Mikor Petrovics Emil nekrológját írtam, és, persze, túlságosan is keveset tudtam róla, azt azért megemlítettem, mennyire tetszett, hogy a Jónás könyvében ketten éneklik az Úr hangját, egy tenor és egy basszus. Ez mekkora ötlet, a természetfölöttit természetfölöttivel kifejezni.

Ha nem is özönöltek a reklamációk, de több levelet is kaptam aztán, hogy ostoba tulok, hát ezt a megoldást igazán sokan alkalmazták, Stravinskytól napjainkig és holnapjainkig. Arra nem emlékszem, hogy az alkalmazók között előfordult-e akkor Schütz neve, de most előfordul.

Egy hónapja rakosgatom Bach Húsvéti oratóriumát asztalról asztalra, el ne felejtsem húsvétkor meghallgatni. Aztán mégis egy másik lemez akadt a kezembe, egy vinyl 1970-ből, Schütz Feltámadása. Teljes címén Historia der Auferstehung Jesu Christi. Van még hosszabb címe is: Historia der fröhlichen und siegreichen Auferstehung unsers einigen Erlösers und Seligmachers Jesu Christi. Jó régi a darab, 1623-as, és ma úgy tekintik, mint az első német nyelvű oratóriumot, bevezetés a Bach-passiókhoz. És tényleg: van benne Evangélista, aki mondja a történetet. Kevert a történet, nem marad meg egyetlen evangélistánál. Stílusát tekintve öszvér a felvétel, ez az előadók névsorából sejthető, az Evangélista Peter Pears, a karmester viszont Roger Norrington. Pont ettől az átmeneti jellegtől lesz váratlanul modern a hangzás, vagy váratlanul kortalan, nagy, modern hangok keverednek finom kórista-megszólalásokkal, gamba riszálásokkal. Az egész mai füllel teljes téveszme, és valahogy mégis friss, közelebb van Petrovicshoz, mint Monteverdihez. Persze, attól is, hogy Jézust ketten éneklik, két jó nagy hang, Robert Tear és John Shirley-Quirk.

Milyen jó, hogy ekkora ünnep húsvét, van idő még a Bach-oratóriumra is. Sőt, holnapra még jöhetnek a húsvéthétfői kantáták.

Legalábbis azt hiszem, díszzsebkendőnek hívják, amit az elegáns férfiak a szivarzsebükbe dugnak. Régebben csak arra kellett vigyázni, hogy a zsebkendő és a nyakkendő ne ugyanolyan mintázatú legyen, mostanra, hogy lassan eltűnik a nyakkendő a ruhatárakból, különösen az énekeseknél, akik nem szeretik, ha szorongatják a torkukat, még erre sincs gond.

Csak azért beszélek fölösleges hülyeségeket, hogy leplezzem a megindultságomat. János-passió volt a Vigadóban, Monteverdi Choir, English Baroque Soloists, vezényelt Peter Whelan, és ez most nagyon. Nagyon-nagyon.

Miért is? Mert a kórus elképesztő, tiszta, könnyed, és mégis súlyos. Mert a zenélés koncepciójában és apróságaiban is meggyőző, ahogy a nyitókórus tagolódott, szinte elhalt, aztán újraindult, fölkapaszkodott, és szólt, mint az álom. Ahogy két befejezése volt a darabnak, a Ruht wohl is tökéletesen lezárta a művet, ahogy belassult a végére, és mégis helye volt a zárókorálnak. Ami közben zajlott: a karból jöttek előre a szólisták, de valóban szólistává váltak, az alt még a kottáját is összecsukta, ne álljon közé és a közönség közé. Volt ebben valami operai indulat és közvetlenség, nem általában éneklünk, hanem nagyon fontos, amit mondani akarunk. Ebből a szempontból talán érdemes lett volna külön basszistát szerződtetni, az mégis különös, hogy Jézus meghal a kereszten, aztán énekel egy áriát.

És maga Jézus. Nemcsak kiemelkedik a vokális környezetből Konstantin Krimmel, de még hasonlít is.

Talán nem is baj, hogy énekel a halála után. Jelzi, hogy van még egy fordulat a történetben.

Szilágyi Béla átküldte Nádasdy Ádám egy régi versét - annyira régi, hogy ő ezzel felvételizett, ha jól sejtem, az opera szakra. Így kezdődik, hogy: 

Lehet, hogy rosszul emlékeztem, de Pier Giorgio Morandira mindig úgy gondoltam, mint akiben van valami. Lendület, muzikalitás, élet.

Hová lett? Ez a tegnapi kérdés, főleg a Nemzeti Filharmonikusok élén adott koncert első részében. Ami az igazi izgalom lett volna, többé-kevésbé ismeretlen Mozart művek, a d-moll Kyrie és részletek a Thamos kísérőzenéjéből.

Nem is ez a kérdés, hogy hová lett Morandi lelke ifjúsága, hanem hogy ha már egyszer odalett, akkor miért ezeket a darabokat választotta elmuzsikálni. Híres szerző kevéssé sikeres darabjait akkor szokás műsorra tűzni, ha van az előadóban valami elszántság: megmutatom, mekkorát tévedett a világ, a Thamos van olyan jó, mint A varázsfuvola. De ha szerinte sincs olyan jó, akkor mire megy ki a játék? Eljátszanak rondán és kifejezéstelenül néhány tételt azzal a céllal, hogy bebizonyítsák: tényleg igaza volt a világnak, amikor nem vett tudomást ezekről a zenékről?

Vagy máshol van a trükk? Mert a Rossini Stabat mater is nehéz sorsú darab, mindig magyarázkodni szoktak miatta, igaz, hogy kétes az ízlés, hogy operai hangon szól arról, kinek „lelkét kemény kardnak kellett kínzón általjárnia”, de rendben van, Babits is csak az őrült alliteráció lehetőségét látta meg a sorokban, Rossini meg a katonai indulóét, ha kard, akkor pamparampampam.

Különben ez éppen jól sikerült. A beugró tenor az ária előtt nagyot szusszant, megigazította a szemüvegét, de a magas Deszt úgy kifújta, mintha ennél egyszerűbb dolog nem is létezne a világban. Az igaz, hogy egyébként…

Talán ez volt az eszme: Rossini nem rosszabb, mint Mozart, vagy esetenként akár jobb is lehet.

Egyébként ez igaz. Meg a fordítottja is.

Ilyen gyorsan nekem még soha nem telt el Mahler 3. szimfóniája, ami azért valamit jelent. Nem azt, hogy jaj, de rohanós volt az előadás, azt éppen nem, de az biztos, hogy szembement egy Mahler-interpretációs hagyománnyal, ezzel az idegek és lelkiállapotok harcával, nem világállapot és megváltás volt az előadás, hanem… mi is? Talán szimfónia?

Eredeti gondolat.

De tényleg. Elindult, épült, felért valahová az első tétel, a végén ki is tört a taps, ahogy az megesik jobb helyeken is, de hát ez tényleg olyan méretre is, bejárt útra is, mint egy egész szimfónia. Csak akkor még hátravan öt tétel.

Nagyon különös élmény volt. Ez is érvényes olvasat, bátor és voltaképpen üdítő, kaparjunk le mindent a műről, ami ráragadt az elmúlt százharminc évben, és nézzük vagy hallgassuk a zenét magát. Örüljünk a koncertmester szólóinak, mert ő is örül neki, és mert minden oka meg is van rá, szépen szól és tisztán.

Ez így is értelmes elfoglaltság. Kevés? Erre még visszatérünk. Az biztos, hogy a szimfónia közepére ez az elképzelés egy kissé elapadt, de valószínűleg azért, mert a Rádiózenekar nem tudott hű lenni a saját, vagy inkább a karmester, Riccardo Frizza elképzeléseihez, tiszta zeneként nem állt már meg a mű, mert túl sok szóló van benne, és túl sok hiba volt a túl sok szólóban, nagy hibák, ronda hibák, jaj, hát gyilkolják azt a szegény darabot. Nyilván okkal, nehéz, megremeg az ember keze, ajka, tüdeje, de így ez mégis túlságosan levisz a földre. Láng Dorottya énekel, gyönyörűen, azzal nincs gond, de hogy mi értelme van minden szóvéget így hangsúlyozni, azt nem tudom. Mintha a Mensch szóban nemcsak az s-t, de a c-t meg a h-t is kimondaná.

Még így is jó, így is érdekes, így is gyorsan múlik, de aztán van még egy legeslegutolsó tétel, egy végső összegzés, hogy mégis miről van szó, mi az, amit Mahlernek a szeretet mesél, és úgy visszakapaszkodnak, hogy az maga a csoda. Nem is vissza, hanem följebb, mint ahonnét indultunk. Ámultan nézem, hogy könnyesek a szemek a pódium mindkét oldalán. Pedig sírni csak a győztesnek szabad.

Egy kicsit ismertem Nádasdy Ádámot, de annyira kicsit, hogy nem is tudom, érdemes-e ezt elmesélni.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy kicsit ismertem a rendező Kalmár Andrást, akinek szívügye volt Nádasdy Kálmán, a legendás, tényleg legendás rendező. Már hogy egyre kevésbé legendás, az emberek szép lassan elfelejtik őt, és ez ellen tenni kellene valamit. Írjak egy könyvet Nádasdy Kálmánról.

Jó.

Aztán ez szép lassan elfelejtődött, de mikor meghalt Kalmár András, bántott a dolog, megígértem valamit, amit még csak meg sem próbáltam megcsinálni, most, hogy már nem kérheti számon, illetve épp azért, szóval próbáljuk meg. A legkézenfekvőbb helyen kezdtem, gondoltam, beszélgetek Nádasdy Kálmán özvegyével, az operaénekes Birkás Liliannal. Idős hölgy volt, őt már nem lehetett csak úgy felhívni, de Nádasdy Ádámon keresztül igen, fogadott is, csak azt kérte, hadd lehessen ott a beszélgetésen a fia is.

A beszélgetés kellemes volt, de azonnal látszott, hogy ebből nem lesz semmi. Hárman három karosszékben, Birkás Lilian mesélt is, meg nem is, látszott, hogy bizonyos dolgokról egyáltalán nem akar szólni, én tudtam, hogy egyáltalán nincsenek olyan képességeim, hogy őt szóra bírjam, hogy akár jó szándékú, akár ravasz újságíróként a bizalmába férkőzzek, és kiszedjem a titkait. Az egész beszélgetésből a legélénkebben Birkás Lilian fülbevalójára emlékszem, ahogy beszélt, mozgott a két kis golyóbis, mintha némán csilingeltek volna.

Hát ebből nehéz lett volna egy könyvet összehozni.

Hol is kezdtem? Egy kicsit ismertem Birkás Liliant?

A Concerto lemezboltban egy régi fekete lemezzel vártak, Otto Gerdes vezényli rajta Wagner C-dúr szimfóniáját. Azt hiszem, azelőtt soha nem hallottam a darabot, nagyon korai Wagner, tizenkilenc éves volt, mikor azt gondolta, hogy Beethoven nyomába kell lépnie, és szimfóniát kell írnia. Nagyon komolyan gondolta a nyomba lépést, olyan a mű, mintha a Hetediknek volna valami átirata, kicsit sem volna érdekes, ha nem Wagner írta volna. Így meg egy kicsit érdekes, voltaképpen nyugodtan szerepelhetne koncerteken is.

No, de Otto Gerdes. Ki is az? Amikor elkezdett érdekelni, leginkább az volt a furcsa, hogy két minőségben is szerepel lemezborítókon, egyfelől karmester, másfelől zenei rendező, Karajan-lemezeket produkált (ha lehet így mondani), aztán voltak igazi, érdekes dolgai is, operakeresztmetszetek németül (nem ez az érdekes), és egy teljes Tannhäuser Birgit Nilssonnal mindkét női főszerepben. Aztán viszonylag hirtelen eltűnik a borítókról Gerdes neve, anélkül, hogy bármi tragikus történt volna. Mintha egy szépen induló karmesteri karriernek szakadt volna vége, de ki tudja, miért.

Állítólag lehet tudni miért. Gerdes épp új karmesteri felkérést kapott, és ennek megörülvén a stúdióban úgy szólította meg Herbert von Karajant, hogy kedves kollégám.

Karajannak fönnakadtak a szemei. Ő nem kollégája senkinek, de Otto Gerdesnek aztán végképp nem. És tett is róla, hogy ez egyértelmű legyen.

Nem is tudtam, hogy ilyen mű van, a Wohltemperiertes Klavierból Stravinsky készített zenekari átiratot, a prelúdiumok vonóskaron, a fúgák fafúvókon. Mondhatni, hogy kérdés maradt, vajon milyenek ezek az átiratok, tényleg ennyire esetlenek a prelúdiumok, mintha a kottalapok vízbe estek volna, és attól olyan elkent az egész – illetve nem az egész, mert a fúgák jól szóltak. Stravinsky tévedett volna? Vagy tényleg ez a Concerto Budapest vonóskara? Mindenesetre érdekes és hasznos bevezető bármihez, még a Beethoven Hegedűversenyhez is. Ami aztán szép és érdekes lett Christian Tetzlaff előadásában. Valószínűleg a leghalkabb változat, amit valaha is hallottam, de ez a lehetőség is benne van a műben, ez a keresés és találás, nézzük csak, ha ti azt mondjátok, mondja a szólista, arra én ezt felelem, aha, aha. 

A végén mintha a szólista győzött volna, mintha a zenekar kezdett volna úgy játszani, mint ő, nem annyira szépen, de olyan érdeklődve, vagy hogy mondjam, oldott ritmusban, improvizatív jelleggel, szedetten és vedetten. Túl nagy győzelem, valószínűleg érdekesebb lett volna, ha marad a feszültség, valami szilárd alapon folyik a szólistai keresgélés, le vannak fektetve az alapok, ettől eddig lehet kutakodni, de azért mégis Beethovennek kell maradni.

Így is inkább tetszett. Csak nem annyira, hogy a Tavaszi áldozatot is meg akartam volna hallgatni.

Néha feljönnek a YouTube-on rövid videók, meglehetősen különféle témakörökben, de az egyik visszatérő téma a régi slágerek. One hit wonderek, olyan együttesek, előadók, amelyeket egyetlen dal tett híressé, aztán eltűntek az éji homályban.  Az egyik visszatérő szereplő a The Troggs együttes, soha nem tudtam, hogy ez a szó mit jelent, de aztán megoldottam: trogloditák, barlanglakók. Az ő one hitjük a Wild Thing, ami azért érdekes, mert miközben a hatvanas évek a British invasion ideje volt, mentek az angol együttesek Amerikába, és sztárok lettek, közben volt egy ellenirányú mozgás is. Úgy értem, az  angol Troggs Amerikában lett sztár, de a dal amerikai volt, a most meghalt Chip Taylor írta egy amerikai együttesnek, a The Wild Ones-nak.

Senkit nem érdekelt.

Aztán jött a Troggs (igazából The Troggs), és slágerlista első hely.

Igazából Chip Taylor az érdekes ebben a történetben, mert ő se nem Chip, se nem Taylor, az eredeti neve James Wesley Voight, és szerintem a képről rá is lehet jönni: Jon Voight öccse. Angelina Jolie nagybátyja. Elvitték őket a szüleik moziba, és ki hogyan reagál a vásznon látható képekre, a hangszóróból jövő hangokra: a bátyja színész lett, ő meg gitáros zeneszerző.

Intő példa családi mozilátogatások előtt.

A nyolcvanas években Taylor popélete befejeződni látszott, visszavonult, és sportfogadásból élt, a jelek szerint nem is rosszul. De visszatérve a dalra, én nem hallottam volna meg benne a lehetőséget. Mi több, Taylor is elbizonytalanodott, miközben vették föl, jó ez, vagy hülyeség? Aztán bement hozzá a bátyja, ő eljátszotta neki a dalt, Jon Voight meg azt mondta, figyelj, ez be fog jönni. Sláger lesz. És ennek már hatvan éve.

Valaha egy Czeizel Endre-könyvben olvastam, és, gondolom, helytálló, hogy kétféle zseni van. Az egyik a Petőfi-típus, aki minden előzmény, folytatás és érthető logika nélkül tűnik föl a családban, a másik a Bach-típus, ahol mind az elődök, mind az utódok kiemelkedően tehetségesek abban a műfajban, amelyben aztán a legkiemelkedőbb, a felfoghatatlan is megjelenik.

Na de ki a felfoghatatlan? Azt vajon mindig tudják? Ki a Johann Sebastian a sok Bach közül?

Tegnap Kelemen Gáspár játszotta az I. Bartók-rapszódiát, ez is egy nagy-nagy zenészcsalád. Ha elindulunk fölfelé, Kokas Katalin a mama, Kelemen Barnabás a papa, neki az édesapja csellózott a Liszt Ferenc Kamarazenekarban, az édesanyja ugyanott csembalózott, de a nagypapa, róla már Vas István is költött, az Isten veled, Budapest, te édesben.

Pannónia-szálló és Vadászkürt,
ó, a disztingvált különterem!
Pertis hegedűje, jaj, hová tűnt?
És a Grill, a kis Parisien?

A MÁV Szimfonikusokat Lawrence Foster vezényelte, aki azért elég jó hegedűsökhöz szokott, ha csak a lemezeit nézem, kísérte Itzhak Perlmant és Gil Shahamot is.

Meglátjuk, meghalljuk.