Dal a dalról

Teljes pompájában hangzott el a Dal a Földről a Müpában. Mahler dalciklusa vagy... Például erre a kérdésre is választ kapott az ember, amit mindig olvasott vagy továbbadott anekdotaként. Hogyan akarta Mahler kicselezni a halált, és hogyan nem tudta. A kilenc szimfónia nyomasztásáról van szó, hogy ha az ember megírta, akkor készen van, befejezte az életművét. Szívbeteg szerző nyilván nem szívesen gondol ilyesmire, Mahler sem tette, így aztán a Kilencedik helyett inkább Dalt írt a partitúrára. Mondjuk egyszerű kis cselnek tűnik, ha én volnék a halál, biztosan meg tudnék különböztetni egy szimfóniát egy dalciklusról. Mi több, tényleg meg is tudta különböztetni őket, így megvárta, amíg a zeneszerző megírta a Kilencediket, és csak akkor zörgetett az ajtón. Ha meg nem írta volna, az én mesém is tovább tartott volna, Mahler élete meg pláne, de a végzet az végzet.

Csak ülök a Müpában, és végre megértem, hogy a Dal a Földről tényleg szimfónia, tényleg csak dalciklusnak látszik, de a dalai önállóan szinte értelmetlenebbek, vagy nem kerekebbek egy szimfónia tételénél, együtt járják körbe a kérdést, együtt többet jelentenek, mint külön. A zeneszerzői gondolkodás szimfóniai, azok a zenei problémák és zenei jelenetek vannak benne, amelyek a Mahler-szimfóniákban szoktak, a nagy, apokaliptikus képek, a sorakozó, a madárdal a csöndben, és a teljes művet éppúgy zárja és emeli egy másik szintre az utolsó dal, a Búcsú, ahogyan az egész problémát elindító Beethoven Kilencedik Örömódája kezd el más szinten beszélni, mint a korábbi tételek. 

Ezt érzi meg mindenki a nézőtéren, legalábbis ez a benyomásom, hogy hihetetlen csönd, figyelem és igazi koncentráció követi a produkciót, tökéletesen egyben van Fesztiválzenekar, Fischer Iván és a szólista Gerhilde Romberger, akinek pont ott szól igazán szépen a hangja, ahová Mahler a hangjegyeket írta. Többről van már szó, mint búcsúról, halálról, elfogadásról. Egyébként is mindig azt érzem, hogy minden alkotás az elmúlás el nem fogadásáról szól, még Schubert és Mahler esetében is. Az elfogadás ezeknek a zeneműveknek csak a témája, de képtelenség létrehozni valamit azon az alapon, hogy "úgysincs értelme az egésznek", ami engem illet, megyek a sírom felé, ami titeket illet, ugyanezt teszitek, ami az emberiséget illeti, legkésőbb az Androméda-köddel való találkozásig tart a buli. De inkább addig sem. 

Nincs válasz arra, hogy mi az "egész" értelme, de épp a választalanság a megoldás: a művészet, a hozzáadott érték, mindaz, amit nem talált készen az ember a teremtésben, hanem saját erejéből hozott létre. Azért élek, hogy elmeséljem az életemet, mondta Marquez, Mahler pedig azt mondja, azért élek, hogy elmeséljem a halálomat. Ha szűknek is tűnik ez a mozgástér, mégis azt mondom: így már lehet élni, alkotni, jelen lenni. Legalábbis a komponistának és az előadóknak. 

A kérdés az, hogy mi mihez kezdjünk magunkkal. Tényleg a leginkább gyakorlati szinten kérdezem. Hogyan tartsuk fönn azt az állapotot, amibe a Dal a Földről végére kerülünk? Nem is tudom pontosan, mi ez az állapot, egyszerre tűnik világosnak és kereknek minden, ugyanakkor érezhető a kiismerhetetlenség és kimeríthetetlenség is. Közben fölgyújtják a villanyt, tapsolunk, elindulunk kifelé, beszélgetünk, autóba ülünk. Nem történik semmi tragédia, nem kell ordibálni a körülöttünk kocsikázókkal, nem rángat le senki a hegytetőről. De nyomni kell a gázt, hazaérni, a tévében épp Mr Bean megy, a hétköznap nem bánt, de szépen föltölti körülöttünk a völgyeket a maga szemeteivel, és már nem állunk semmiféle magaslaton, nincs emelkedettség, csak a krumplihéjszagú élet. Mihez kezdjünk most magunkkal? Hallgassuk meg, mintegy imaként, szertartásként minden nap a Dal a Földrőlt? Minden szertartásnak az a sorsa, hogy hirtelen nem tudjuk már, miért is csináljuk, csak ismételgetjük a mozdulatokat. Fogadjuk el, hogy most jutott húsz perc, amíg szólt, amíg földolgoztuk, amíg el nem felejtjük annyira, hogy már az érzésnek is csak az emléke marad? Várjuk a következőt?