Valaki azt mondta, hogy a Rolling Stones a nevét Bob Dylannek köszönheti, az ő számából, a Like A Rolling Stone-ból vették a nevüket. Kicsit gyanús volt, hogy ez időben nem jön össze, előbb alakultak meg az angolok, mint hogy megszületett volna a dal, de annyira tetszett a dolog, hogy elfogadtam. El lehet képzelni a megdöbbenést, amikor most, egy büszke forgalmazói hírlevélből az derül ki, hogy a nálunk februárra tervezett új Bob Dylan-film magyar címét Hobótól veszik, mert hogy ő lefordította a dalt, Mint egy Rolling Stone címmel, és ezt választották a moziváltozathoz.

Szerencsére mindkettő téves információ. Vagy legalábbis a második az biztosan szerencse, mégis meglepő lett volna a Dylan-filmet Rolling Stones-filmként forgalmazni. Csak félreolvastam.  

Ami az első hírt illeti, a Rolling Stones tényleg egy dalról nevezte el magát, de nem Dylanről, hiszen 1962-ben alakultak, a Like A Rolling Stone pedig csak 1965-ben jelent meg. Az ihletadó Muddy Waters volt, neki is van egy Rolling Stone című száma. Hobo tényleg lefordította a Like A Rolling Stone című dalt, és tényleg ez a fő sora, hogy „mint egy Rolling Stone”, aminek így nincs semmi értelme, vagy legalábbis nem azt jelenti, amit a szerző gondolt, hogy ezzel az egyszerű fogással és érvvel éljek. Nem arról van szó, hogy a lány eltévedt az élet országútján, és olyan lett, mint egy popsztár, hanem eltévedt, és olyan lett, mint egy félrerúgott kő. De hát Hobo magának írta a dalt, mindenki a maga vermét ássa, és ha öröm, hogy még többször is kimondhatja azt, hogy Rolling Stone, ám tegye. A film forgalmazója tényleg ebből a fordításból vette a magyar címet, de a megfelelő sort használva, így az lesz majd a moziműsorban, hogy: Sehol se otthon. Remélem, nem riaszt el senkit.

Egyébként erről a dalról van szó, az a jó ebben a felvételben, hogy a Rolling Stones játssza a Like A Rolling Stone-t, és elég filmes is, Patricia Arquette a főhősnő.

Valami baj van a Shakespeare-szonettekkel. De csak magyarul. Valahogy nincsenek a helyükön. Úgy értem, egy olyan országban, ahol a fordítás mindig is kiemelkedően fontos műfaj volt, és ahol Shakespeare a színházi élet alapja, hogyan lehetnek ennyire marginálisak a szonettek? Tulajdonképpen csak egy a közkincs, a 75., Az vagy nekem, mi testnek a kenyér. A többi mintha nem is volna.

Az ember ilyenkor jobb ötlet híján a fordítót teszi felelőssé. Szabó Lőrinc nem fordította le nekünk az összes szonettet. A szó szoros értelmében persze lefordította, ahogy lefordította más is, de a 75.-et leszámítva nem tudott azonos vagy legalább hasonló eredményre jutni, mint Shakespeare.

Az egész probléma arról jutott eszembe, hogy tegnap egy régi Elly Ameling-lemezt hallgattam, francia dalokat énekel rajta, köztük Debussy Verlaine-megzenésítését: Il pleure dans mon coeur. Szívemben könnyezik. Közben leakasztottam a polcról a Lyra Mundit, egy fordítást közöl, Szabó Lőrincét. Szívemben könnyezik/ s esik kint is az utcán.

Az eredetiben a városban esik, nem nagy különbség, bár Szabó Lőrinc kitol így Kodállyal, akinek van egy Esik a városban című zongoradarabja, így nem lehet rájönni, hogy Kodály Verlaine-re utal, de nem ügy.

A kedvetlenség az ügy, amellyel Szabó Lőrinc a verset fordítja, talán nem tetszik neki, talán fáradt volt a sok fordítástól, nem tudom, de mindig mintha örülne, hogy talál egy megoldást, és nem keresgéli tovább a legjobbat. Így jutunk el a vers végéig, ahol meglódul a fordítói fantázia: Se hóhérom, se hívem/ Megszakad árva szívem.

Hülye vagy? Hogy kerül ide a hóhér? Az eredeti csak azon panaszkodik, hogy nem találja a szív fájdalmának okát, tárgytalan a szenvedés, nincs a szívben se szeretet, se gyűlölet, nem tudni, miért, de fáj. Persze, a folyamatot értem, jó a rím, hívem – szívem, jó (bár fölösleges) az alliteráció, hóhérom – hívem, csak az értelem elvész, hiába tagadja őket, így is ott vannak, erőszakos lények. Tönkre van téve a vers.

Persze, lefordíthatja más, csak már késő. Verlaine már elfoglalta a helyét a magyar irodalmi slágerlistán, jó, jó, de azért nem egy Rimbaud. És ez már alighanem így is marad.

John Ogdon volt valamelyik napom főszereplője. Nem érdemben, úgy értem, nem a lemezeit hallgattam (van belőle, de nem sok), csak az életén szörnyülködtem. Ogdon volt sokak szerint a valaha élt legjobb angol zongorista, annyira biztosan jó volt, hogy megnyerje a 2. Csajkovszkij-versenyt, ami azért elég nagy szó. Főleg úgy, hogy az elsőt, számomra meglepő korrektséggel az amerikai Van Cliburn nyerte. És akkor jön a második, és újra egy nyugati? De Ogdon tényleg nyert. Igaz, kiosztottak egy másik első díjat is, és azt egy akkor szovjetnek mondott zongorista nyerte, Vladimir Ashkenazy.

Ogdon karrierje természetesen megindult, koncertek itt és ott, előbb a Szovjetunióban, aztán az egész világon, a teherbírása végtelenek látszott, évente több, mint kétszáz fellépést vállalt. Akkor is elég furcsa lény volt, kis szakáll-ecsettel az állán, szemüveggel, sűrű bongyor hajjal, amilyennek egy jelentékeny muzsikust elképzel az ember. Ment a szekér. Annyira ment, hogy vettek egy nagy lakást Londonban, a Regent’s Parkra nézőt, állandóak voltak a nagy partik, hírességek jöttek. Vidám élet a hatvanas években.

Aztán az összeomlás. Hallucinációk és mindenféle furcsaságok, ráadásul agresszió, egy alkalommal, koncert után, míg az Ogdon-házaspár a királynő gratulációját várta, a férj belemarkolt a felesége hajába, és arrébb taszította az asszonyt, hogy ő foghasson előbb kezet az uralkodóval. Vagdosások, öngyilkossági kísérletek, érthető módon a koncertek elmaradoztak, emiatt a bevételek is elmaradoztak, Ogdonék elszegényedtek. John Ogdon elmeállapotát már nem lehetett titkolni, kórházakba járt, gyógyszereket és elektrosokk kezeléseket kapott, ettől nem tudott zongorázni, nem úgy mozogtak az ujjai, ahogy akarta. A házaspár különköltözött, majd elvált, Ogdon apró bérelt lakásokban, rehabilitációs központokban élt. Aztán jött még egy vagy két nagy visszatérési kísérlet, a sajtó újra foglalkozni kezdett vele, hát hogyne, mennyire érdekes sztori, az őrült zseni, aki újra az élők között van. Addigra már egészen elváltozott, borzasztóan meghízott, halkan, kásásan beszélt. Játszani még tudott, de nyilván nem úgy. A nagy koncertek után ment vissza a rehabilitációra, és kicsit zongorázott a sorstársaknak is. Ötvenkét éves volt, amikor meghalt, de nyolcvannak látszott.

Volt egy ilyen Omega-szám, Az arcnélküli ember. Koncerten nem hiszem, hogy játszották, Haumann Péter beszélt, az együttes tagjai csak kísértek, zenével, meg szavalókórusként: az arcnélküli ember ma még jóbarát, de játszi könnyedséggel köpönyeget vált.

Csak azért mondom, hogy az ötlet mennyire kézenfekvő, de ha meg is valósítják, nehéz szabadulni tőle. Pedig nem úgy valósítják meg, ahogy ma szokás, mindenféle arcfeszesítő izékkel meg párnákkal, csak filmen lehet látni a Punta della Doganában. Befelé menet figyelmeztetnek, hogy odabent sötét van, és tényleg, szokni kell, hogy barlanglakók leszünk újra, akik a barlang fala helyett egy vásznat néznek. A vásznon film, holdbéli táj, de nem is a Föld Holdja-béli, süvít valami szél, egy meztelen nő fekszik, fölkel, idemegy, odamegy. Arca nincsen. Története sincsen jó sokáig néztem, de nem jutottam el oda, hogy, na, itt kezdődik, innét már láttam, most majd ez jön. Értelmet vagy okokat sem lehet találni, miért van ott, mit csinál, miért kuporodik le, miért megy, miért áll. Csak van.

Az alkotó Pierre Huyghe, és most nagyon örülök, hogy írásban kommunikálunk, nem kell kitalálnom, hogyan is kell ejteni ezt a nevet. Az angol nyelvű Wikipédia szerint hweeg a helyes ejtés, köszi szépen.

Szóval ott tanácstalankodik az ember, nem is tudom, mennyi ideig, húsz percig, talán tovább, aztán továbbáll a sötétben, botladozik az egyenetlen talajon tapogatja az arcát, megvan-e.

Nem vagyok biztos benne, mi is a sikeres előadói pálya emléke. Mindenki ismeri a nevét, vagy mindenki ismeri valamelyik fellépését? Az a fontos, hogy Kabos Gyula, vagy az, hogy „a hagymát is hagymával”? Láttam Olaszországban, hogy Caterina Valente halálhíre önmagában nem elég információ, mindenütt hozzátették, ő volt az, aki a Bongo cha-cha-chát énekelte.

Tényleg ő volt. Meg még néhány számot, évtizedeken át, összesen tizenhárom nyelven. Szerették mindenütt, Németországban különösen, de Amerikában, Franciaországban, Olaszországban különösen, akkor, amikor még minden országnak saját sztárjai voltak. Ő meg mindenütt, nem függetlenül a nyelvtudásától. Igazi európai jelenség volt. Aztán megjárta Amerikát is, ott sem volt éppen sikertelen, de hát miért lett volna az, énekelt, táncolt, viccelt, kísérte magát. Itt épp Dean Martinnal nevetgél, bár lehet, hogy már hozzá is kell lábjegyzet, kiről is van szó. Aztán elfelejtették, de a Bongo cha-cha-cha maradt. Vagy ez is csak bizonyos kor fölött ismerős? És a One Note Samba? 

Voltaképpen nem értem, miért nem nagyobb sztár nálunk Jean Cocteau, úgy bánunk vele, mint aki fölött eljárt az idő. Nem biztos, hogy jól emlékszem, de szerintem évek óta nem jelent meg tőle semmi, a filmjeit nem játsszák a tévében sem, a színdarabjait nem tűzik műsorra. Még jó, hogy Velencében másképp van, most zár, de sokáig volt nyitva a Peggy Guggenheim Gyűjteményben egy Cocteau-összegzés, csak nézett az ember, ezt is tudta, meg ezt is, épp csak zenét nem szerzett, de librettót írt Stravinskynak, szépen rajzolt, díszletet tervezett, meg lehet nézni A szépség és a szörnyeteget. Amihez nyúlt, az valamivé vált, nem mondom, hogy feltétlenül arannyá, de Cocteau-vá. És az egész mögött ott van a szexuális felajzottság, mintha tényleg nem volna különbség a szex és az alkotás között.

Ezt azért valószínűleg értelmesebben és hosszabban kellene kifejteni.

Hanem itt egy Cocteau-levél, az ember nem tehet mást, csak lelkendezik, hogy valakinek ennyire szép legyen az írása, ennyire egy anyagból legyen a rajz és a betű. Hát persze, hogy egy anyagból, vonalból. Milyen lehetett levelet kapni Cocteau-tól? És milyen nehéz lehetett válaszolni rá.   

Vödörrel a sós vizet a tengerbe? Valami ilyesmin töröm a fejemet, hogy ennek voltaképpen mi értelme van, Velencében biennálni, meg egyáltalán, kiállításokat rendezni, amikor úgyis annyi minden megnéznivaló van, akkor is jönnek, ha nincs külön jövetelre biztató esemény. Meg hát hogyan is lehetne versenyezni a múlttal?

Mutatok egy képet, bár voltaképpen átmenet a kép és a szobor között, az alkotó David Hammons.

Ha nem látszana, sima csomagolópapír fölött van megszaggatott nejlon fólia, az adja ki ezt az arcszerű formát.
Tetszik, nem arról van szó, de épp a Grassi palotában látható, ahol egy közönséges kilincs, még csak nem is ajtó- hanem ablakkilincs is ilyen.

Mennyi esélye van ilyen körülmények között David Hammonsnak? Vagy nagyon is sok, mert valahogy ez az általános szépség a városban úgy felpuhítja az ember lelkét, hogy mindenben hajlamos meglátni a szépet?

Nem tudom. A kilincs jövőre is itt lesz. Úgy könnyű.

Nem állítom, hogy ezért jöttem volna Velencébe, de érdekelt a dolog, hiszen annyit beszéltek róla. Hogy visszaszorítsák a turistaforgalnat, Velencében belépőt szednek a vendégektől, ami nyilván hamiskártyázás, öt euró nem fog visszatartani senkit, amikor a Szent Márk téren, a Floriannál  nyolc euró egy kávé, és még ki kell fizetni négy eurót a zenéért is, amit jobb volna, ha nem játszanának. De nem is ez foglalkoztatott, hanem a kivitelezés. Hogyan akarják ezt beszedni? Lezárják a város összes bejáratát, és kapuk előtt növelik tovább a tolongást? Ráadásul a belépti díjat a hírek szerint csak annak kell befizetnie, aki nem marad ott éjszakára, aki valóban múzeumnak tekinti a várost, nem vendég csak látogató. De ezt hogyan lehet bizonyítani? Be kell mutatni valami szállásfoglalást igazoló okiratot? És aki foglalás nélkül jön, magára vessen? Aki meg egy állevélváltást hoz egy álhotellel, az megússza? És amíg mindezt ellenőrzik a kapuknál, a sor egyre csak nő?

Hát elmesélem.

Nem tudom. Nem láttam se kaput, se hatóságot, nem kértek belépőjegyet, épp úgy érkeztem, mint máskor, nem vettem észre semmi különbséget. Most szorongok, mi lesz kifelé.

Szép előadás a Covent Gardenből a Figaro házassága, és nem is kellett Londonig utazni hozzá, a Cinema MOMban volt az élő közvetítés, ha jól tudom, ismétlés is lesz belőle. Magyar közreműködő (Kálmán Péter), David McVicar rendezés. Előtte beszélgetés a rendezővel, ahol McVicar azt mondta, hogy ha jobban megnézi az ember, a Figaro-trilógia, mármint a három Beaumarchais-darab feminista színház, hiszen a nők mindig okosabbak a történetben, mint a férfiak.

Az ember legyint, hogy persze, korszellem, mármint a mi korunk szelleme, de amit McVicar mond voltaképpen mindig is zavart nézőként. Itt az európai színház egyik nagy kópé-figurája, az okos Figaro, aki fellázad az uraság ellen, forradalom pár évvel a valóságos forradalom előtt, és közben ez a Figaro a történetben csupa hülyeséget talál ki. Mind a két operai változatban, A sevillai borbélyban is, hogy tessék beöltözni részeg katonának meg zenemesternek. Egyik sem jön be. Akkor majd jól beöltöztetjük Cherubinót nőnek, és jaj, de el fogja szégyellni magát a gróf. Jó, hogy nem lesz belőle tragédia, de nincs sok híja. Lehet, hogy amit mindig hibának gondoltam, az nagyon is szándékos és nagyon is előrelátó tanulság volna? Nem is a feudalizmus ellen íródott a darab, hanem a nagyképű és idióta férfiak ellen, akik azt hiszik, hogy nekik kell helyrerántani a világot?

Még jó, hogy vannak nők is.

Nehezebb lett, mint azt gondoltam, de befejeztem A jazzprofesszort, Szántó T. Gábor regényét Gonda Jánosról. Úgy indult, hogy azt hittem, befalom két nap alatt, látszott, hogy alapos a munka, nemcsak elolvasta, amit lehet, kitalálta, amit kellett, hanem a szerzőnek eszébe jut, azelőtt nem futószalagon érkeztek a bőröndök a repülőtérre. Apróságok, amire az ember nem gondol, aztán reménytelenül elvérzik, amikor olyasmiről ír, amit csak úgy elképzel.

Persze Gonda János életét nem kell elképzelni, egy idő után a főbb események a nyilvánosság előtt zajlottak, fellépések, lemezek, filmzenék, színházi zenék, jazztanszék, tanítványok. Egy együttműködő családtaggal kibogozhatóak a nem nyilvános események is, szerelmek, házasságok, betegségek, halál. A többi megoldható fantáziából, milyen volt a börtönben (tiltott határátlépés kísérlete volt a vád),a bujkálás, a szexuális gerjedelmek kezelése.

Hát igen. Ha így olyan, mintha több könyvet olvasna az ember egyszerre, az nem biztos, hogy a szerző szándéka ellen való. Regény is meg monográfia is, dokumentumok is olvashatók meg hogy mit mondott Aczél és milyen volt Pernye András. Mindenki talál benne valamit, ami érdekli.

Aztán mégis valahogy megkel az egész tészta, gyúródik, dagad. Az operára mondják, hogy nincs vége, amíg a kövér néni énekel. A jazzprofesszornak nincs vége, amíg a sovány bácsi zongorázik. (Egyébként vége van.) Valószínűleg így sem teljes, el tudom képzelni, hogy maradtak el nem mesélt fontos dolgok, de így is egy idő után ugyanazt a kört járjuk, nem az életben, csak a tanulságokban, hogy a jazz a szabadság művészete, de hogyan lehet egy szorongó ember a szabadság művésze?

Több Gondát kellene hallgatni, de nem is olyan egyszerű. Valahol a polcon megvan a Vonzások és választások, és a múlt héten használtan megkaptam a Képek, emlékeket. Lehet, hogy ezekből többet lehet megtudni róla, de egyáltalán nem biztos.