Szilva terem a zöld ágon, énekelte a Muzsikás, és remélem, nem értem félre, amikor arra gondolok, hogy szilva nyilván itt is termett, a vízen innen. Hogy nincs olyan nagy különbség vízen innen és vízen túl, miközben már gyerekként sem értettem, amikor a másik partra nézegettem, hogyan is lehet ez. Más autók, más nyelv, más egyenruhák. Másik ország. Később persze fölfogtam én is, hogy a határ soha nem olyan éles, de attól még határ. Más múlt, más jövő, más tananyag, más történet. Más kedvencek. Attól még, hogy egymás mellett élünk, hogyan is szerethetnék ugyanazt, akiket mi. Nem tudják, hol lakott Vörösmarty Mihály, és mi sem tudjuk, hol lakott... Azt sem tudjuk, ki lakott hol. 

Mostanában viszonylag gyakran beszélgetek szlovák ápolónőkkel egy rokonom miatt, jól elvacakolunk. Igyekszünk egymás szavait megtanulni. Ők az ügyesebbek, nekem csak azt sikerült elsajátítanom, hogy kakaty, ami pont azt jelenti, aminek látszik. Vagy csak hülyítettek. 

Azt viszont biztosan nem értettem félre, amikor azt kérdezték, a közös (vagy még leginkább közös) nyelven, németül, hogy: Törőcsik Marika. Mi van vele? Él még? 

Él, hát persze, hogy él. Most éppen beteg, lemondta a fellépéseit, de él. Na Gott sei Dank. Mert neki ő a kedvenc színésznője. Szent Péter esernyője. És nem csak mondja, idéz is belőle, és nem csak idéz, de Törőcsik Mari-hangon idéz, jól ismeri a filmet, ami azt illeti, jobban, mint én. 

És nem jut eszembe viszonzásul egyetlen szlovák színésznő neve sem, legalábbis olyan nem, akiről biztosan tudom, hogy szlovák és nem cseh. Azt meg mégsem mondhatom, hogy Edita Gruberova. Nyilván egy franciával fordított volna a helyzet, de azt azért érzem: ez nem kultúrfölény, csupán sima műveletlenség. Úgy élünk egymás mellett, mint az idegenek, nem tudom, kik a legjobb szlovén táncdalénekesek, horvát színészek, szerb költők, ukrán festőművészek. Jöjjek csak haza, rögtön megkezdem a felzárkózást. Elsőként újranézem a Szent Péter esernyőjét.