Nem tudom, más is így érezte-e, amikor jött a hír, hogy leégett a párizsi Notre-Dame, hogy nahát, ezek a barom franciák, nem tudtak rá vigyázni. Ott van náluk az emberiség nagy, közös kincse, ők meg hagyják, hogy lángra lobbanjon, füst szálljon föl belőle, olvadjon az ólom, törjön az üveg. Rettenetes.

Erre is jó ez a film, A feltámasztott Notre-Dame, hogy legalább utólag jobban értsük az eseményeket. Nem is az eseményeket, hanem a következményeket. Mert a Notre-Dame áll, újra látogatható, az ember bemegy, megállapítja, hogy rémes, minden új benne, és hiába tudja, hogy nincs ezzel semmi baj, csak elölről kezdődik a közös történetünk, mármint az emberiség és a Notre-Dame közös története, nem jók a színek, semmi sem az, ami volt, hiányzanak az évszázados piszkok, foltok, szürkeségek.

Amelyek, persze, nem voltak évszázadosak, a 19. század közepén már átesett a templom az első, nagy restauráción, aztán 1963-ban a nagy homlokzati tisztításon, régesrégen túl vannak már azon a vitán, hogy mit szabad és mit nem szabad letisztítani. Persze akkor is döbbenetes a mai technika, hogy a falakat belül folyékony latexszel kezelik, ráfújnak a falra valamit egy flakonból, aztán hagyják, hogy megszáradjon, és másnap, mint valami vékony bőrt, úgy távolítják el a megszáradt latexet, a szennyeződésekkel együtt. Megnyúzzák a falakat.

Mai technika? A tetőszerkezet miatt rengeteg tölgyfát kellett kivágni (bár a környezetvédőket igyekeznek megnyugtatni, hogy nem is olyan rengeteget, három focipályányi erdőt, csakhogy a fákat nem lehetett akármikor vágni, eleve télen kell, amikor alacsonyabb a gyantatartalom, és valamilyen, számomra rejtélyes okból újholdkor, mert az akkor kivágott fa ellenállóbb. Ezeken a napokon aztán a favágók tényleg egész éjszaka dolgoztak, hogy meglegyen a szükséges mennyiség.  Szóval lehet, hogy nem tudtak vigyázni a templomra, de újjáépíteni – azt nagyon tudnak. Vive la France.

A fürdőkről készülök írni, persze, fogalmam sincs, hogy mit, próbálom az emlékeimet, nem is a fürdőemlékeimet, hanem az olvasásélményeimet csatasorba rendezni. Olvastam valamit, ahol reggel a lumpok és egyéb éjszakázók állnak a fürdő, valószínűleg a Rudas előtt, és várják, hogy végre kinyissanak, és ők bemehessenek megtisztulni és pihenni. De mi lehetett? Ki a szerző?

Megkérdeztem egy barátomat, bár én is éreztem, hogy egy kicsit fura ötlet, megkérdezni mástól, nem emlékszik-e, hogy mit olvastam, de ő segítőkész ember, ha nem is tudta a választ, azt mondta, forduljak a mesterséges intelligenciához. Co-pilot, beírod, és kijön a megoldás.

Ki is jött, az, hogy Kosztolányi Fürdés című novellájáról van szó.

Ennyire rosszul emlékszem már mindenre? A Fürdés egészen másról szól, nem is uszodában játszódik, hanem nyílt vízen, addig dobálja a gyereket a Balatonba az apja, amíg az bele nem fullad. Van annak valami titkos bevezetője, amit elfelejtettem.

Nincs. Úgy kezdődik: Fehéren sütött a nap.

Marhaság. Persze, nem az a baj, hogy marhaság, hanem hogy olyan meggyőzően állított egy marhaságot a gép. Van ennek a jelenségnek neve, is, ha jól tudom, hallucinációnak hívják a mesterséges intelligencia ilyen határozott tévedéseit, mérik is, és furcsa módon a hallucinációk aránya a válaszok között emelkedik. Jelenleg 30 százalék körül jár, vagyis háromból egyszer téves a válasz, de ha nem néz utána az ember, nem biztos, hogy észreveszi.

Nem akarok rémeket látni, de nem lesz ebből baj?

Nem állítom, persze, hogy A menekülő ember kifejezetten művészet volna, de mégis valami hasonló. És a rendező, Edgar Wright azért kezdett bele, mert zavarta, hogy az első megfilmesítés (Schwarzeneggerrel) annyira más, mint a könyv. Egyébként, persze, az a két változat volt közelebb egymáshoz, a regény 1982-es, a film 1987-es. Wright meg kivárta, amíg a történet újra érdekes lesz, megírta az új forgatókönyvet, elfogadtatta Stephen Kinggel, megrendezte a filmet. Lett, ami lett.

Egy másik műfaj jut az eszembe róla, egy másik ember, aki már vitathatatlanul művész és művészettel foglalkozott. Egyszer megkérdeztem Kocsis Zoltánt, hogy a létező, egyébként nem nagy számú Pelleas és Melisande felvétel közül melyik tetszik neki a legjobban. Gondolkozik, gondolkozik, mondja a karmestereket, mond olyan lemezt is, amelyiket én soha nem hallottam, még hírből sem, aztán arra jut, hogy egyik sem. Egyik sem az, ami szerinte a kottában van. Akkor arra gondoltam, hogy ez lehet az interpretáló művészek egyik nagy hajtóereje. Egyszerűen nem tetszik neki az, ami létezik. Neki kell állni egy megfelelőnek.

Nem felejtettem el a hónap elején Kocsis Zoltán évfordulóját, csak annyi mesélnivaló volt (van, lesz), hogy nem került rá sor. De ő kiszól a múltból. Pedig nem is Kocsist hallgattam, hanem Julius Katchent, Brahms f-moll szonátáját. És akkor elérünk az ötödik tételhez, és leesik az emlékezet tantusza, ha van ilyen. Szóval ez volt az.

Csak a botrányra emlékeztem, arra is csak halványan, hiszen ott sem voltam. De egy olyan Kocsis-koncert volt, hogy a ráadás alatt egyre többen álltak föl, és hagyták el a termet. Valamikor a nyolcvanas években történt, a dátum többi részére könnyebb emlékezni: március 19. A német megszállás évfordulója.

Kocsis nem tudta, akkoriban ez tényleg nem volt köztudomású, de ő, mivel a Brahms szonáta végén egy himnuszszerű dallam jelenik meg, jó ötletnek tartotta, hogy eljátssza a Gott erhaltét, na, ez járt Brahms fejében.

Neki még szabad volt, akkor ez monarchia-himnusz volt, később németesedett. Meg valamennyire magyarosodott is, hiszen az Erkel-dallam is rokon, elég, ha arra a részre gondolunk, aminek az a szövege, hogy jó kedvvel, bőséggel. Hát mindegy. Nem volt jó, és nem volt körültekintő ötlet. Finoman fogalmazva.

Van a klasszikus vicc, New Yorkban valaki kiszól a rendőrnek a kocsijából: hogyan jutok el a Carnegie Hallba? Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Annyira klasszikus, hogy a Carnegie Hall emléktárgy üzletében ez a gondolat visszatérő, én is vettem belőle, hűtőmágnest, matricát, jegyzetfüzetet. És akkor most az Oktogonnál ezt mondják be a villamoson, Armand-hangon, a Zeneakadémia százötvenedik évfordulójára. Hogy jutok el a Zeneakadémiára? Sok gyakorlással vagy villamossal.

Nekem tetszik.

Alapjában véve nekem úgy tűnik. ez egy nagy dolog. Hamlet a Katonában, ami nem a Hamlet a Katonában, hanem némacsend. Nem is a Katona, mert a díszlet az Ódry Színpad aulája.  Az első húsz percben azt hittem, azt az igazi, nagy feladatot szabta ki magára a rendező Ifj. Vidnyánszky, hogy egyetlen szó se hangozzék el Shakespeare-ből, egyrészt minek, hiszen aki beül a Katonába, úgyis tudja, miről szól a darab. De ehhez a megszorításhoz sem ragaszkodnak, egyrészt a riportert játszó Mészáros Béla mégis valahol a díszlet mögött azt mondja, hogy Lenni vagy nem lenni. Másrészt a Szellem mintha igazán Shakespeare-t szavalna.

Lényegében ez minden értelmes beszéd. Nem arról van szó tehát, hogy a szavak elvesztették értelmüket, súlyukat, jelentésüket, igazságtartalmukat, hanem hogy csak egy halott dumáját értjük. Talán meghaltunk mi is, mindjárt bedobnak a sírba.

Nem a sírba, a Színház és Filmművészeti Egyetem liftaknájába. Nem mindenki ismer rá a díszletre, lehet ez is egy választóvonal a korosztályok között. Aki ráismer, annak hiányoznak a szavak, az még úgy érkezett, hogy na, vajon kinek a fordítását fogja hallani. Aki nem ismer rá, az próbálja nyögésből, lihegésből, nyöszörgésből, szavakból megérteni a történetet.  

Meg lehet, és akkor kezdődhet a vita, hogy vajon a Hamlet inkább a története, vagy inkább a szavainak együttese. De hát úgyis meg szokták húzni a szöveget, nem? Legyünk radikálisok.

Nekem tetszik, alig merem bevallani magamnak, hogy egy kicsit mégis unom. Pedig vannak jó ötletek, az egyformára felöltöző Gertrúd és Ophelia, az utóbbi még meg is találja Gertrúd elveszített fülbevalóját, és a saját fülére klipszeli. Hamletnek sem könnyű, kettős Ödipusz-komplexusa van. És közben van egy másik rémes atya is, Polonius, leülsz a seggedre, és tanulsz, löki oda a fiacskájának, az meg lázad, és morog.

Persze, nem ez a lényeg, hanem a néma csend, hogy akinek el kellene mondania Hamlet történetét, az egyáltalán nem tud megszólalni, hiába kérdezik tévések és rádiósok. Talán igazán néma Horatio. Ez a tragédia, nem a méreg, gyilok, lecsapott fej.

Mondanám, hogy aki nem élte át viszonylag benőtt fejlággyal a nyolcvanas éveket, az nem is érti, miről van szó, de egyrészt vannak, akik átélték, mégsem értik, másrészt valamennyire mégis belátható mindez a Műcsarnok Olasz Ferenc kiállításán. Már csak magammal kellene tisztában lenni, hogy értem vagy nem értem.

Mindenesetre átéltem a nyolcvanas éveket, tudom, mit jelentett egy-egy Olasz Ferenc-film a televízióban. Szépség is, meg politikai töltet, egyházi művészet a tévében, feszületek és templomok, azzal a határozott és rendületlen-rezdületlen arcú állítással, hogy kérem, ezek csak műtárgyak.

Persze: azok is voltak. Azok IS.

És milyen különös filmek. Ha jól emlékszem (nem jól emlékszem), nem volt bennük kameramozgás, csak áttűnések, rövidebbek és hosszabbak, fantasztikus zenék, reneszánsz polifónia és Eötvös Péter, akkor hallottam először A szél szekvenciáit. De elsősorban nem hallani, hanem látni tanult az ember, ezek a tárgyak, szobortöredékek, romos templomok, pléh Krisztusok itt vannak, velünk. Amíg velünk vannak. Mert voltak korpuszok, amelyeket Olasz Ferenc mentett meg, elkérte, mielőtt a földbe temették volna őket. Jó helyre kerül – kérdezte a templom embere, ásóval a kezében. Igen.

Azt egyáltalán nem értem, hogy Olasz Ferenc fényképei és filmjei miért veszítettek az erejükből a rendszerváltás után, még abban sem voltam biztos, hogy valóban veszítettek belőle, de most mintha a kiállítás is erről szólna. Ami a legegyértelműbben szép, az többnyire fekete-fehér, és szinte biztosan az ezredforduló előtt készült. Kiment belőlük a politika és a tiltakozás? De hát engem nézőként nem ez érdekelt. Valamikor hajlamos voltam az hinni, hogy talán a régi filmek sem voltak annyira szépek, de most itt van az ellenpróba, a Műcsarnok-beli kiállítás, és a régi képek igenis annyira szépek. Vagy még annál is szebbek.

Talán egyszer tetszeni fognak az újak is, bár nem hiszem. És végül is mindegy.

Meglátni és megszeretni. Lehet, hogy ez nem is volna annyira könnyű feladat Petr Popelka esetében, de hallani és megszeretni, az nekem ment. Petr Popelka most a Bécsi Szimfonikusok vezető karmestere, valahogy az ember azt érzi,. hogy jónak kell lennie, mert annyira nem érdekes a külseje, annyira nem ez a Karajan-Bernstein vonal, hogy bejön, és mindenki azt kívánja, hogy jó legyen, mert ilyennek képzeljük a nagy zenei személyiséget.

Ez más világ, új világ, nem azt képzeli a karmester, hogy az a sok zeneszerző mind csak azért írta meg az életművét, hogy ő tündökölhessen. Nem is tündököl, csak vezényel, jó keze van, de nem mozog semmit sem túl, nem irányítja magára a nézők figyelmét, arra van a szólista, Anna Vinnitskaya, Balkezes zongoraverseny, komolyan mondom, hogy megkönnyebbülés volt a ráadás, van másik keze is, és az is működik. És még azt sem mondom, hogy ez az érzés idegen volna a darabtól, hiszen a megrendelő Paul Wittgenstein könyökét az első világháborúban lőtték el az oroszok. Ő soha nem adhatott kétkezes ráadást.

De mi lesz Mahlerből? Első szimfónia, amit rendületlenül A titánként hirdetnek, pedig le merném fogadni, hogy a nézőtéren senki nem olvasta Jean Paul négykötetes regényét. Mahler meg annak idején kihúzta a címet és a második tételt a művéből. De hát nem is ez az érdekes, hanem hogy egy visszafogott, vagy annak tűnő személyiség mit kezd a szélsőségesen individualista Mahlerrel, és ezzel a zenével, amiben a személyiség és a személyesség dominál.

Mit kezd vele? Elvezényli. Olyan az egész, mint valami visszatérés a kiindulópontra, most már hagyják abba az interpretátorok a versenyt, hogy közülük ki a neurotikus és ki a még neurotikusabb, képzeljük azt, hogy ez az egész egy szimfónia. Vagy ha az sem jó, mert a szimfónia túlságosan is világmodellé vált az évszázadok során, akkor képzeljük azt, hogy ez egy zenemű. S ha ez megvan, akkor jöhetnek az új neurotikusok.

Távol álljon tőlem, hogy tanácsokat adjak filmszövegek fordítóinak, de azért azokat a mondatokat, amelyek angolul hey-vel kezdődnek, nem úgy ültetném át magyarra, hogy hé. Nem ugyanazt jelenti a két szó, hiába hasonlít egymásra. Itt a vásznon azt mondja a hűséges hitves, hogy hey, we need you, de így lefordítva és kimondva olyan lesz tőle, mint Laczfi Endre maga, hé, paraszt.

Azért lovagolok a szavakon, ha szabad így mondani, mert a szavak voltak a fogódzóim. Ez egy ilyen film, mesterségesen lecsökkentett szókinccsel, hogy a legszélesebb közönség is látni akarja, hogyan üldözik egy tévé-show keretében a főhőst, akár a halálig. Disztópia, miközben ma már igazán megy a Most Wanted a tévében. Lehet vitázni, hogy Stephen King ennyire jól látott előre (a forgatókönyv alapjául szolgáló könyv 1982-es) vagy ennyire meglódult a fantáziája, mert az a gyanúm, hogy ezt a határt a tévé műfajilag soha nem fogja átlépni, nem ölnek meg szándékosan senkit a nézettség kedvéért. Legfeljebb véletlenül.

Szóval film, amire úgy ül be az ember, hogy biztos jó vagy rossz kis marhaság lesz, az első változatban Schwarzenegger volt Ben Richards, ebben a másodikban némileg visszafogottabb a főhősi állkapocs, de megvan a nézői nagykép, hogy á, én magasan efölött állok. Aztán mégsem. Úgy értem, jó a film, van nyomasztó világa, van kellemetlen realitás-közelisége, aztán egy kicsit hosszúvá válik, a figyelem lankad, akár a könnyű szunnyadásig, de mikor felrezzentem, Hofit idézve, még mindig a Szívós jött i a medencéből, még űzték az embert, nem maradtam le semmiről.  

Kottából énekelni operát – ezt nem nagyon értem. Legalábbis koncerten nem. A kettősben összefonódik a két dallam, a férfi szerelmesen átöleli a nőt, és közben bökögeti az iPodját, lapozz már. Még jó, hogy nem keveri össze a kettőt, szerelmesen átöleli az iPodját, és közben bökögeti a nőt. Tényleg olyan nehéz megtanulni néhány alap-operának a részletét, ha az embernek ez a foglalkozása?

Nem állítom, hogy ezen múlott volna a tegnapi boldogság, de egyre inkább elidegenedtem az énekművészektől a Müpában. Pedig az elején sem voltam nagyon oda értük. Jonathan Tetelmanról őrzök mindenféle emléket, vagy van, amit nem őrzök, alig emlékszem az első pesti koncertfellépésére, de nem is ő volt akkor a főszereplő, aztán igazán rokonszenves volt tavaly a Margitszigeten, de hát az mikrofonos koncert volt. Most meg jó közelről látni, hogy remeg a feje az erőfeszítéstől, ez az operaéneklés ilyen, bele lehet szakadni. A hang nem hallatszik kidolgozottnak, de szól, a magasságok megvannak, bár a Radames-románc kellemetlenül hamis volt. Azt szokás mondani, az az Aida nehézsége, hogy rögtön az elején van a tenorária. Most nem volt rögtön a koncert elején a tenorária, de így is nehéz.

Nem szörnyű semmi, de nem is varázslat. Az a furcsa, hogy ezen a koncerten a férfi föllépő öltözött át, frakkról szmokingra váltott a második részben, aztán ledobta a szmokingkabátot is a ráadásra, hogy szenvedélyesen, rózsával a szájában táncolva előadják a Granadát. Az énekesnő, Carolina López Moreno megmaradt a gyöngyös felszerelésében, és szorgalmasan forgatta a csípejét. Nem biztos, hogy mindenki így volt vele, de szerintem korántsem volt annyira bájos, mint amilyennek érezte magát. Énekelni meg… Rövid a lélegzete, lassúak a díszítései, a mélységei nem szólnak. Vagy ha igen, akkor csak kitolt vele a Bésame mucho hangszerelője, mert semmit sem lehetett hallani belőle, inkább csak az ütősöket. Sebaj, találkozunk még, Tetelmannal egészen biztosan, benne volt, és benne is lesz a Metropolitan-közvetítésekben.