Induljunk el, te meg én, kedves olvasó, nem is tudom, mit ajánlhatnék. Például, hogy nem adok fel rejtvényeket, olyasmit, hogy na, tudod-e honnét is való az első félmondat. Különben is micsoda rejtvény az, amit csak be kell írni a keresőbe, és megjön a válasz. Inkább egy ilyen kérdést: ki van a képen? Induljunk el, nem is tudom, hogy hova. Ha tegnap volt a nulladik nap, akkor legyen ma ez az első, és kérjünk áldást a fejünkre Kocsis Zoltántól. Egyszerűen azért, mert elég sok dolog van itt miatta, és eléggé elkeserít, hogy most már tényleg elveszett valamilyen pont. Mondjuk, ha valaki bénán vagy félbénán játszott Rachmaninovot, lehetett mondani, hogy de ott van Kocsis, miért hallgatnék egy félbénát, ha hallgathatnám a jót is. Mostantól végképp maradunk az emlékeinknél, annál meg tényleg kevés szánalmasabb dolog van, mint arról beszélni, hogy bezzeg a mi időnkben még tudták, amit tudtak.  Rendes gránátos ilyenkor szépen eldobja a fegyverét, köszönöm, de meghaltak a hőseim, meghaltak, megöregedtek, visszavonultak vagy mindjárt vissza fognak vonulni. Csak a vérontás kedvéért nem harcolok. 

És akkor volt a tévében az a Kocsis-portré, az utolsó, ahol megint elmesélte a Beethoven-verseny történetét, hogy vissza akart lépni, annyira rosszul ment a selejtezőben, de akkor átlapozta a Jeux című Debussy-balett partitúráját, és rájött, hogy mennyivel fontosabb dolog a zene annál, hogy ő most sértettségből vagy elkeseredésből visszalépjen. És bár semmiképpen sem hasonlítanám magamat hozzá, de az alap mégis ugyanaz: a zene, vagy maga művészet fontosabb annál, hogy ne lelkesedjek érte. Vagy ne üssön a guta miatta. Kocsis nyilván megszállott zenész volt, úgy értem, hogy az ő világképe szilárd alapokon állt, volt a zene maga, mint mozdulatlan mozgató, és volt a világ, amely körülötte forgott. Ki mennyire volt közel ehhez a mozdulatlan mozgatóhoz, annál fontosabb helye volt a világban. Ha valaki se nem megszállott, se nem zenész, akkor ezt nyilván nem tudja elfogadni, és, mondjuk, azt mondja, hogy a zene nem cél, csak eszköz, a jó ég tudja, hogy mire való eszköz, de talán vele és általa el lehet jutni valahová. A másik lehetőség, hogy itt ülünk ebben a jeges világűrben, szédítjük magunkat a különböző rezgésszámokkal, és észre sem vesszük, hogy lejár az időnk. Mondjuk, nekem ez is tetszik, de a másik lehetőség egy kicsit jobban. 

Induljunk el, te meg én, és meglátjuk, hová jutunk. 

Ja, a képen, persze, Kocsis Zoltán van.