Meghalt Csányi János, az Operaház veterán tenorja. Főszerepben én már nem láttam, Siegfried-énekléséről azért vannak kóbor legendák, hogy (ha jól emlékszem) Astrid Varnay ámulatba esett tőle. De Csányi János  operaéneklés nélkül is közismert jelenség volt itthon. Amikor először láttam élőben fekvőtámaszozni valamelyik uszodában, általános iskolás koromban, akkor ő volt Katica bácsi, a szadista verőember az Egy óra múlva itt vagyok című sorozatban. Később ő volt Góliát, az aranyszívű hórukk ember a Szomszédokban.

Mondhatni: nem gyenge. Fizikai adottságainak köszönhette alighanem A koppányi aga testamentumában is az aga szerepét, akkoriban még kevés színész engedhette meg magának, hogy derékig levetkőzve vívjon. (Ha valaki emlékszik a Kárpáthy Zoltánban Básti Lajos kardpárbajára, tudja, mire gondolok.) Az Operaház Facebook-bejegyzése szerint ez a címszerep volt a legismertebb alakítása, nyilván ez egy terminológiai probléma is, nekem úgy tűnik, hogy A koppányi aga testamentuma címszerepét nem lehet eljátszani, hacsak valaki nem a testamentumot játssza, ahogy A kékszakállú herceg várának sincs szerintem címszerepe, de lehet, hogy csak az én nyelvérzékem akad fenn ezen. Mindenesetre az Opera bejegyzését már úgy vette át a legtöbb honi médium, hogy Csányi János az Oglu, a koppányi aga testamentuma című film címszerepét játszotta, ilyen film pedig már biztosan nincs. Amúgy ez is érdekes dolog, ha jól tudom, az Oglu név önmagában értelmetlen, azt jelenti, hogy valakinek a fia, de nem mondja meg, hogy kinek a fia. Mintha a törökök egyik Magyarországon játszódó ifjúsági regényében a negatív főhős neve az volna, hogy –ffy.

De ezért már Fekete Istvánnál kellene reklamálni.

A Fesztiválakadémia tegnapi zárókoncertjén, ráadás előtti ráadásként, vagy meg nem hirdetett műsorszámként egy csellista, Vashti Mimosa Hunter és egy hegedűs, Jonian Ilias Kadesha adott elő, ha jól emlékszem négy kétszólamú Bach-invenciót. Számukra is meglepetésnek tűnt a műsorszám, mert nem pontosan azonos állásponton voltak, hogy melyik invenció után melyik következik, az F-dúr darabot kétszer kezdték el, illetve csak egyszer kezdték el együtt, de ez se nem lényeges, se nem volt zavaró. Hanem maga a darab. Mint annyi mindenről, erről is Kocsis Zoltán jutott az eszembe, van egy televíziós felvétel, kilenc éves, amikor ezt játssza. Nem tudom, szakemberek talán látják az oroszlánkörmöket, én csak azt, hogy ugyanazzal a szép kéztartással játszik, ugyanaz az űrlény-fejforma, szemüveg alatti kancsalság, amit kinőtt, csak pezsgő hatására jött vissza később.

Most ez mit is jelent? Hogy nincs itt, vagy hogy itt van?

Régebben ez visszatérő műsorszám volt a különböző nagyszabású és reprezentatív vidám műsorokban, hogy operaénekesek könnyűzenét énekeltek. Esetleg könnyűzenészek operát, bár az soha nem sült el olyan jól. Székely Mihály, Radnai György, később Gregor, Kalmár Magda, vagy Begányi Ferenc, amint azt harsogta egy üveg vörösborral a kezében, hogy Fel, torreádor, idd meg a bikát! (Bár ez épp nem popdal, de hát ez is egy humorlehetőség volt, operaáriák diszkóritmusban. Az emberek nevettek is, meg rácsodálkoztak, hogy voltaképpen mennyire érdekes dolog hanggal énekelni, nem mikrofonba beszélni.

Úgy nézem, ez tökéletesen kihalt műfaj lett. Nemzetközi szinten is. A múlt évezred végén még ment a Pavarotti és barátai koncertsorozat, ahol egy-egy öniróniára hajlamos popzenész esetleg hajlandó volt hülyét csinálni magából, Pavarotti meg elzengte a My Wayt, de mostanra mintha teljesen felhagytak volna a műfajkeveréssel, túl sok technika és elektronika kell már a legegyszerűbb dalokhoz is, túl kevéssé népszerűek az operisták ahhoz, hogy mindegy, mit, csak énekeljen alapokra helyezkedjen velük a hallgató.

Nem állítom teljes szívvel, hogy ez nagy baj volna, de az egész mintha rosszat jelezne. Mindkét műfaj tekintetében.

Jevgenyij Mravinszkij felvételeiből hallgattam, most valahogy kevesebb gyönyörűséggel, mint szoktam, pedig orosz műsor, Csajkovszkij, Muszorgszkij, Glinka és Glazunov. Ebben tartották őt a legjobbnak, meg, természetesen Sosztakovicsban, akivel jó barátok voltak, néhány szimfóniát Mravinszkij mutatott be.

De a kevesebb gyönyörűségre visszatérve, biztos, hogy számít a hangfelvétel minősége, hiába Erato a CD, azok azért leningrádi felvételek a hatvanas-nyolcvanas évekből, kemény, csörömpölős hangzás, ami lehet, hogy megtéveszti az embert, keménynek és csörömpölősnek hallja az interpretációt is.  (Van egy történet, amely szerint a BMG megvett a Melogyijától egy bizonyos hangfelvételt. Sztereónak kellett volna lenni, de az Amerikába kiküldött szalagon monó felvétel volt. Visszaírtak, hogy várják a sztereó szalagot, mire azt a választ kapták, Vlagyimir Szemjonovics, a lemezgyár igazgatója azt üzeni, hogy a felvétel sztereó.)

Csörömpöl tehát Mravinszkij felvétele, és az ember óhatatlanul valami hatalmas és különlegesen átláthatóan zenélő katonai zenekart képzel maga elé (Mravinszkij maga koncerteken a frakkján hordta a kitüntetéseit), eszébe jutnak a próbák, nem lehet olyan rövid részletet nézni, ahol ne volna a karmester egyszerre csodálatosan tisztában azzal, mit akar, és azt hogyan érheti el, és ne nyílna ki a néző zsebében a bicska, ahogy fegyelmezi a muzsikusokat. Egészen halkan beszél, és leginkább torokköszörüléssel instruál. Szörnyű, rosszabb, mintha ordibálna. Meg is volt egyébként a hatása, a zenészek egy órával a próba előtt már a teremben voltak, és szorgalmasan hangoltak, készültek. 

Mravinszkij 1938-tól volt a Leningrádi Filharmonikusok zeneigazgatója, ötven éven át. Néhány generációt megtanított kesztyűbe dudálni, vagy nem is tudom, a megfelelő hangszerbe trombitálni. Közben azért volt Sztálin, háború, Hruscsov, Brezsnyev, azt mind túl kellett élni, a rendszer kegyeltjeként és ellenségeként, hiszen nem csinált titkot a hitéből. Eszembe jut Sosztakovics is, aki annyira utálta Toscaninit, amiért az kiabál és alázza a zenészeket, de hát Mravinszkij is alázta a zenészeket, az hogyhogy nem zavarta? És valahogy odajutottam, hogy valószínűleg nincs más megoldás: zsarnokság idején csak zsarnoksággal lehet fenntartani a kis világot, a menedéket, a védenivalót, ahol ki lehet bírni.

Mi már ahhoz a generációhoz tartozunk, amelyik fordítva tanulta a magyar irodalmat, legalábbis sok esetben előbb találkozott a paródiával, és utána az eredetivel. Jó esetben, mert például Szabolcska Mihály verseit én csak az utóbbi napokban vettem át, és aligha fogja kiszorítani Karinthy sorait: „És estefelé, ha a nap lehull/ Bealkonyul.”

Talán nincs is ebben semmi csodálatos, emlékeim szerint a Keresztapa-filmeknek is előbb érkezett el Magyarországra a paródiája mint az eredetije. De hiába nem győzöm csodálni és röhögni Karinthyt, újra és újra szöget üt a fejembe egy paródiája, sőt, már az is, hogy csak egy paródiája van a tárgyban: József Attila. Amennyire tudom, csak egy verset írt az ő stílusában, a Pünkösdi kolbászt, de voltaképpen az sincs az ő stílusában Hótom után angyalokkal vígan parolázok. Mikor írt József Attila ehhez hasonlót? Az első versszak utolsó két sora még találó: Gyémántlencsét rágott két fúrása szívemen. Hogy a szíven rágnak, az tényleg József Attila, „egy fáradt alma függ fejem felett, a hernyó rágott szívéig szemet”. Ami arra utal, hogy Karinthy (persze) jól ismerte József Attila verseit, másrészt (persze), hogy a kortársak számára mennyire idegen volt ez a világ.

Minden Rimszkij-Korszakovval kezdődött, hogy egy kicsit sokat hallgattam a Seherezádét, és rájöttem, hogy hiába a négy tétel négy címe, nem jutok sokkal előrébb velük. Nem tudom, ki az a Kalander herceg, és mi történik a Mágneshegyen. Szóval pótolni kell, ami gyerekkorban (ha akkor) elmaradt, elkezdtem olvasni az Ezeregyéjszakát. Nem a valószínűleg legjobb fordítást, de egy elég jót, Honti Rezső művét, ami ugyan nem lesz elég ezeregy éjszakára, egy pár napig megteszi.

Hogy mást ne mondjak, a Mágneshegyet már tudom, mi.

Igazából nem is ez a csodálkozás alapja, hanem a tökéletesen más gondolkodás mesékről, történetekről. A krimiről. Mi körülbelül ahhoz vagyunk szokva, hogy találnak egy hullát, és a végén győz az igazság, kiderül, hogy miért ölték meg az áldozatot, ki tette, és mi a büntetése. Ehhez képest az egyik mese, A meggyilkolt lány és a három alma története meglehetősen hasonlóan kezdődik, a kalifa megszán egy koldust, gyere, vesd ki a hálódat, és akármit fogsz, adok érte száz aranyat. Fognak egy ládát, benne egy földarabolt női holttesttel. A koldus a beígért összeg dupláját kapja, a vezír meg ultimátumot a kalifától, vagy kideríti, mi történt, vagy lógni fog, negyven közeli hozzátartozójával együtt. Nem deríti ki, de az akasztás előtt ketten is jelentkeznek, hogy ők a gyilkosok, a nő férje és a nő apja.

Nem mesélem el részletesen, hátha van még, aki nem ismeri, de végül a férj a valószínűbb elkövető, félreértésből gyilkolta meg a betegeskedő asszonyt, a félreértéshez kellett a három alma (igazából egy is elég lett volna). Kiderül az ügy, nagyszerű, mindenki mehet haza, a férj kap új feleséget a kalifától, a rabszolgát felszabadítják, a gyerekek megúszták, hogy nem szóltak időben, és így tovább.

És a halott? Vele már úgy sincs mit csinálni, azon csak Allah tudna segíteni, szóval: így járt.

Valamit tudtak ezek a keletiek az igazság természetéről.   

Régi, kellemesen kopott Kocsis-lemez akadt a kezembe, úgy értve most a kellemes kopást, hogy nyilvánvalóan sokat hallgatták, és ezzel nem magamat dicsérem, én is örököltem a korongot. Bartók-művek, és még a Philips idők és az összkiadás előttről származik, Japánban vették föl 1975-ben. Kocsis 23 éves volt, nagyszerűen zongorázik, még ha az interpretáció nem is olyan nagyszabású, mély, befejezett és végleges, mint a későbbi Bartók-lemezeken, de hát mutass ma nekem egy ilyen huszonhárom éves zongoristát…

Mutass bármilyen zongoristát, aki Bartók-műsorral koncertezik, teljes Bartók-lemezt vesz föl. Nem a zongoraversenyekre gondolok, az rendben volna, többé-kevésbé, mintha a Második népszerűségben lassan utolérné a Harmadikat, és tulajdonképpen nem hiszem, hogy eljön még az Első ideje is. De a szólóművek. Mintha senki nem játszana Bartókot se koncerten, se lemezen, mert minek, úgysem lehet Kocsissal mérkőzni. Kicsit olyan a helyzet, mint amikor a Nemzeti Filharmonikusok bejelentette, hogy Kocsis Zoltán halála után akkor most egy évig nem játszanak Bartókot. Tiszteletből. Ez nem megoldás. Ha tisztelik Kocsist, akkor játsszanak jól Bartókot, de azt ő biztosan nem akarta, hogy egyáltalán ne adják elő a műveket.

Majd megoldódik, tudom, de azért különös helyzet.  

Az volt az érzésem, hogy Náray Tamás Barbara-trilógiáját többen szidják, mint olvassák. Vagyis ez így nem pontos, de annak meg nincs értelme, hogy hangosabban szidják, mint olvassák. Tehát olvassák, ugyanakkor a ponyvairodalmat megillető irodalmi csend helyett most mégis hallani valami ejejt meg ugyant, mert Náray Tamás kapta idén a Libri-díjat is. Nem kimondottan minőségi alapon, hanem népszerűségi alapon, amin, persze, lehet értetlenkedni vagy nem értetlenkedni, végül is ez egy díj, annak adják, akinek csak akarják, Tolsztoj se kapott Nobelt, mégis vitte valamire.

No de hogy tudjam, mit szidnak, min ejejeznek és mit olvasnak, leakasztottam a könyvesboltban a Barbara első részét, amely baljóslatúan A végzet címet viseli, és szép alaposan kiolvastam, első szótól (Forró) az utolsóig (fogadott).

Nem teljesen pozitív meglepetések nélküli a regény, mondjuk a téma elég érdekes, több szállal indulunk, de az első kötet főszála Lengyelország az 1. világháború után, Pilsudski és Dmowski, ukránok, oroszok, lengyelek, ismeretlen előzmények egy ma ismerős helyzetben. Ha ruhákról van szó, akkor Náray elemében van, lendületesen ír le egy estélyit, színeket, anyagokat, a szabást.

Most itt elakadtam. Nyilván azt nem is érdemes mondani, hogy a regényírás szakma, szóhasználattal is lehet jellemezni egy szereplőt, az semmiképp se szerencsés, ha egy arisztokrata asszony azt mondja 1920-ban: „hát ezt én inkább kihagynám”. Meg hogy tényleg ne beszélgessenek már úgy, hogy közben elmondják egymásnak Lengyelország történelmét, mert az emberek ezt nem szokták. Nem mindegy, hogy ízetlen vagy íztelen, meg itt van ez a kedvenc mondatom: „Irányította a szülőket, már persze, akit lehetett, és kellőképpen felvágták a nyelvét, belekötött mindenbe, ami nem a szája íze szerint történt, és aki nem fújt vele egy követ, hamar szembesülhetett a vélt vagy valós hibáival, netán még a legféltettebb titka is napvilágra került, természetesen mindig kinyomozhatatlan forrásból, ráadásul az illető családját is pellengérre állította”. Hát ez meg mi? Fogadást kötött a szerző, hogy egyetlen mondatba beleprésel négy magyar szólást?  

Nem folytatom. Van még két kötet, de egy klasszikust idézve: hát azt én inkább kihagynám.

Shelley Duvall-lal az történt, amiről mindenki álmodik Hollywood és vidékén. Rendezett egy partit, hátha el tudja adni a férje által készített műtárgyakat, és a buliba elmentek az épp közelben forgató filmesek. Rohantak a rendezőhöz, Robert Altmanhoz, hogy van itt egy elég jó fazonú lány, vézna, kilóg a füle a hajából, de csinos, vagy valami hasonló, nézze már meg, nem ilyet keres.

Annyira olyat keresett, hogy végül Shelley Duvall hat Altman-filmben is játszott. Meg, persze, a Ragyogásban. Meg, még nagyobb persze, az Annie Hallban.

Ő Pam, a rock-újságíró, és annyira kedves, ahogy forgatja a fejét, naivan nézeget, és egyáltalán nem veszi észre, hogy szívatják, hogy a szerzői szándék ellenére mindig átállok az ő oldalára. És végül mégiscsak mond egy halhatatlan mondatot: kafkai élmény volt veled minden perc az ágyban. Aztán úgyis telefonál Annie, hogy egy pók van a fürdőszobájában.

De azt csak most tudtam meg, hogy Shelley Duvall amolyan nagy nőci volt, járt Ringo Starr-ral és Paul Simonnal is, nahát, az utóbbival pont az Annie Hall idején, szóval volt egy kis belső humor, hogy a filmbéli két csábító, Tony Lacey és Pam igazából egymást csábították el. Néha az életnek is vannak ötletei a szerelmi bonyodalmak megoldására.

Hatéves korában beleesett egy tóba, és amíg ki nem húzták a legcsodálatosabb világot látta maga körül. Fények, színek, mozgó növények, mintha az édenkertbe esett volna.

Aztán megmentették.

Nem tudom, igaz-e a történet vagy csak Bill Viola dobott egy csontot a művészeti újságíróknak, ez volna a magyarázat a vízimádatra, a bemerülésekre, fölmerülésekre, sírba tételekre, alternatív világokra. A lényeget persze nem érinti. Tízévesen én is beleestem egy osztrák hegyi folyóba, mégsem lett belőlem Bill Viola. Igaz, nem is láttam mást, csak a barnásszürke vizet.

Meghalt Bill Viola, és nem is kell nagyon messze menni, ha a művei emléke után kutatunk, 2009-ben Debrecenben a MODEM-ben látható volt a Messenger című videója. Számomra a legnagyobb élményt a párizsi Trisztán és Izolda jelentette, az már a felújított, énekesbarát változat volt, ami annyit jelent, hogy egyáltalán voltak énekesek a színpadon. A bemutatón oldalról énekeltek a takarásból, és Bill Viola művei mentek hatalmas monitorokon, lassú, gyönyörűséges vizezések, vetkőzések, öltözések. Ő csak a díszlettervező volt, Peter Sellars rendezte. És még mi is? A Greetings, Pontormo Vizitációja alapján, Mária és Erzsébet találkozása, sietnek egymás felé, sietnek, ezt persze viszonylagosan kell érteni, ha jól emlékszem, tíz perc volt, amíg találkoztak. Az ember először azt hitte, csak egy gyönyörűen világított fényképet lát, aztán vette észre, hogy azért meglebbennek a ruhák, nyugodtan leülhet, ha részese akar lenni az élménynek, ez egy másik világ, másik idő, ha nem is az örökkévalóság, de ahhoz egy kicsit közelebb.

A videókorszak Rembrandtja, írták róla, aminek van is értelme meg nincs is, ha a barnákra-aranyakra gondoltak, én nem látom, ha a fényekre, azt látom, ha meg arra, hogy milyen türelemmel és műgonddal dolgozott, akkor még értem is. De azért Bill Violának több köze volt az olasz reneszánszhoz, évekig élt Firenzében, azt nehéz megúszni szárazon. Talán a reneszánsz kapcsolat az ok, hogy az ember eleinte azt hiszi: érti. Ezt a művészetet érti, neki csinálták, felzaklatja, köze van hozzá. Aztán, persze, arra is rájön, hogy nem Bill Violát is érti, hanem a reneszánsz festészetet sem.

„A születés nem a kezdet, és a halál nem a vég”, mondta, tanult buddhistaként, ami csak megszorításokkal igaz. Az életmű most biztosan lezárult. A többit majd meglátjuk.