Valamiért szeretjük a számokat, ha művészetről van szó, szeretjük azt hinni, hogy na ugye, mégiscsak mérhető. Ez a zongorista ötezret kap, az meg tízet, nyilván az utóbbi kétszer olyan jó. Hát nézzük a számokat, még ha nem is pénzösszegekről van szó. Plácido Domingo és James Levine 1971. november 4-én lépett föl együtt a Metropolitanben. Azóta volt 329 közös föllépésük ugyanitt. A szám most éppen emelkedőben van, hiszen megint együtt zenélnek, a Nabuccóban. Az előbbi 75 éves, az utóbbi 73. Ami az előadás többi főszereplőjét illeti, egyikük sem született még meg, amikor Domingo és Levine egyesítették erőiket a régi Luisa Miller-produkcióban.

Lehet sorolni a betegségeiket. James Levine eleve tolószékben ül, Parkinson-kórban szenved, a veséjét is megtámadta a rák. Domingónak végbélrákja volt, továbbá tüdőembóliája és eltávolították az epehólyagját. Most mindketten ott állnak a frontvonalban (Levine persze csak képletesen, nem tud kikelni a székből), és éneklik az elbizakodott Nabukodonozor történetét, aki azt gondolta, hogy ujjat húzhat az Örökkévalóval.

Úgy kapaszkodok beléjük, mint valami úszni nem tudó kisfiú a  Balatonban. Maradjatok. Segítsetek. Mutassátok meg, miről is szól az élet, hogy mitől szép ez az egész, amiben benne vagyunk, egyre többen és mégis egyre kevesebben. Átkozok mindenkit, aki humorizált a hőseimmel, hogy Domingo legközelebb majd Sarastrót énekel, meg hasonlók. Persze, azt is tudom, hogy ez az operaélet, minden élőt szidunk, hogy haláluk másnapján legendává minősítsük őket. Szóval nincs is ezzel semmi baj, csak azt mutatja, hogy élnek, nagyon is élnek. 

Ami a legcsodálatosabb: nekünk is élnek. Január 7-én közvetítik a Nabuccót, Müpában, Urániában, nagyobb városokban. Tartsatok ki. Meg mi is.