről ugyan megvan a librettóíró véleménye, de valahogy nem lehet komolyan venni. Sarastro Pamina apja, így némi joggal avatkozik a lány életébe, és hiába emlékeztem úgy, hogy zeneileg nehezen kibírható a produkció – nincs vele komoly baj. Az Éj királynője egy kicsit szörnyű, de mintha ez is a koncepció része volna, a második ária alatt valóban szörnyűvé is válik, Papageno Hakan Hagegard, aki sokra vitte az operavilágban, Ulrik Cold pedig olyan szomorúan tud nézni, hogy a felső regiszterének a színe bocsánatossá válik.

Az opera, amelyik makacsul ellen szokott állni a filmes feldolgozásnak, most megadta magát, valószínűleg ez a legjobb mozi- és tévéváltozat a műfaj történetében, ha nem is teljesen hű az eredetihez, de majdnem, egy hármas hiányzik, és Papageno előbb talál párra, mint Tamino, de Bergman biztosan meg tudná mondani, miért.

Hanem a vége. Nagyon szép, de voltaképpen nem értem, mit jelent. Mindenki boldog, mindenki ünnepel, Sarastro pedig lekapja a levegőből a varázsfuvolát, ajkához emeli, bele akar fújni, aztán meggondolja magát, és elmegy. Mi lett volna, ha belefúj?

Tegnap megismerkedtem Sumonyi Zoltánnal, mindkettőnknek a tévében volt dolga, várni kellett, és ő mesélt. A régi időkről, a régi rádióról, a Pagodáról, aminek olyan sokat emlegetett fénykora volt. Többek között ezt a történetet. Rádiójátékot vettek föl, mindenki ott volt, csak Páger Antal késett. A többiek vártak, vártak, végre befutott Páger. Elnézést kérek, a Kossuth-díjamat kellett átvenni. Hogyhogy, mennydörögte Kiss Ferenc. Az egyik nyilasnak minden, a másiknak meg semmi?

Nem véletlenül voltak legendásak ezek az emberek.

Elég sokáig nem értettem, hogy Terence Hill miért van minden filmjében karamellszínűre festve, bőrre-hajra egyaránt, aztán egy nap leesett: a szeme miatt. Hogy jobban érvényesüljön a kék a kiegészítő szín mellett.

Az egész onnét jutott eszembe, hogy mostanában jézusos filmeket nézek, Zeffirellit meg a régi hollywoodiakat, Cecile B. DeMille-től a Királyok királyát, és a minden szempontból kolosszális Türelmetlenséget 1916-ból. Közel három óra, az ember elképzelni sem tudta, hogy ilyen méretű díszleteket építettek már akkor, és a díszletekben időnként háromezer statiszta sétafikált. De a lényeg megint csak a szem, Jézusnak is következetesen kék szeme van ezekben a filmekben, mintha ez a szemszín valami különleges szellemiséggel járna együtt.

Ha jól emlékszem, a Bartók-centenárium idején kellett ifjabb Bartók Bélának tisztáznia a tényeket: édesapja szeméről mindenki megemlékezett, aki találkozott vele, ennek ellenére a szem barna színű volt, és nem kék. De messzire jutottunk Terence Hilltől.  

Az éjszakát Kali Malone-nal töltöttem, ez persze túlzás, de hat percet belőle tényleg, meghallgattam egy új darabját, az a címe, hogy Heavy with Fruit. (Gyümölccsel nehéz?). Kali Malone harminckét éves zeneszerző, eleinte elektroakusztikus műveket írt, aztán beleszeretett az orgonába, és most inkább erre a hangszerre készülnek az új darabok. Meg csellóra, az biztos. Persze, az orgona a lényeg, ezek a mind hosszabban kitartott akkordok, az orgona lelketlensége az emberi hanghoz képest, vagyis, hogy nem fogy el a levegője. Ami azt illeti, nem is akármelyik orgonáról van szó, ez a Tamás templomé Lipcsében, valaha egy elég híres zeneszerző nyomogatta itt a billentyűket és pedálokat.

A profán emberben ilyenkor ébred valami tiltakozás, hogy hiszen meg sem ismerném az orgonát, ha nem mondják, akkor ez most zenei szempontból fontos vagy sem? Vagy ha mondják, akkor az zenei szempontból fontos vagy sem? Vagy már megint ott vagyunk, ahol mostanában egyre többször: miért volna fontos a zenei szempont?  

Tegnap végre láttam játszani Fenyő Noah-t, becserélték a Fradi ellen. Először a Frankfurt környékén élő rokonoktól hallottam róla, hogy az Eintracht ifi csapatának magyar a kapitánya, és az apja meg az anyja is muzsikus. Viszonylag hamar leesett a tantusz, és amikor a Müpában összefutottam Fenyő Gáborral, aki a MÁV Szimfonikusoknál volt ütőhangszeres, majd zenekari igazgató, rákérdeztem.  Tényleg az ő unokája, vagyis a népszerű és nagyszerű csellista, Fenyő László fia. Most éppen kölcsönadta a Frankfurt az Újpestnek, azóta véglegesítették is a kölcsönt.

Csak a meccs végére cserélték be, és csak fél szemmel követtem az eseményeket, de tíz perc alatt is egyszer úgy felrúgták szegény Noah-t, hogy hatot bucskázott. Remélem, nem bánta meg, hogy nem a szülői-nagyszülői pályán maradt.

De mi a folytatás? Várdai Istvánról kiderül, hogy karatézik? Perényi Miklós – na őt tényleg nem tudom elképzelni mezben.

Személyesen nyilván nem ismerték egymást, volt köztük négy év, hogy még egy időben sem lehessenek a Földön, és voltaképpen egyáltalán nem tudom, hogy Haydn mennyire lehetett tananyag Itáliában, amikor Verdi még mások útmutatására szorult. Az ember azt képzeli, hogy ezek az olaszok egymást figyelték, Verdinél egyértelműen és könnyen leginkább Rossini hatását lehet észrevenni, a Nabucco sokszor követi a Mózest. De zenekari részeknél éppenséggel figyelhetett a mester a mesterre. Mindig meglep, hogy egy nagy Verdi-sláger az Aidából, a rabszolga gyerekek tánca milyen erősen emlékeztet a 88. Haydn szimfónia fináléjára. Egyszer meg kellene próbálni Haydnnal helyettesíteni. Vagy csak külön rázni egy jót Haydnre.

Különben meg mindkettő Jóska volt.