Voltaképpen ez mindig foglalkoztatott, a katonai hódítás, és annak értelme. A másnap. Az ókori hódításokat még érti az ember, jönnek a rómaiak, elvisznek minden és mindenki mozdíthatót, rabszolgává teszik az embereket, de erre szükségük is van. Jó, aztán csak jönnek ebből is a gondok, valakik ottmaradnak a meghódított területeken, helyőrséget kell otthagyni, a katonáknak szórakozás is kell, cirkuszt és színházat kell építeni, csatornázni, és így tovább, itt sem biztos, hogy megéri a befektetés. A későbbi korok azonban már kész rejtély. Mit gondolt Napóleon? Hogy majd franciák fognak élni Moszkvában? Franciául fognak beszélni, amúgy is franciául beszéltek, legalábbis az arisztokraták, ha nem nyúl bele a dolgokba, talán magától francia nyelvűvé vált volna az egész orosz birodalom, kedves jobbágy, cher paysan, legyen olyan jó, és hajtsa ki az állatokat, ellenkező esetben ötven ütést mérek önre avec un baton. És így tovább, Hitler azt képzelte, hogy most elsétálunk a Diadalív árnyékában, és egy emberöltő múltán a franciák mind németek akarnak majd lenni?

Hogy Napóleon mit képzelt, azt egyébként elég pontosan lehet tudni, a Háború és béke is idézi az emlékiratot, amelyben ezt írja: „Ráérő időmben, öreg napjaimat arra szenteltem volna, hogy a császárné társaságában, míg fiam az uralkodást tanulja, igazi falusiakként, saját lovainkon bejárjuk az ország minden zegét-zugát, meghallgassuk a panaszosokat, igazságot tegyünk, és mindenféle emlékműveket emeljünk, jótéteményeket osztogassunk.”

Minden tiszteletem mellett sem tudok mást mondani, mint: ez hülye.

Harmadik Jazzkívánságműsor-lemezét jelentette meg a Sárik Péter trió featuring Falusi Mariann, hogy úgy fogalmazzak, ahogy ilyen témában illik. Remélem, lesz még ebben több is, mert ennyi kényelmesen megvan, jellemző, hogy vannak áthozatok is, az előző lemezről is kell énekelni a lemezbemutató koncerten. Pompás a közönség, pompásan szórakozik, úgy értem, készségesen és boldogan énekel, ezért vagyunk itt. Vagyis nem tudom pontosan, hogy is van, egyrészt énekelni jöttünk, másrészt mégiscsak hallgatni, ez jazz, improvizációk zongorán, nagybőgőn, dobon. Ha nagyon elmés akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy ez az igazolás, nemcsak nosztalgiapartizunk, de rendes, minőségi zene szól hozzá. Talán van még valami trükk, a jazz egységesítő ereje, szépen megfér egymás mellett Máté Péter és a Piramis, azelőtt egyiktől behánytunk - még nem így mondtuk, és nem mondom meg, melyiktől.

Mert hát ez a csodálatos jelenség, a dal. A nagy nemzetegyesítő, a közös múlt, és mindegy, hogy szeretjük vagy nem, már régen kiváltotta a popdal azt, amiről Bródy János énekelt, hogy a Hungarian blues csak az, amit a cigány húz. A Hungarian blues az, amit a rádió játszik, vagy talán ma már csak az autórádió, igazából nem is tudom, hogyan terjed a sláger, csak azt látom, hogy még mindig terjed. Hiába nincs már Táncdalfesztivál, és szerintem a zenecsatornákat sem nézik annyian a tévében, mégis van valami közös alap, és az nem is az, hogy „te is szereted?”, hanem csak annyi, „te is ismered”. Azok vagyunk, akiknek a zongoráján ott áll egy régi-régi-régi-régi lámpa. Hogy miért van kényes porcelánból, azt elképzelni sem tudom.  

Miért nem történik? Nem tudom. Az ember teljes szívvel szeretné szeretni Káli Gábort, sikeres és fiatal karmester, a legjobb helyeken lép már föl, a legjobb zenekarokkal és operákban. És most itt van a Müpában és a Nemzeti Filharmonikusokkal, csak meg kell adnunk magunkat a művészetének, és nem megy. Az elejét még értem, hogy miért nem, Satie Debussy által meghangszerelt két Gymnopedie-je még az álom és ébrenlét határáról szólt, de inkább odaátról. Én meg ideát vagyok, és azt gondolom, hogy ennek a zenének nem az a lényege, hogy bárcsak odaát lennék.

Igazából ezért is maradtam a második részre, mert el nem tudtam képzelni, hogy ebben a zenekari és karmesteri állapotban értelmesen és hatásosan elő lehetne adni a Fantasztikus szimfóniát. Ami a hatásosságot illeti, talán tévedtem, végül is ha mindenki torkaszakadtából ordít, és a karmester tátott szájjal a levegőbe bököd a pálcával, az nem marad hatástalan. Ami az értelmet illeti, csak remélem, hogy tévedtem, de nekem sehol nem voltak a színek, a kaland, az út, a romantika vagy bármi, ami jellemző még erre a szimfóniára. Mereven és kifejezéstelenül játszó zenekar, valami álbölcsesség a nézőtéren, hogy ennek még nem jött el az ideje, de hát miért ne jött volna el. A Fantasztikus szimfónia a fiatalságról szól, a felfokozottságról, a hatványra emelt életről.

Azért nem volt elhibázott este, az elő és végpont között Emmanuel Pahud fuvolázott, csupa kevéssé ismerős darabot, Poulenc és Saint-Saens és Chaminade. Normális ember azt sem tudja, hogy létezett Chaminade nevű zeneszerző, azt meg végképp nem, hogy a keresztneve Cecile és így nézett ki.  

Annyira értelmetlennek tűnt, hogy megtetszett. Elmenni Frankfurtba, és ott régi fényképeket nézni Itáliáról. Mintha Angliába mennék japán éttermeket kipróbálni. Meg lehet magyarázni, Goethe is itt született, és milyen jól érezte magát Rómában, vagy bármi hasonló, de ha odavágysz, miért nem odamész? Meg aztán mit fényképeznek az emberek Rómában? Hát persze, műtárgyakat, amelyek többé-kevésbé, de inkább többé változatlanok maradtak az elmúlt százötven évben. Ugyanazt a Spanyol lépcsőt látta Goethe, Byron, Ady, amit – na, inkább ez a baj, hogy hozzájuk fogható költő most nem jut eszembe. Attól még kell lennie, de nem jut az eszembe.

Mindegy. A kiállítás némileg igazolta az előzetes várakozást, az ember a fényképészek életrajzából látja, hogy kikkel áll szemben, született Frankfurtban, meghalt Velencében, született Stuttgartban, meghalt Nápolyban, elkapta őket Olaszország, ott maradtak, és találtak megélhetést is a fényképezőgépükkel. De azt fényképezik, amit mindenki, a Sóhajok hídját meg a Mózest, és ezek tényleg nem változtak az idők során. A Ca’ d’oro már igen, most sokkal jobb állapotban van, mint 1870-ben. De azért akad ilyesmi is. Angyalvár, a híd, a Szent Péter kupolája, minden maradt olyan, hozzávetőlegesen, de a part, a pecázók eltűntek. Az ember szalad, de a kő marad.  

Frankfurt közelében, egy Kronberg nevű kisvárosban van szállásom. Madárdal és sok zöld, sok eső, sok zene, nemsokára elkészül az új koncertterem, már a tetőnél tartanak. Balra Casals-szobor, jobbra Rosztropovics-szobor, Viktória mindenütt. Nem az angol királynő, hanem a lánya, aki úgy egy évig brit trónörökös volt, de aztán megszületett az öccse, a későbbi VII. Edward, így belőle házasság útján porosz királyné-jelölt lett. Igazi, égben köttetett házasság, szinte mindenki ellenezte, az angoloknak nem volt elég jó parti egy porosz királyfi, a németeknek mindig is gyanús volt egy angol királylány, az örömapák és örömanyák már azon is összevesztek, hogy hol tartsák az esküvőt. Végül Viktória nemcsak királyné lett, de császárné is, viszonylag rövid ideig, 99 napig, mert III. Frigyes meghalt, és Viktóriából anyacsászárné lett. Addigra már megromlott a viszonya fiával, II. Vilmossal, így Viktóriát, ha nem is száműzték, de eltakarították az útból. Így jött Kronbergbe, ahol azért felépítettek neki egy szépséges kastélyt, ma luxushotel, köréje óriási parkot, ma golfpálya. A hotel csak úgy valószínűleg nem látogatható, a park igen, leülhet benne az ember, merenghet a történelmen, vagy csak olyan egyszerű kérdéseken, hogy ezek egyáltalán milyen nyelven beszéltek egymással.

Egy Bosch is van Frankfurtban a Stadel múzeumban, nem túl nagy a kép, de elég megrázó. Jézus véresre verve, mögötte Pilátus, szájából jön a képregény-buborék (majdnem), azt mondja, ecce homo. Mire a nép azt válaszolja, hogy feszítsd meg. Ha, mint egyesek feltételezik, Jézus megkorbácsolásával az lett volna Pilátus szándéka, hogy lecsillapítsa a nép vérszomját, akkor elmondhatjuk, hogy ez nem jött be neki. A háttérben békés városka, egy pár áll a hídon és nézi a vizet, a világtörténelmi események néha szinte észrevétlenül játszódnak le, vagy épp azok nem tudnak róla, akik ott vannak a közelben.

Van a képen egy harmadik felirat is, salve nos Christe redemptor. Hogy ez mindig látható volt-e, azt nem tudom, mert azok, akik mondják, nem voltak mindig láthatóak. Valamikor lefestették a kép bal alsó sarkában vonuló embereket, feltehetően az adományozókat és családtagjaikat, aztán észrevették, és kiszabadították őket a festék alól, de csak így sikerült, elmosódott lelkekként sétálnak az események alatt. Az ember gondolkozhat, melyik szerepet szánja magának a történetben. Reméli, hogy nem üt, de egyébként nehéz jótállni magunkért.  

Frankfurtban legalábbis mindenképpen, ott az arcképe földön, égen, levegőben, villamoson, pedig lassan (lassan) a háromszázat közelítgeti a vén csont. Jó, a háromszázig még nekünk is össze kell szednünk magunkat, de igyekszünk.

Nemcsak az arcképe, de híres, egész alakos képe is itt van, a Stadel múzeumban. Aki akarja, eljátszhatja a nagy délre vágyódást a citromok honába, mert az egyik időszaki kiállítás régi olasz fotókat mutat be. Sajnos nem volt elég erőm rá. Még a modernekre se nagyon, a legfelső emeleten kezdtem, a régi mesterekkel, és Dürer, Holbein, Botticelli, Rembrandt után, mire levergődtem az elsőre, csak annyi erőm volt, hogy leüljek a nagy Goethe elé. A barátja és római lakótársa, Johann Heinrich Wilhelm Tischbein készítette a képet, Goethe épp elhever a sírköveken, háttérben a Via Appia, Caecilia Metella síremléke. Látható, hogy Tischbein nem volt épp az ecset és a ceruza virtuóza, valahogy a költő testének alsó és felső része sehogy sem akar egy testté összeállni, pedig a bonyolult illesztést jótékonyan elfedi a kabát. Még a felirat a falon is kiemeli, hogy Goethének két bal lábfeje van a képen. Ehhez képest a festmény maga nagy becsben van, nem is tudom, hogy ha valamelyiktől meg kellene kényszerűen válni, melyiket adná a múzeum, de gyanítom, hogy inkább egy kis Rembrandtot, mint a nagy Goethét. Ami arra utal, hogy mindenféle esztétikai bölcselet ellenére az is számít, hogy ki van a képen, nemcsak az, hogy milyen a kép.  

Még mindig a Háború és békét bújom, és újra meg újra fennakadok Tolsztoj történelemszemléletén. Valamiért jólesik úgy tekinteni legalább az írott történelemre, mint nagyszerű emberek sorsfordító tetteire, István király gondolt egyet, és arra jutott, hogy csak keresztényként lehet megmaradni Európában, és mennyire igaza volt. Tolsztojnak meg valamiért nem esik jól így gondolni az eseményekre, jobban szereti a tömeg akaratát vagy az odafentről irányítottságot. Napóleon? Ugyan. Azért, mert valaki a menetelő emberek élére áll, még nem jelenti azt, hogy ő irányítja őket. Ami Victor Hugónak semmi gondot nem okozott, vagyis hogy azt mondja, ilyen az élet, Blücher véletlenül egy olyan paraszttól kérdezte meg, hogy merre van Waterloo, aki tudott egy rövidebb utat az erdőn át, azt Tolsztoj képtelen elfogadni, helyette van ez a fordított népvándorlás-elmélete, a nyugati emberekre valamiért rájött, hogy keletre akarnak menni, és el is indultak, de rajtavesztettek.

Megjegyzem, én még a nem fordított népvándorlást sem értem, a keleti emberekre egyszerre rájött, hogy nyugatra akarnak menni. Persze, őket mindig üldözte valaki, de ezt a valakit nem értem. Honnét volt folyton utánpótlás az üldözőkből? Egészen a mongolokig, aztán ez mintha abbamaradt volna.

Az is igaz, hogy ilyen népvándorlási alapon a közelmúlt eseményei is magyarázhatóak: valamiért rájött a dél-európai emberekre, hogy északra akarnak menni. Előbb a szicíliaiak indultak meg Németországba, aztán a törökök, utánuk a görögök, végül a jugoszlávok. Egyszer megindulnak visszafelé?

Annyi hatása mindenesetre van Tolsztojnak, hogy néha az ember szeretne egy kicsit messzebbről nézni a dolgokra. Csak akkor folyton arra jutok, hogy a nagy hadvezérek Nagy Sándortól napjainkig mintha a rákos sejtek volnának az emberiség nevű szervezeten. A rákos sejtekről lehet tudni, hogy voltaképpen öngyilkos képződmények, amelyek addig-addig sikeresek, amíg el nem pusztítják magát a szervezetet, és ezzel önmagukat is. Mintha a hadvezérek is így viselkednének: addig-addig győznek, amíg egy irányíthatatlan és fenntarthatatlan birodalmat létre nem hoznak, és amikor az egész bedől, vége a történetüknek. Közben meghalnak pár százezren vagy millióan, de kicsire nem adunk.

Ha egyáltalán baglyok. Mert Edward Hopper leghíresebb festményének a címe Nighthawks, vagyis éjszakai sólymok, ebből máris lehet látni a különbséget Magyarország és az USA faunája között. Nagyon szép és hasznos a film, amit a Pannonia Entertainment hozott az Exhibition on Screen sorozatban, rengeteg dolgot lehet megtudni belőle Edward Hopperről, például hogy iszonyatosan magasra nőtt, 196 centi volt, megszólal a filmben ő maga is archív felvételekről. Eddig rendben is volna, de megszólalnak róla mások is, és az néha elég elkeserítő. Pedig a világ vezető Hopper-szakértői, de mégis állandóan beleesnek abba a műmagyarázásba vagy -értelmezésbe, ami sehová nem vezet. Mi történik a képen? Mi történne a következő pillanatban? Mintha a Mona Lisát úgy magyarázná valaki, hogy „és aztán hazament, és megvacsorázott”.

Még ezen is túltenné magát az ember, de az egyik fő-expert arról beszélt, hogy a Nighthawks tele van apró trükkel és meglepetéssel, például a bárban dolgozó férfi mögött lévő ajtón nincsen kilincs. Hopper biztosan észrevette, hogy nem festett kilincset, és nagyon mosolygott magában, hogy ezt a kis tréfát eleresztette.

Drága hölgyem. Ez egy konyhába vezető csapóajtó. Rajta van a kis ablak, és abban a nagyításban, amelyet a filmvászon ad, elég világosan látható, hogy az a kis fém lap is rajta van az ajtón, hogy amikor sűrűn nyitják, ne kopjon el a fa. Ezen vajon miért mosolygott volna az amúgy is ritkán mosolygó Edward Hopper?  

Sok dolgot nem értek, még többet nem értettem a világban, az egyik ilyen volt a csodagyerek. Művészeti vagy befogadói szempontból nem értettem. A zenei csodagyerekben az a különleges, hogy ifjú kora ellenére úgy játszik, mint egy felnőtt, nem? De ha úgy játszik, mint egy felnőtt, abban mi a csoda? Megint csak a befogadói oldalon maradva. Nem mindegy, hogy hány éves az, aki úgy játszik, mint egy felnőtt? Miért kell jobban odalenni egy tizenkét éves gyerektől, aki szépen játssza Beethoven Hegedűversenyét, mint egy negyvenévestől? Nem az a csoda, hogy egyáltalán szépen játssza valaki a művet, és teljesen mellékes, hogy hány éves?

Nem állítom, hogy magamban már teljesen megoldottam volna a problémát, de sokat segített a megértésben a másik véglet. A csodaöreg. Például a napokban elhunyt Menahem Pressler, aki nem is olyan régen, kilencvenöt évesen járt Pesten, a MÁV szimfonikusok meghívására. Pressler menő zongorista volt, de soha nem volt A+ kategóriás, nem is ezzel foglalkozott elsősorban, hanem ő volt a stabil alapító a Beaux Arts trióban. Kidőltek mellőle a kollégák, de amíg ő maradt, a trió is maradt. 1955 nyarán adták az első koncertet, 2008 szeptemberében az utolsót. Utána Menahem Pressler számára nem a jól megérdemelt nyugdíjas évek következtek, hanem szólókarrierbe kezdett, Mozart zongoraversenyeket játszott, és nemcsak a MÁV szimfonikusokkal, de a Berliniekkel is, még egy Debussy-lemeze is megjelent. Nyilván ebben a késői sikerben benne van a piaci realitás is, egy kilencven fölötti pianistát már el lehet adni, már a szélesebb közönséget is érdekli, ő még ismerte Mozartot, és hallotta Bachot orgonálni, első kézből adja át a hagyományt a mának. De a hülyeséget félretéve: tényleg van valami egyéb érték, valami más az öreg Pressler zongorázásában. Hiába törékeny az egész, hiába rontja el a belépést, pedig előtte van a kotta, valami más, de azért zenei szépség hatja át az előadását. Mintha újra csodagyerekké válna, nem az a lényeg, hogy minden a helyén van-e, hanem… Itt azért elakadok. Mert kézenfekvő magyarázat volna, hogy amint a gyerek közelebb van egy másik világhoz, úgy az öreg is, de hát nem tudjuk a napot és az órát, jó erőben és szép férfikorban lévő pianistákról derült ki, hogy ők vannak közelebb a másvilághoz, nem Menahem Pressler.

Decemberben lett volna százéves.