Nézegetem mindig az olasz falvakban, városokban kiragasztott gyászjelentéseket. Nézik a helyiek is, főleg az öregek, azt hinné az ember, hogy félnek vagy magukra gondolnak, de aztán vidáman üdvözlik az ismerősöket, ciao, ciao, az élet az élőké. Hogy én miért nézem, azt, persze, nehezen tudnám megmagyarázni. Nem ismertem őket, most már nyilván nem is fogunk megismerkedni, néha megpróbálom megjegyezni a nevüket, Mimmo bácsi, mosolygós vén krampusz, holott nyilván nem mindig mosolygott, nem is mindig volt vén. Csak egy idő után vettem észre, hogy a gyászjelentések sokszor nem is jelentések, hanem emlékeztetők: egy éve halt meg, öt éve nincs velünk, immár hét éve, hogy elhagyott bennünket. Néha a halott szól, hogy épp úgy szeret bennünket (talán ez most rám is vonatkozik, aki olvasom), mint azelőtt. Na jó, ez meg talán nem vonatkozik rám. Hogy az emberiség egy nagy család, élőkkel és holtakkal, olaszokkal és magyarokkal, és most nem azt akarom mondani,hogy azt képzelem, Torrisi asszonyhoz olyan rengeteg közöm volna, csak hogy a harang szól, és ez mégis jó érzés.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.